Szabolcs rosszkedvűen ült le a sarokban lévő lócára. Már két napja kereste Boba nyomait a Komárom körüli utakon, fogadókban, de hiába.

Egy ilyen hatalmas emberre mindenkinek emlékeznie kéne, aki látta, de akkor meg hová a kórságba bújt e’? Lovat rabút, tehát azt akarja hasznáni, a közelbe’ nem maradt, hisz’ itt e’kapom, tudhassa. Bundás megtaláljo…

Sietett volna, de a fogadókban meg kellett adni a módját a faggatózásnak. Ha nem rendel semmit, választ se nagyon kap, ezt már megtanulta az elmúlt napokban. Csak ezen a helyen maradt szabad asztal, a nagytermet ellepő, iszogató vendégek elfoglaltak minden ülést. Mészárossegédek jöttek össze közös barátjuk mesterré avatásának megünneplésére. Az ünnepelt már a fal tövében feküdt, ahová a borral vívott nemes küzdelem elesettjeit húzták. A túlélők azon vitáztak, hogy melyik bor a nemesebb: a vörös vagy a fehér. A két tábor nagyjából egyforma erős volt, de jelenleg a fehérek álltak vesztésre, mert a vörösök vezére lenyomta a fehérek kiválasztottjának a karját egy barátságos erőpróbán, és ebből az következett, hogy nekik van igazuk. A barátságos erőpróbát akkora üvöltözés kísérte, hogy belefájdult a vadász feje. Szabolcsot azért is idegesítették a nagydarab, erős legények, mert bosszantóan magasak voltak.

Nem min’ha én alacsony lennék, gondolta, inkább olyan átlagos.

Csak néhány ujjnyi hiányzott ahhoz, hogy magasnak számítson, ezért is húzta ki mindig magát rátarti méltósággal.

Ebbe’ a fogadóba’ viszont mindenki tenyérnyivel magasabb, mint én, és itt van ráadásnak ez a nyomorult lóca is, gondolta zaklatottan.

A masszív alkotmány ugyanis, amelyen ült, jelentősen alacsonyabbra sikeredett a megszokottnál. Langaléta égimeszelőknek talán megfelel, de amikor leült, iszonyodva észlelte, hogy az előtte lévő asztal lapja a mellkasáig ér.

Sebaj, rendellek, megkérdem, oszt má’ megyek is. Addig meg fütyülve kibírom eztet a gyereküllést.

Hadonászva integetett a fogadósnak, aki bólogatott, és kezét széttárva kért elnézést, jelezvén, hogy sokan vannak, de igyekszik.

Úgy nézek ki, min’ valami kisfiú a főnőttek asztaláná’, ki fognak röhögni. Míg a képem se igen szőrösödik, olyan, min’ha tizennégy éves lennék. Nem ölég, hogy másként beszélek, míg ez is…

Az asztalon volt egy jókora fatál, benne néhány fonnyadt alma, körte és két megviselt kalács. A vadászlegény, aki nagyon szerette a tésztaféléket, közelebb húzta magához a tálat, és kimarkolta belőle mindkét kalácsot. Hosszasan nyomogatta, tapogatta őket, majd az egyiket kiválasztva keményen ráharapott. Az egyhetes, csontszáraz tészta recsegve vált ketté, és kellemetlenül kitöltötte a száját. Akkora volt és olyan száraz, hogy a fogai mögött feltapadt a szájpadlására. Megpróbálta illemtudóan zárt szájjal megrágni, de képtelen volt a fogai alá forgatni a nyelvével. A kalács felitta az összes nedvességet a szájából, és makacsul letapadt. Szabolcs a lehető legkisebbre húzta össze magát, így már takarta a száját a fatál, és ujjával a helyére tolta a makacs falatot. Nem volt könnyű, és hatalmasat cuppant, amikor sikerült.

Még mindig a fatál fedezékébe bújva, bután kitátott szájjal kezdte rágni a sziklaszerű csemegét, amikor meglátta közeledni a fogadós süldő lányát, akit apja hívott be segíteni. Fiatal volt még, de már gömbölyödött a kellő helyeken. Szép arcocskája, büszke tartása előrevetítette majdani vonzó szépségét. Táncos léptekkel közelítette meg Szabolcs asztalát, és közben rózsásra pirult a mesterlegények elismerő megjegyzéseitől. Amikor meglátta a fatál mögül alig kilátszó legényt, kezében a kaláccsal, széles mosollyal köszöntötte.

– Üdvözöllek, uram! Hogy ízlik a tészta?

Szabolcs, még mindig összegörnyedve, eszeveszett sebességgel próbálta rágni, lenyelni a falatot, de az nem hagyta magát. Nem lévén más lehetősége, tenyerébe köpte, és az asztal alá rejtette a nyálas kincset. Attól ugyanis, mert kicsit száraz, még nem vesztette el csáberejét számára. Makacs ember lévén, ha egy döntést meghozott, ragaszkodott hozzá a végsőkig.

A lány csak részben tudta követni az eseményeket, de, mert kíváncsi természet volt, elvette a tálat a kistermetű vendég arca elől.

– Így ni, most már mindent kényelmesen látni fogsz, uram! Mit szabad hoznom? Esetleg egy ülőpárnát? Bátran ajánlhatom, anyám tömte meg lószőrrel, és arasznyit emelne a magasságodon. Olyan kilátás tárulna eléd ülve, melyet ritkán élhet át kisnövésű ember!

Szabolcs úgy érezte, elsüllyed szégyenében. Ez a kis csitri a mellkasáig, ha ér, mégis sajnálkozik rajta. Kihúzta magát, és hűvös méltósággal pillantott a lányra. Nagy levegőt vett, hogy megszólaljon, de ettől néhány hitványul elrejtőzött morzsa cigányútra tévedt, és beléfojtotta a szót.

– Nem szabad ennyire mohón, uram! Van belőle bőven! – A lány a háta mögé lépve ütögette a köhögő vendég hátát, és érdeklődve nézte a markában szorongatott falatmaradványt. – Ha ennyire szereted, féláron megszámíthatom az egész tepsivel. A múlt héten sütötte anyám, de nemigen fogyott eddig belőle. A kutyáknak se ízl… Hozzak még belőle?

Szabolcs integetve tiltakozott, majd amikor már valamennyire tudott beszélni, kinyögte:

– Nem enni gyöttem, vagyishogy finom, de nem ezér’… Keresnék egy nagy embert, aki akkora…

Miközben összeszedte a szavakat, a lány lesöpört valami alig látható szöszt inge elejéről, amitől gömbölyded melle lágyan ringatózni kezdett, és mellbimbója annyira megkeményedett, hogy majd átdöfte a vékony anyagot. Ettől viszont a lány jött zavarba, de száját makacsul összeszorítva közömbös arcot erőltetett magára. Tizenhárom éves volt, és a korban hozzá közelállónak gondolt Szabolcsot még gyereknek nézte. A nagy, erős, húszéves mészárossegédek tetszettek neki.

– Ha nem felel meg anyám híresen finom kalácsa, akkor birkát is tudok hozni, esetleg vághatunk tyúkot is, ha megvárod. Közben megkeresheted a nagy embered, van belőlük néhány – intett a termetes legények felé.

– Nem ennyire nagy, hanem nagyon, vagyishogy akkora, mint egy hegy… – Szabolcs nem találta a szavakat, mert igézetten bámulta a lányka meg-megrezdülő mellét és a vékony gyolcson átsejlő bimbókat. Eddig még sohasem látott ilyen sejtelmesen gyönyörű dolgot. Az ismerős lányok nem hordtak ennyire finom anyagot, és amúgy sem álltak szóba a hozzájuk képest fiatal legénnyel.

– Birka való neked, uram! Amilyen szemekkel bámészkodsz! – jelentette ki a helyre kis fruska, aki megunta Szabolcs tétova hebegését. – Bort milyet kérsz? Fehéret, vöröset?

A cserfes csitri ekkor már teljesen tisztában volt Szabolcs feletti hatalmával, és szándékosan mélyre hajolva, kebleit közszemlére téve lehelte a vadász fülébe:

– Szerintem bármelyiket választhatod. Ugyannyit ér mindkettő.

Vihogva egyenesedett föl, és lesimította gömbölyödő csípőjén a szoknyát, hogy ez a szájtáti észrevegye, milyen szép karcsú a dereka, na meg hogy megfeszüljön mellén az ing.

– Nem iszok bort… Keresni kék Bobát, ezér’ menek is, mer’hogy megszökött… én megfogtam má’ egyszer… sok piízt ír. – Ezt már csak a fogadóslány hátának mondta, aki megpördült, és csípőjét ringatva lépkedett a daliás mészároslegények felé. A ködös tekintetű óriások elismerő hörgéssel üdvözölték, és tétova ajánlatokat tettek neki. A részletező hozzászólásokat valamelyest gátolta az apa, aki elgondolkodva emelgetett egy jókora moslékkeverő fát, de azért a kislány így is sokat tanult a férfi-női kapcsolat titkosabb részeiből, míg áthaladt a hódolói gyűlésen.

– Kisasszonka, menek a utamra, ekkora rabló úgyse… meghogy ettem má’ és… Áldjo’ meg a… – Az erdőben annyira bátor és vakmerő Szabolcs felrúgta az ezerszer átkozott lócát, és kirohant az ajtón. Egy pillanat múlva fülig vörösen visszatért, egy ezüstöt dobott az asztalra és felmarkolta a kalácsokat. – Hattam piízt, eleget, télleg finom ez a kalács, de menek most má’ télleg. Isten megáldjo…

Hogy én mekkora ökör vagyok! Ha egy-két napig bujkálvo haladt, oszt nem vette észre senki, akkor hiába keresem a nyomát. Ha a vízen nem kelt át, akkor csak három fő úton mehetett tovább Komárombú. Egy napi távolságra távolodok a várostú, az neki bujkálva kétnapnyi. Ott má’ bizonyára nem rejtőzik túlzottan, csak meglátto valaki. Nem írdemes vacakúni a fogadókkal, úgyse mer bémenni az a lator. Mindenki fölismerní, amekkora nagy barom. Inkább a utakon járókat faggatom ki… azok legalább rendesen fő vannak őtözve… azér’ kár, hogy nem ilyen ingben járnak a lányok, el tudnék nézelődni…