– Tíz deka parizer lesz, két tojás és fél kiló kenyér!

  – Bontsak meg egy dobozt? Hogy adom el utána? – a bizonytalan tekintetű nő elővette a pénztárcáját, belenézett, de válaszát megelőzte a boltos harsány hangja.
  – Értem, ne ragozza! Tizenkét deka, maradhat vagy…

  – Igen! – Anna fülig vörösen számolta elő az aprót –, nem kérek szatyrot, van nálam! Érezte, hogy a boltos kutató szeme észrevette, csak fémpénze van. Abból se túl sok.

  „Le vagy ejtve, te a fölényes disznó! Annusnak rántott parizere lesz tört krumplival… kár, hogy már csak két szem van belőle, de nekem jó a kenyér is! Belemártom az olajba, legalább az se vész kárba! Amilyen rossz szegénykémnek az étvágya, még a parizerből is jut nekem.”

Ránézésre a harmincas évei végén járhatott a vékony, magas nő, aki végigsietett az elhanyagolt mellékutcán. Normális sminkkel az arca akár vonzó is lehetett volna, de ilyesmire mostanában nem futotta. Néha a barátnőknél kikészítette magát, de egyre ritkábban volt hozzá kedve. Kinek, minek? Mozgása céltudatos volt, és nem túl nőies, ruhája divatjamúlt. Akkoriban vette, amikor még volt férje, állása, és tetszeni akart a férfiaknak. Aztán jött a gyerek, GYES-re ment, a könyvtárosi állás elúszott. Miska elment, új barátnője van, magára maradt a négy éves Annussal. Huszonnyolc éves volt, harminchatnak látszott, de ennél is öregebbnek érezte magát.

            Körfolyosós ház, szobakonyhás menedéke a másodikon. A levegőben ételek szaga áradt, talán kelkáposzta-főzelék és gulyás. Ilyesfélét főznek 2013-ban a Józsefvárosban, utcaszerte. Pedig a házak itt-ott már megújhodtak, sokat rendbetettek, azt hinné az ember, hogy elindult valami!

  „Annyira azért nem mentünk be Európába, hogy a melósnegyed is kikupálódjon! Amúgy meg hál’ istennek! Megemelnék a lakbért, mehetnék az utcára, ennyiért már sehol sem kapok lakást”

A lépcsőházban vedlett a fal, jókora darabok hiányoztak a zöldesszürke vakolatból, jó részük a fal tövében hevert. Graffitik tömege, a földszinten gyanús, húgyszagú foltok. Félhomály volt, a spórolós, negyvenes égőket már régen kilopták vagy összetörték. Bár sokszor jobb a sötétség; itt eltakarja a mocskot, a fejekben: megkönnyíti az életet – gondolta Anna, miközben fásultan kapaszkodott fölfelé a visszhangos, kietlen lépcsőházban. Lassan haladt, de így is fáradtnak érezte magát, mire felért a másodikra, pedig a cekkere könnyű volt. Tizenkét deka parizer, fél kiló kenyér, két tojás és egy majdnem üres pénztárca nem nagy súly.

  „Nem lenne itt baj, ha lenne munka! Akármilyen, most már nem válogatok. Nem okoskodnék – a vevőszolgálatnál is emiatt utasítottak el –, kedves lennék az emberekhez. El kell felednem a diplomás önérzetet, a vitatkozást. Csendesen éldegélnénk, szépen összeraknám a pénzt, kifesteném a lakást – nem lenne ilyen dohos szagú –, Ancsinak megvenném azt a nagy babát, talán még a játékházat is, hogy örülne neki!”

*

  – Egyél kicsim! Finom és van még sok!

  – Nem is igaz, csak kettő szelet! És tegnap is ez volt! Te miért nem eszel? Fogyózol, mint a Márti mamája?

  – Nem fogyózok, csak… nem kívánom! Tudod ma is hiába… ilyenkor nem esik jól az étel!

  – Akkor odaadom a cicának! – Anna ösztönösen nyelt egyet, amikor a megrágott rántott-parizer darab a macska elé repült. Ingerülten kiáltott a gyerekre:

  – Ne dobd az ételt a földre, nincs olyan sok, és nekem… összekened nekem a linóleumot! Malac vagy, fuj! Csikis malac! – ingerültsége tovaszállt, amikor megcsiklandozta az önfeledten ficánkoló gyereket. Nevettek, vihogtak, majd összeölelkezve megpihentek. Ancsi még fel-felkuncogott, Anna beletemette arcát a kislány nyakába, magába szívta az ismerős illatot. Szeméből könnyek törtek elő. Vigyázott nehogy a kicsi észrevegye, visszafojtotta a hüppögését is, de pár csepp leszivárgott a meghatóan vékony nyakra, a szöszke kislányfürtök tövébe.

  – Anya, te sírsz? – ijedt volt a hangja.
  – Dehogy, csak a nevetéstől! – görcsösen szorítva magához ölelte a gyereket.
  – Ne már, Anya! Fáj!

  – Huh de jót nevettünk! – letörülgette könnyeit, és egész hihetően mosolygott.

  – Sipirc az ágyba, én még megnézem a hirdetéseket, és adok föl egy párat! Eltegyem reggelire a parizert vagy inkább pirítóst ennél?

  – Majd reggel megmondom! Alszom rá egyet! – Mária mami, a nyugdíjas szomszéd vigyázott óvoda után (amikor éppen egészségesnek érezte magát), a kislányra. Ő szokta mondani, hogy jobb aludni a döntések előtt, tőle tanulhatta el a gyerek. Anna fejből mondta Annusnak az esti mesét, még ki is kerekítette itt-ott. Kedvét lelte abban, hogy kiszínezheti a túl egyszerű történeteket. – Valamikor még írni is próbált, meg is jelent néhány novellája internetes portálokon. – Mesélt a királylány hálószobájáról, az aranynyelű fogkeféről.

  – Nem, nem volt laptopja, még a tv-t se ismerték, de ha elunták magukat beültek a hatlovas hintóba, kimentek az erdőbe őzet nézni, és a vállára szálltak a galambok…
  – És lekakilták, mint a szobrot az ovi előtt?
  – Á, dehogy arra vigyáztak, hisz jóbarátok voltak.

Sokára aludt el a gyerek, nagyon beleélte magát a mesébe.

  – De ugye, mi is kimegyünk az erdőbe őzeket simizni, és ugye, ránk szállnak majd a madarak, mint az aranyhajúra, és ugye, az olyan, mint az enyém, és ugye…

Éjfélig böngészte a hirdetéseket. – Amikor már nem bírta tovább, kimártogatta az olaj alját a lábasból. Egy szelet kenyeret evett meg így, a többit eltette reggelire. Kell a pirítóshoz. – Feladott pár hirdetést is, de lassan haladt, az apróképernyős, olcsó telefonon nem volt hatékony az írás. 

Hirdetés az Expresszben és másik nyolc ingyenes oldalon:

27 éves diplomás nő munkát keres! Középszinten beszélek angolul, németül, nyitott vagyok minden lehetőségre. Erotikus munka nem jöhet szóba.