Ó, századunk áldása és átka! Csomagolás Isten, hozzád szól e dal!

Imádom, amikor zseniális marketing- és eladásmesterek megálmodják, milyen csomagolástechnika hatására fogja az egyszerű halandó, önfeledt tülekedés közben, kifosztani az áruházakat, ha csodálatosan megtervezett termékük, a filteres tea megérkezik.

Valószínűleg olyas álmaik vannak a háromgyerekes családok reggeli teázási szokásairól, hogy:

Az üde, kipihent gyermekek körülülik az elegánsan megterített asztalt, anyuka (apuka) középre helyezi a forró vizet, és tölt a teáscsészékbe. Természetesen mind a teáskanna, mind a csészék finomművű porcelánból, üvegből készülnek, melyek vékony falán sejtelmesen átdereng a lassan színesedő tea. Anyu-apu körbekínálja a teásdobozt – közben elgyönyörködik a csábítóan lefestett gyümölcsökben –, előtte könnyed mozdulattal lehúzza róla a védőfóliát, a gyermekek kiveszik belőle a filtertasakot, kis ideig rácsodálkoznak a gusztusos rajzokra, majd a legbelül pihenő filterről letekerik a cérnaszálat, finoman ujjacskáik közé csippentik, a – gyönyörűséges céges logóval ellátott – papírkát, megmártják a lágyan gőzölgő vízben, majd elegáns nyugalommal kortyintanak az illatozó gyönyörűségből. Optimális esetben elgondolkodnak a zseniális mesterművészeken, akik ezt a csodálatos terméket megálmodták! :D

És most következzen a hétköznapi megvalósítás!

A gép előtt ücsörögve próbálok fölébredni. A sürgős e-mail-eket már megválaszoltam, a honlap nagyjából rendben, voltaképpen már kezdenem kéne a reggeli 90 perces rohammunkát, melynek kezdetén belépek a csetressel telizsúfolt – picit már szagló –, konyhába, és a végén a „feltankolt”, uzsival ellátott kölykeimmel együtt elhagyjuk a csillogóan tiszta, jó illatú helyiséget, hogy suliba, munkába mehessünk.

„Kezdje a rosseb, ha belehúzok elég a hatvan perc is, kapkodjon a franc” jut eszembe a gondolat, és mohón belevetem magam a netes szörfölésbe.

„A rohadt életbe, hogy elrohant az idő” – kapok észbe bő félórával később, amikor már tényleg bele kell húzni, hogy nagyjából összecsapjak mindent.
Villámsebesen elmosogatom a csetres sűrűjét – áztatni kéne, de nincs annyi idő, majd holnap alapos leszek!

Gázra dobnám a lábast, de még vastagon „aranylik” benne a tegnapi vacsi maradéka.

– Barbi, ezerszer megmondtam, hogy kapard ki a kutyának a maradékot, és tedd a mosogatóba az edényt! – süvöltöm a fürdőszoba zárt ajtaja felé, ahol nagylányom (16) fürdik már fél órája (a vízcsobogástól semmit se hall).

Kirombolok a teraszra, és kikaparom a kaját Baba- és Husikutya tálkájába. Baba természetesen már az első morzsánál beledugja a fejét a lábasba, így a java a buksijára hullik, de az anyja (Husi) úgyis lenyalogatja róla, tehát no problem!

Vissza a konyhába, ahol lekaparom-súrolom-mosom a szmötyi javát – a többit sterilizálja a magas hőfok, no problem! Odavágom a gázra, alágyújtok, de természetesen nem öntök bele olajat, mert optimálisabb, ha a hőtől elpárolog belőle a víz (csöpögtetésre, törülgetésre nincs idő), így nem fog fröcsögni, ha felforr - zseniális vagyok az ilyen mesterfogások kiagyalásában. Bevágódok a spájzba, felmarkolok egy doboz tojást, húznék a konyhába, de a hűtőajtó kinyílik.

– „Rohadj meg!” – bezárom, de a kapkodás közben leverek egy flakon olajat, viszont időben elkapom, és ez elégedettséggel tölt el.

– „Király reflexeid vannak, csávókám, akárhány éves is vagy!” – futólag eligazítom a túlzsúfolt polcot „ezt is el kéne már rendezni”, majd irány a konyha, és…

– „A rosseb ilyen büdös? A p***ba, ég a teflon” – felöntöm a lábast olajjal, majd kapkodva kinyitom a tojástartót:

„A francba, ez csak hat tojás, pedig nyolc kellene!” – Visszanyargalok a hűtőhöz, kikapok még két „tyúkgyümölcsöt”, irány a konyha… „hoppá, kiviszem a sajtot is, akkor nem kell még egyszer bejönnöm” (jó szervező vagyok, élvezem a mesteri szinten megtervezett konyhamunkát). Kiveszem a sajtot, meglököm, elkapom az olajos flakont, újra a tetthelyre, három tojást felütök, majd ügetek a spájzba a tejért, melyből löttyinteni szoktam bele. – „Miért vagy ilyen feledékeny, te balfék?” – felöntöm, felverem, leszelek három szelet kenyeret, a többit majd később, mert alaposan át szoktam gondolni a munkák sorrendjét, és mert elég jó szervező vagyok. Beteszem az első szeletet a tojás-tej keverékbe, kiloccsan, de feltörlöm azonnal, hogy ne kelljen később… „mi ez a büdös”?

– „Ég az a rohadt olaj, hogy az isten rogyassza rá az eget, arra a kapkodós fajtájára, hová siet az a piszok?” – Beteszem a füstölgő szmötyibe a kenyereket, és lassan megnyugszom, hisz minden OK, no problem!

– „Mit fújják fel a nők az egészet, lám egy jól szervező, kemény férfi mindent megold fele idő alatt, és tuti minőséget tesz az asztalra! Bizony ám!” – nyugodt mozdulatokkal szeletelem a kenyeret, mert észnél kell lenni, a múltkor is összekaszaboltam a nagy kapkodásban a kezem. Levágok kellő mennyiségű sajtot is, mellyel fel szoktam dúsítani az egyhangú ízű bundáskenyeret. A harmadik adag megsütése közben szépen letörlök mindent, hogy csökkentsem a később megtörténő végső, takarítás-elpakolás mókát, mert mint már (jópárszor) említetem, elég jó szervező vagyok, és szeretem az ilyen egyszerű konyhai műveleteket is alapo…

– „A pi***ba, a tea!” Te önelégült farok, olyan lyukas a fejed, mint…” – és ekkor kezdődik a „Való világ” sorozat a teafőzéssel, melyet oly költői szépségűnek terveztek meg zseniálisék.

Forró vizet a mikróba, mert ott gyorsabban felforr, majd elő az új doboz gondosan becsomagolt tea. Keresem a perforált részt, de eltűnt (ha megtalálom, beszakad)! Kaparom, tépem, rágom, nem nyílik – pedig jó kezű kézműves lennék, vagy mi a túró! Már alaktalanná nyomorgatom, de hiába, no problem, elő a nagykést, és keresem az illesztést, hogy felszaggassam. Nem egyszerű, mert olyan szeretettel tapad a dobozra, mint ifjú férj az asszonyra az első éjszakán… nem bírok vele!

„Rohadj meg! Akkor is elbánok veled, ha…” – Átdöföm a dobozon a negyven centis, borotvaéles alkalmatosságot, és félig kettévágva ugyan (egy filtert is elmetéltem, viszont kicsire nem adunk), de felbontottam a nyavalyást! – „Na, ugye, kellett neked ellenkezni… mi ez a szag?” – kicserélem a feketéllő kenyeret – jó lesz nekem, én nem vagyok olyan kényes, mint a kölykök, nehogy má’ kidobjak ilyen finomságot –, és vissza a rémálomba:

Kimarkolok nyolc filtert, ennyi kell a három liter teába, ennyit isznak-visznek a kölykök, és bontanám a csomagolást – félszemmel lesve a lábast, még egyszer nem szívat meg az szent –, de majd megőrjít a fülsértően csengő-bongó mikró. Ugyanis feltétlen a tudomásomra kell hoznia, hogy ő márpedig elvégezte a dolgát, felforralta a vizet, és sürgősen intézkednem kellene, mert különben… a rossebet forralta föl, még egy perc kell neki, egy pillantás a lábasra, no problem, meg tudok felelni bármilyen kihívásnak! Belesüvöltöm a nappali csöndjébe:

– Jó reggelt, jó reggelt! Eljött a ti időtök, asztalon a kaja, új nap, új kihívás! – ilyen szellemes bekiabálással szoktam ünnepelni magam, hisz én már fullosan friss vagyok, míg ők álmosan bambulnak. Természetesen még messze vagyok a tálalástól, de addig elkészülök, amíg előkászálódnak.

Szóval ott tartok, hogy majdnem zubog a víz, sistereg az olaj, és előttem a kihívás, hogy bontsak ki nyolc apró, agyoncsomagolt bigyulát. Tasakot kihajt, filtert kiszed, cérnát leteker, letép. ( Ha rajta hagyom, és együtt mártogatok ennyi filtert, akkor összetapad, tehát gagyi a módszer, míg ha minden szir-szartól megfosztom, kényelmesen tudom kavargatni, kiszedni kanállal.) Egy kész! Kihajt, kiszed, cérnát leteker, letép. Kettő! Kihajt, kiszed, cérnát leteker, letép, beszakad a filter, eldobom. Kihajt, kiszed, cérnát leteker, letép. Három! Kihajt, kiszed, cérnát leteker, letép, leejtem, rálépek: „Dögölj meg ahol vagy!” – Kihajt, kiszed, cérnát leteker, letép. Négy! Kihajt, kiszed, cérnát leteker, letép. Öt! Kenyeret kiszed, beordít a csöndbe, Timus felől alvilági dübörgés, beindult a hangfala, tehát már ébredezik. Hat! Lelököm az egész dobozt – „Dögölj meg!” –, mikró csöng: – „Te is!” Manci macska mászkál az asztalon: – Barbi miért engedted be az ablakodon ezt a dögöt, majdnem belevett a kajába! Nincsidőmilyenkor veleis… – a fürdő felől nyugodt csobogás. Kihajt, kiszed, cérnát leteker, letép. Hét, majd nyolc! Belevele a ronda sárga műanyagkancsóba, már két üvegkancsót hazavágtunk, jó ez, bár gusztustalan, de nem törik. Megkavarom, kiszedem, férfias lendülettel a szemétbe vágom a filtereket (kettő mellément, de kit érdekel), feltöltöm meleg vízzel a tömény létyót, a felét átöntöm a másik randa zöld műanyag förmedvénybe (csak másfél literesek), majd mindkettőt feltöltöm csurig, újabb ébresztő-ordítás, majd:

Tűzforró vízzel feltöltöm a sulisflakonokat, hogy ázzanak, mielőtt elmosogatom, a macskát egy kapásütéssel eltávolítom az asztalról – majdnem becserkészte a sajtot –, elkapom, kihajítom, Husi belóg, de ő elfér, talán nem ugrik föl az asztalra, és praktikusan föleszi a morzsákat. Baba odakint tombol, mert az anyja már megint bejutott, míg ő odakintről lájkolhatja a reggelit. Tálalom a hamit, csomagolom az uzsit, a gyerekek töltekeznek, elugrok édesítőért, mert Nándus édesebben kéri, Timusnak új poharat hozok (Fúj, ebbe beleivott Nándi!). Az ifjú hím mogorva, mert álmos (biztos megint éjfélig gépezett), Barbi majd a kocsiban kajál, én is rágcsálom a keserű vacakot, majd lehajítom Husinak. Gyerekek a suliba, én a faműbe, kezdődik a nap. Üdén, frissen, jókedvűen, hisz nekem érdekes a melóm, szeretem is csinálni, és amúgy se kell felfújni a női munkákat!

 „[…]mert egy jól szervező, kemény férfi mindent megold fele idő alatt, és tuti minőséget tesz az asztalra! Bizony ám!”