Kevés dologra emlékszem, de Nene azt mondja, így van jól. Még pár napig kába leszek, aztán majd minden kialakul. Azt mondja, most már egymásért tartozunk felelősséggel, ezért kell minél előbb összeszednem magam. Hát, nem is tudom… Nekem cseppet sincs ínyemre ez az egész. Ha amnesztiám van, vagy mi a franc, akkor nem egy kórházban kéne lennem? Ehelyett itt bámulom a falról málladozó tapétát egy bádoglavórban ücsörögve. Azt hiszem, egy bérházban vagyok, és Nene a házvezetőnő. Lehet, hogy mások is vannak itt – néha furcsa zajokat vélek hallani –, de mikor ezeken gondolkozom, mindig megfájdul a fejem. Inkább gyorsan lemosdok, és kiáltok Nenének, hogy segítsen át az ágyba, ugyanis magamtól még nem tudok járni. Annyira megalázó. Ahogy felsegíti a pizsamám, elrendezgeti körülöttem a takarót, mintha megint gyerek lennék. Nem nézek a szemébe. Mire végez, már majdnem alszom, de még megkérem valamire. Nemsokára egy megsárgult jegyzettömbbel, és egy csonknyi ceruzával tér vissza. Megkérem, hogy írjon le mindent, ami velem történik. Azt kérdezi, miért van rá szükségem. Emlékezni akarok, csak ennyit mondok, és már alszom is. Mintha a beszéden kívül mindent elfelejtettem volna. Túl lassan térnek vissza a készségek. Az írást például teljesen elölről kellett kezdenem, pedig valahol mélyen érzem, hogy nem először fogok ceruzát a kezembe. Mégse várhatom el Nenétől, hogy rengeteg tennivalója mellett még az én szeszélyeimnek is eleget tegyen. Legalább ezt a terhet le akarom venni a válláról, amilyen gyorsan csak tehetem. Három nap megfeszített munkával már képes vagyok nagybetűket írni, és ez egyelőre elég. Mindent leírok, amit csak teszek, vagy mondok egy nap. Érdekes minden reggel felébredni, és újra szembesülni önmagammal. Mintha egy unalmas regényt olvasnék valami idegen hoplitáról, akit megnyomorítottak a háborúban. Ám az igazán érdekes dolgok csak ezután következnek. Meg kell tanulnom újra járni.
Pár héttel később
Remegve állok fel az ágyamról. Apró tűk milliárdjai hasítanak a húsomba, én mégis állom a fájdalmat, mert tudom, pár perc és elmúlik. Kegyetlen és alattomos ez a sajgás. Néha akkor tör rám, amikor a legkevésbé számítok rá. Előfordul, hogy járkálás közben egyszer csak hirtelen összeesem, és olyankor Nenét kell hívnom, hogy segítsen. A szobámat még nem mertem elhagyni, de ma reggel úgy érezem, ennek is eljött az ideje. Meg akarom ismerni a ház többi lakóját. Bizonytalan léptekkel az asztalkához botorkálok. Fel sem tűnt idáig, hogy az ablakokat súlyos brokátfüggöny fedi, és az egyetlen fényforrás az a kis olajlámpás, amit éppen készülök magamhoz venni. Arra gondolok, majd megkérdezem Nenétől, miért van besötétítve a szobámban, de először a folyosót akarom megnézni magamnak. Percekig tart, mire elérem az ajtót, kizárólag a fal melletti haladást választva, hogy elkerüljem az esetleges baleseteket. Mikor kilépek a szobámból, elakad a lélegzetem. A folyosó falai feketék a koromtól, a sarkokban hatalmas pókhálók ülnek. Úgy néz ki az egész ház, mintha már régóta elhagyták volna. Útra kelek, hogy felfedezzem az emeletet, de minden ajtót zárva találok. Különös, gondolom, azt hiszem, ideje elbeszélgetnem Nenével a dolgokról. A lépcsőhöz érve feljebb emelem a lámpást, hogy jobban lássak. A fokok itt-ott beszakadtak, és több réteg mocsok vonja be a korlátot, mintha ragacsos kátrány volna. Itt érzem meg először a rothadás szagát. Kellemetlen. Olyan, mint amikor kint hagyják a húst a napon. Édes bűz facsarja az orrom, kezdek ideges lenni, és Nenének híre-hamva sincs. Elindulok lefelé. Az alsó szint rosszabbul néz ki, mint az emelet. Itt szó szerint kirohadtak a falak, és méteres lyukak tátongnak a fekete drapérián. Sötétebb van, mint odafent. A lámpás fényköre is zsugorodni látszik, miközben a láng ide-oda imbolyog a kanóc végén. Az árnyékok megnyúlnak, én pedig remegni kezdek a gondolatra, hogy valaki figyel a falak mögül. Az ajtók itt is zárva vannak, kivéve egyet. A bejáró résnyire nyitva áll. Megpróbálok belesni rajta, de olyan sötét van mögötte, hogy semmit sem látok. Percekig meredek a kilincs gombjára, mire hozzá merek nyúlni. Hideg az érintése, mint a halál. Megborzongok. Aztán egy mozdulattal szélesre tárom az ajtót. A ház állapota semmi nem volt ahhoz képest, amit most látok. Az ajtó túloldalán néhány lépcsőfok vezet a semmibe. Kilépek, és a lámpás fényét mintha elnyelné a sötétség. Már csak a kezemet világítja meg, melyet magam előtt tartok, hogy eltaszítsam a látványt. Az ujjaim vége eltűnik a feketeségben. Nem marad a helyükön semmi. A létezés megszűnik pár méterre előttem. Többre nem emlékszem.
Egy nappal később
Nene fejcsóválva vizsgálgatja a kézfejem, aztán feláll. Én az ágyamban fekve meresztgetem a szemem, mintha kísértet látnék. Nene azt kérdezi, miért bóklásztam el egyedül, mikor tudhattam volna, hogy nem vagyok még felkészülve. Egész eddig azt hittem, csak rosszat álmodtam, de Nene szavai arcul csapnak. Vagyis amit láttam, az tényleg valódi?, kérdezem. Hát persze hogy az!, néz rám szemrehányón Nene, El is vesztetted két ujjad, szegénykém. A kézfejemet bámulom, és nem hiszek a szememnek. Ahol a jobb középső és mutatóujjam lenne, ott csak két csonk meredezik előre. Szörnyülködve nézek Nenére, aztán ismét a kezemre. Ő észreveszi zavartságom, és végigsimít a homlokomon. Úgy érzem, megbolondultam. Álomba zuhanok. Mikor felébredek, friss kenyér és tej vár egy tálcán az ágyam szélén. Talán mégiscsak képzeltem az egészet, gondolom. Az étel után nyúlok. Nincs meg két ujjam, de már nem zavar. Ez az egész csak egy rossz álom.
Tegnap
Nem hagy nyugodni a függönyök ügye. Ismét felfedezőútra indulok kezemben a lámpással, csak most meg sem fordul a fejemben, hogy elhagyjam a szobám. Az egyik eltakart ablakhoz lépek, és elhúzom a függönyt. Érdekes a látvány, de a korábbi felfedezéseim után már nem tud meglepni semmi. Az ablak egy ugyanolyan szobára néz, mint az enyém. Az ágy, a kis asztal és a bádoglavór egymásnak tökéletes tükörképei. Két különbség van csupán. Az egyik, hogy odaát egyetlen fényforrás sem látszik. Az én lámpásom világítja be mindkét helyiséget. A másik, hogy az ágyban fekszik valaki. Valaki, aki igencsak hasonlít rám. Szaggatott mozgással kel fel az ágyról. Nem fordul felém, mégis érzem a tekintetét. Éget, mint a tűz. Háttal lépked az ablakhoz, én pedig megigézve figyelem minden mozdulatát. Megáll. Csupán néhány lépés választ el minket. A hátán furcsán hullámzik a bőr, mely szürkének tetszik a halvány fényben. Kicsavarodnak a kezei. Tenyerével nekitámaszkodik az ablakkeretnek, és foltokban kopaszodó fejével felém hajol. Recsegve-ropogva fordul a nyak. Olyan a hangja, mintha száraz gallyakat tördelnének. Nem tudom levenni róla a tekintetem. Elborzadva nézem, ahogy pillanatról pillanatra egyre több részlet tárul fel az iszonyatos arcból. Hangos cuppanással ér véget a mozdulat. Groteszk látványt nyújt a lény. Természetellenes pózba csavart keze és nyaka elborzaszt, de korántsem annyira, mint az az iszonyatos arc. Jobb fele teljesen elrothadt, a hús alól kilátszanak a feketén sorakozó fogak. Olyan érzést kelt bennem, mintha folyamatosan vigyorogna. Homlokáról málladozik a szürke bőr, egy nagyobb darab a bal szemére lóg. Másik szeme üvegesen bámul előre, fehér szembogara remegni látszik. Nyugtalanít ez a mocorgás. Közelebb hajolok. Halk pukkanással szakad fel a tejfehér írisz. Nyálkás szelvényű, vörös csíkos százlábú tapogatózik elő vakon a lelappadt szemgolyóból. Aránytalanul hosszú csápjait ide-oda vágja a hamuszürke bőrön, majd óvatos hullámzással az arcon tátongó rés felé veszi az útját. Mikor eléri a fekete fogakat, a lény ráharap a fejére, és halk szörcsögéssel kiszívja szeméből az undorító ízeltlábút. Rágni kezdi. Hányingerem támad, és öklendezek. A kipukkadt szemgolyóból sárgás genny csorog végig a lény arcán. Fekete, villás nyelvével lenyalja. Ellöki magát az ablakkerettől, és kezét felém nyújtja. Könnyedén szeli át az ablak mocskos üvegét. Csontos ujjait a lámpást tartó kezem csuklójára fonja. A láng kialudni látszik, dermesztő hidegség markol a szívembe. Nene elordítja magát mögöttem. Lelassul az idő. Próbálok megfordulni, de a lény szorítása nem engedi. Magához von, egyenesen az ablak mögé. Nene ott terem, és behúzza a súlyos függönyt, mire a lény felordít. Összeesem.
Mégis mit gondoltál?, üvölt velem Nene, mikor magamhoz térek. Nem értem a felindultságát. Az a lény majdnem megölt, hebegem, és megpróbálok felülni. Nene hirtelen elmosolyodik: Azt kötve hiszem, na, gyere! Azzal felsegít, és az ágyamhoz vezet. Remeg a lábam, Nene alig bír megtartani. Szégyellem magam, hogy még mindig kellemetlenséget okozok neki. Az ágyra ültet, majd leguggol elém, és halkan beszélni kezd: Az, hogy mi itt lehetünk, kiváltság, édesem. Kevés embernek adatik meg, hogy ezen az állomáson időzhessen, amíg eljönnek érte. Miért akarod hát megsiettetni a dolgot? A szavai megnyugtatnak és nyugtalanítanak egyszerre. Látja rajtam, hogy nem igazán értem a dolgot, ezért folytatja: Mi mindannyian, akik itt időzünk, haladékot kaptunk. Egy pillanatnyi megnyugvást az előtt, ami ezután vár ránk. Ez nem átok, kedvesem, hanem áldás. Még mindig nem értem, és ennek hangot is adok. Nene végigsimít az arcomon, és csak mosolyog: Kárhozottak vagyunk, kedves. Ez itt a Purgatórium vendégháza.
Ma
Sokat aludtam Nene meséje után. Elmondta, hogy őt bízták meg azon lelkek gondozásával, akik egyelőre nem tartozhatnak sehova sem. Ez a hely a nyugalom haladéka. Néhányan nem képesek elfogadni, és büntetésnek tekintik, pedig nem az. Megtudtam tőle, hogy ez a hely csak nyomokban viseli magán a pokol jegyeit, ám a falakon túl örök szenvedés vár mindenkire. Amit pedig az ablakból láttam, az maga a büntetés, ami majd rám vár, ha eljönnek értem. Mert mindenkiért eljönnek vagy ezek, vagy amazok. Egyetlen lélek sem maradhat megítélés nélkül, csak ő. Nene az egyetlen, akinek itt van betöltendő feladata. Vigyáz ránk. Miután felriadtam hosszú, éjsötét álmomból, még sokáig hallgattam a ház neszezését. Néha sikítást véltem felfedezni a padló nyikorgásában, vagy a jeges szél süvítésében, ahogy egyre nagyobb iramokban szelte át a szobám. Először megrémültem, hogy nyitva maradt az ablak. Percekig bámultam a nehéz függönyöket, hátha fellebbennek, de nem mozdultak.
A lámpás most itt világít az ágyam melletti kis asztalon. Mielőtt lefeküdtem volna, megkértem Nenét, hogy hadd maradjon égve. Ő rám mosolygott, csókot lehelt a homlokomra, és közölte, hogy olyan vagyok, mint egy ártatlan gyermek, aki fél a sötétben. Megigézve nézem az apró lángocskát, ahogy vidáman táncol a kanócon. Elfordul egy fogaskerék a fejemben, és rájövök, mit kell tennem. Gyorsan felkelek, magamhoz veszem a lámpást, és az ajtóhoz sietek. Kikémlelek. Sehol semmi mozgás. Csend honol az egész házban. Becsukom az ajtót, és elé húzom az asztalkát, majd az ablakhoz megyek. Mélyeket lélegzem. Nyirkos veríték csorog a hátamon, és egy pillanatra elbizonytalanodom, de erőt merítek a lámpás meleg fényéből. Remegő kézzel félrehúzom a függönyt. A lény, aki tulajdonképpen én vagyok, már odaát vár. Nem mozdult azóta, hogy átnéztem borzalmas világába, mintha érezte volna, hogy visszatérek hozzá. Még mindig iszonyatos azzal a groteszk vigyorral az arcán, de most én is mosolygok. Ez láthatóan elbizonytalanítja. Intek neki, hogy jöjjön közelebb. Úgy teszek, mintha mondani akarnék valamit. Közelebb hajol, erre előrelendítem a lámpást tartó kezem. Hihetetlenül könnyen hatol át az üvegen, mintha csupán vízbe meríteném. A lény arca lángra kap. Üvölt, és kapálózik, de már semmit sem tehet. Vérvörös tűz nyaldossa mindenütt. A folyékony hő pillanatokon belül szétterjed a testén, mintha száraz ágak rejtőznének a halott bőr alatt. A lény próbálja eloltani magát a kezével, de már azt is marják a lángok. Megáll. A szemembe néz. Gyűlölködve utánam kap, de az ablak megállítja. Szilánkok robbannak az arcomba, és az üveg mögül ömleni kezd a föld. A hátam mögött sikoltozást hallok, miközben üvegcsörömpölés ütemes csengése tölti be a fülem. Fuldoklok, és kezemmel az ablakkeretet keresem. Egyre lassabban tudok mozogni a rám nehezedő súly miatt, az egész szoba kezd megtelni földdel. Ások. Egyetlen célom átjutni az ablakon. Azt hiszem sikerül, de biztos nem lehetek benne. Tovább kapálok a kezemmel, mást nem tehetek. Óráknak tűnő percek múlva az ujjaim levegőt érnek.
Most
Itt ülök a sírom tetején. Éjszaka van és hideg. Nem messze a távolban egy városka apró fényei csillognak. Felállok. Csak remélni tudom, hogy megőriztem valamit emberi mivoltomból. Komótos léptekkel indulok el régi életem felé.
A hsz-ekből csak arra tudok következtetni, amire mindig is: egy novella (de akár bármiféle írást is vegyünk alapul) sosem lesz úgy megírva, hogy mindenkinek tessen! Valamilyen szinten örülni is szoktam ennek, mert beszédtémát nyújtanak ezek az írások... végülis minden nagy író így kezdte, no, nem mintha magamat annak tartanám, sőt! Szóval például itt is: van, akinek a közepe unalamas, van, akinek a vége nem tetszik, van, aki látja benne a lehetőséget, de egyikőtök sem riadt vissza attól, hogy hangot adjon a véleményének. (egyébként érdekes, hogy ennyire különbözőek... úgyértem nem egy konkrét probléma merült fel, hanem majdhogy nem az egészet át kéne írnom, ha mindenkire hallgatnék ) Köszönöm Nektek az olvasást!
...én olyan módon olvastam, hogy amikor regisztráltál és feltoltad ezt a cuccot, akkor kíváncsian vetettem rá egy pillantást, és már láttam is azokból a sorokból, amiket a szemem befogott, hogy jó lesz. Később kinyomtattam (olcsó lézernyomival ki szoktam), más nyomtatnivalóval együtt, és mentem lefekvés előtt elolvasni. Szóval a bemelegítő kíváncsiság már megvolt, ezért én nem untam, inkább izgultam, hogy ne legyen a végére valami semmitmondó lezárás, vagy ne legyen hülyeség (pedig én ezerféle idétlenséggel be tudtam volna fejezni). Nem lett, úgyhogy megkönnyebbülve örvendeztem! A horrorka az nem volt rossz, szolgálta az ügymenetet (a sztorit). Most viszem a családot fogorvoshoz, a kocsiban fogom várni őket a kutyuskával, viszek kinyomtatott anyagot, többek között a Te japán című valamidet, majd jövök oda beszámolni...
Nekem a rövid mondatokkal nem volt bajom, viszont az első bekezdés után egy ideig kellettek a fogpiszkálók a szempilláim alá. (Talán csak azért, mert tegnap sokáig dolgoztam éccaka) Valahogy mozgalmasabbra írtam volna a második harmadot, és kicsit megmozgattam volna a harmadik harmad elejét is. A végén viszont nem volt hiányérzetem. Ennyit számít az emberek szubjektív gondolatvilága. Nem találtam benne gyomorforgatót sem, pedig erre kényes vagyok. Lehet, hogy bealudtam egy kicsit, és akkor peregtek a hányós részek? Egész jónak tartanám, ha a közepe táján kicsit jobban lekötött volna. Szerintem nem lógsz ki ezzel a novellával a sorból. Más is ír ennél jobbat meg rosszabbat. Egész nagyoktól is olvastam már gyengébbet, még talán nyomtatásban is. Talán akkor lenne valóban jobb, ha egy sokkal tömörebb koncepciót dolgozol ki az elmesélésére. Sok ember számára a párbeszédből következő tördelés teszi áttekinthetővé az írást, itt nem látom, miért kellett ettől eltekinteni. Azt írtad, ez volt az első novellád. A későbbiek bizonyára egészen jók lehetnek. Jó munkát kívánok! Üdvözöllek! Remete
Nos, amikor egy-két szavas mondatok álnak egymás után - ez az, amiért a töredezettséget mondtam... Persze, nincs ezzel nagy baj, de ha egymás után sok (három-négy) ilyen rövid mondtat is áll a bekezdésben, akkor azok belassítják az olvasást és megtörik a lendületet-lüktetést. Ez lenne a válaszom És még mindig fenntartom a jogot, hogy tetszésemet kinyilvánítsam, de az a véleményem, hogy próbáld meg ne így lezárni a végét. Uff
Úgy tűnik nem fogok találni pirulós szmájlit Megtisztelsz a megelőlegezett bizalommal! Rólam: Randolph Cain írói álnévvel kezdtem komolyan írogatni pár évvel ezelőtt. Tudományos nevem Köcsky Rudolf, egy 27 éves, frissen végzett jogász lennék a Való Életben, aminek semmi köze nincsen bármiféle villához Publikálnom még egyszer sem sikerült, de gyerekkori nagy álmom, hogy írásaimmal nyomot hagyok magam után. Érdeklődésem az irodalom terén inkább szájenszfiksön, fantazi és horror kategóriák mentén összpontosul, de nem vetem meg a szépirodalmat sem. Igaz, míg előbbieket bármikor, utóbbit csak bizonyos lelkiállapotban emelem le a polcról. Egyelőre novellaírásokkal fejlesztem tudásom, csiszolgatom technikám, de már kacsingatok a regény-terjedelmű írások felé is. Azt hiszem, nagy vonalakban ez volnék én... talán kicsit sovány, de nem jut most eszembe semmi más
Elolvastam még ma, pedig dögletesen fáradt vagyok, de nem bántam meg! Színvonalas nagyon, átjött a Lovecraft fealing. Talán, mert nem szerkesztőként olvastam most, hanem kíváncsi egyszeri olvasóként, én nem láttam hibát se a hangulatában, se írástechnikailag. Mindjárt kikapcsolom a lapit, de azért még virtuálisan betessékellek az alkotói helységbe (adok alkotói jogosultságot), na innen ásd ki magad, ha tudod! Egyébként mit kell tudni Rólad?
Ájj! Most nézem, hogy a dőlt betűs részek mégsem dőltek be a "párbeszédek" alatt. No, de sebaj!
A novella egyébként lovecrafti ihletésű, aminek csak a végét írtam meg hasonlóan... pont a végét... lehet nem kellett volna Damien, a töredezett mondatok alatt mit értesz pontosan?
Nos, figyelmesen átolvastam az írásod. Egyrészt nagyon tetszik (talán ha néhány "volna" zavart meg úgy középtájt), mert szeretem a groteszk történeteket. A másik, hogy van két dolog, ami miatt nem volt "tökéletes" az élmény. Egyrészt (habár szeretem a töredezett mondatokat) ezek úgy vannak elosztva a műben, hogy néha zavaróan belassítják a sztorit. A másik pedig a vége. Vártam a katarzist, de csak apró pukkanást éltem át. Mintha egy kicsit elfáradtál volna a végére, vagy nem volt jobb ötleted a lezárást illetően. Mindenesetre élvezetes írás, bátran ajánlanám mindenkinek, aki nem dobja ki a taccsot egy-egy zaftosabb résznél...
Szia! Üdvözöllek szeretettel! Áttettelek az "Elfogadott" kategóriába! nekem most nagyon sok a dolgom (magazint szerkesztek), de holnapra elolvasom, ígérem! Andy
Szólj
hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett,
akkor pedig azért...
Valamilyen szinten örülni is szoktam ennek, mert beszédtémát nyújtanak ezek az írások... végülis minden nagy író így kezdte, no, nem mintha magamat annak tartanám, sőt! 
) 
