Végre tudom, miért bénulok le sokszor az írásban! A megoldásról gőzöm sincs, de aki felismeri a betegséget, az már félig-meddig meg is gyógyult… vagy mégsem?

Ma hajnalban már fél háromkor kivágódtam az ágyból (ha szombat, akkor írónap), és nagy lendülettel… molyoltam, lomoltam, sajnáltam magam, de nem írtam semmit vagy alig valamit. Fejemben a pontos sztori, rengeteg apró fogás, ötlet, imádom a csattanót, és valamiért nem tudom elkezdeni. Az a szokásom, hogy beleélem maga a szereplő személyiségébe, és hihetően lépem meg a tetteit. Na, már most, ez a szereplőm egy elesett, sajnálatraméltó nő. Később „kinövi” magát, de kezdésként nagyon ratyinak kell ábrázolnom az életét, hogy később csudafényesen ragyogjanak tettei. Tehát: bemegy szegénykém a boltba, ráéhezve a beszerzésre, de zsebében nem zizeg, hanem csörög a suska, ami, ugye, nem egy magánvagyon. Magával cipeli helyre kiskölkét (gyerek vagy kutya mindig jól jön, ezzel hódítom a női lelkeket), aki még jobban be van indulva a finomságokra, a csili-vili, gagyi, de drága csodabigyókra. Lesajnálják, megsajnálják, lenézik, benézi, ezerrel kapja az arcába a moslékélményt. Aranycsemetéje szeme kimered, könnytelenül sír, vágyódik, sóvárog, véníti a sohasenemkapoksemmit érzése stb.
Mint látjátok, van rá szókincsem, érzéseim, megjelenítő erőm, akkor meg mi a bánatért nem írom meg?

Hát ez az!
Mert amikor nagy levegőt veszek, és depressziós elesett nővé képzelem magam, azonnal felébred bennem a védekező mechanizmusom, ami nem engedi, hogy önsajnálkozva heverésszek, segítséget kérve és elvárva!
Nem hiszem, hogy különösebben erős lelkű ember lennék, de évtizedek alatt kidolgoztam magamnak egy túlélő stratégiát. Ha elkap a gépszíj, ha gödörbe kerülök, kivetem magamból, eltárolom, nem gondolok rá. Menetelek vagy lépegetek, teszem, amit kell, nem gondolkodom a veszteségen, nem iszok meg egy-két lityit, nem rugdosom össze a kutyát, a szomszéd nénit. Gondolkodom, jár az agyam, ötletelek, keresem a megoldást. Ilyenkor kockáztatok, bevállalok sok mindent, és eddig mindig kimásztam a gödörből. Vagy, ha mást nem: „feltartom a középső ujjam, ha közelít a kerék. Ennyit mindig megtehetünk!” (Idézet tőlem :D.) Nem azért nem adom föl, mert erős vagyok, fullos csávó, hanem mert elrekesztem. Depizzen a halál, nekem dolgom van, elvégzem, megoldom, megkönnyebbülök (vagy nem, de telik az idő). Tudom, hogy most minden önjelölt (és valódi) pszichológus felhördül, hisz szerintük ki kéne beszélnem magamból a problémát (kopaszodás, öregedés, lumbágó, magány, leégett műhely), és táncos léptekkel tovahaladni a szebb jövő felé, de nekem ez a technika jött be! Ráadásul a kibeszéléstől nem nő vissza a hajam, nem teremtődik új műhely, és trágyául is érzem magam, ha sírós vagyok (olykor).

Tehát, hogy szavamat ne felejtsem, nagy levegőt vettem, szememet mereven a billentyűre szegeztem, és nagy lendülettel depis, sajnálatraméltó nővé váltam (aki viszont fiatal és dúshajú, hm),  aztán hadarósan írtam:

A bizonytalan tekintetű nő félénken…

„– Mi a francér nem kajálja teli magát, úgyse veszik észre?
– Hát,  mert elesett és becsületes, no meg nem találja föl magát, azért elesett! Átment, capis?„ – adom meg okoskodásomra a kapásválaszt.

A bizonytalan tekintetű nő félénken lépett be az ajtón, és…

„ – A gyerek nasizhatna, amíg anya mélabúzik, neki nem muszáj bénának lennie!
– Csihadj, írókám, a gyereket tisztességre nevelték, becsületes, nem lop!
– OK, OK, csak úgy mondtam!
– Kicsit se lehetne élelmesebb?
– Nem!
– Miért?

– Mert, azért! Írjál, ne variálj annyit!”

OK, tehát: A bizonytalan tekintetű nő félénken lépett be az ajtón, és az orrát megütő ezernyi illat…

– Megkérdezhetné, hátha van felvétel az árufeltöltésnél! Ott mindig lopnak és kirúgják őket…
– Nem lop, nem jelentkezik, éhes és depis, írjál már te istenszentállata!”

A bizonytalan tekintetű nő félénken lépett be az ajtón, és az orrát megütő ezernyi illat azonnal jelezte, hogy a tegnap esti parizeres kenyér…

„– Szedhetne csalánt, f@sza főzelék  főzhető belőle, annyi van az út szélén, hogy csak na, és rápróbálhatna a csigára! Mulya ez a tyúk! A franciák kultúrnemzet, ha ők megeszik…
– Kussolj már, aszály van, a francúzok kihaltak, írj, ne okoskodj!”

És ez így ment egész reggel. Összesen írtam két sort, és átagyaltam tizensok megoldást, amit megtehetne az a béna, ha egy kis esze lenne!

Hiába, aki tudja a választ, az lopjon a Tescóban vagy kapja el lopáson az eladót, és lépjen a helyére, esetleg egyen csigapörköltet csalánfőzelékkel… de semmiképpen ne akarjon írni!