– Bátyó, ugye megvédsz a medvéktől? – Hatalmas barna szeméből őszinte aggodalom áradt, az a fajta gyermeteg riadalom, mely jellegzetesen az ötévesek sajátja.

– Persze, pupák! – dörgöltem bele hibátlanra fésült hajába, és rávillantottam legmegbízhatóbb mosolyom. – De azért remélem, tudod, hogy ahova megyünk, ott nem nagyon lesznek macik.

Hatalmas hibát vétettem.

– Azok nem macik! – vonta össze apró szemöldökét az öcsém. Megpróbált nagyon bosszúsnak látszani. – Girizli medvék! Nagy nagy karmokkal, amik kiveszik a beled, ha nem figyelsz.

– Jamie, mivel tömöd már megint az öcséd fejét?! – fordult hátra anyánk. Az ő bosszankodó ránca, mely oly sokszor száguldott keresztül homloka közepén az elmúlt hetekben, már sokkal meggyőzőbbnek hatott.

– Mit t’om én, honnan veszi ezeket a zagyvaságokat! – vontam meg a vállam. – Valószínűleg látott valami természetfilmet a tévében.

– Ne aggódj, kincsem, a medvék nem fognak bántani! – nyúlt hátra és paskolta meg Zack apró lábát az anyánk.

Az öcsém éppen azt a korszakát élte, amikor szerette utánozni a felnőttek magatartását, csak nem mindig találta el a megfelelő árnyalatot. Ez történt most is, amikor karjait durcásan keresztbefonta maga előtt.

– Azok a macik – felelte azon a hangon, amin anyánk szokott magyarázni, ha valamit nem értettünk. – Azok tényleg nem fognak bántani, mert a szobámban várják, hogy hazaérjek, és mindegyik pülüssből van.

– Az plüss – próbáltam kijavítani, de már belelendült a mondókába.

– Az igazi medvék gonoszok és sunyiban támadnak, amikor nem figyelsz.

Imádtam a jellegzetes, anyánktól ellesett mozdulatát, ahogy ellentmondást nem tűrően félrecsapta apró fejét, mikor közölnivalóját befejezte.

– Én feladom! – hangzott a válasz a mindenkori utolsó szó jogán anyánk szájából.

Mulattatott is meg nem is a megszokott jelenet. Nevetni persze nem mertem, hiszen az csak olaj lett volna a tűzre. Helyette megcsóváltam a fejem, és az öcsémre pillantottam, aki meredten bámult kifelé az ablakon.

Alig kezdtük meg a tóhoz vezető, több órás autóutat, de már az járt a fejemben, hogy igencsak hosszú nyaralásnak nézünk elébe.

Anyánk ötlete volt a faház. Évekkel korábban, mikor apánk még élt, minden évben kibéreltük pár hétre. Életem legszebb nyarait töltöttem ott. Pecáztam a tónál, vagy barangoltam az ezeréves erdő mohos fái között.

Zack túl fiatal volt, hogy emlékezzen azokra a varázslatos éjszakákra, mikor máglyát raktunk a parton, és apánk órákon keresztül mesélt nekünk a csillagokról, az erdőről. Totyogós öcsém általában az első mályvacukor után álomba szenderült. Anyánk akkor a karjába vette és bevitte a házba, mi, „férfiak” pedig komolyabb dolgokról kezdhettünk beszélni.

Emlékszem az utolsó ilyen kettesben töltött időre, mikor a betegségét próbálta elmagyarázni. Szikár, erős apám elgyötört arcát egészségtelenül sárgára festették a lángok, én pedig bármennyire próbáltam ellenszegülni, elkeseredetten fürkésztem beesett szemeit. Vártam, hogy azt mondja, csak viccel, és ne aggódjak, de hiába.

Két hét múlva én lettem a rangidős férfi a családban. Nem volt időm gyászolni, vigyáznom kellett anyámra, aki teljesen összetört, és az öcsémre, aki fel sem fogta mi történik, miért sírnak folyton az emberek körülötte.

Nehéz évek jöttek. Anyánk viselkedése megváltozott. Korábbi, vidám természetét felváltotta a keserűség. Túlzott szigorral büntetett, ha rosszak voltunk, és ingadozó hangulata bizonytalanná tette az otthoni légkört. Zack gyakran bújt mellém reszketve az ágyba, valahányszor a falakon átszűrődő, hangos zokogás felriasztotta az éjszaka közepén.

A faház jó ötletnek tűnt. Egy szelet, ami a régi életünkhöz kötött bennünket. Egy hely, ahol még elég erősen élt a múlt könnyedségének máshol annyira homályos emléke.

Anyánknak és nekem elegek lettek volna a szürke hétköznapok boldogság-morzsái, de az öcsémnek, aki nem is emlékezhetett másra, csak a gyász nyomasztó monotonitására, mindennél jobban szüksége volt egy vidám családi emlékre. Úgy látszott, végre képesek leszünk megadni neki.

Amint anyánk öreg buickja bekanyarodott a kavicsos feljáróra a ház mellett, úgy éreztem, hazaértünk. A nyári lak, a fenyvesektől csipkés hegyormokkal körülvett tó partja egy boldog és teljes család emlékét őrizte. A múlt rég halottnak hitt képei mintha csettintésre kúsztak volna elő agyam rejtett zugaiból.

– Hú, de király! – A kocsi még meg sem állt, de az öcsém már félúton járt a ház és a tópart között.

– Jó lenne, ha figyelnél rá! – fordult meg a vezetőülésben anyánk. Azzal a tekintettel meredt rám, amitől állandóan elszégyelltem magam, még akkor is, ha semmi rosszat nem tettem. Teljes szívemből utáltam ezt a nézését. – Nem szeretném azzal tölteni ezt a pár napot, hogy azon aggódom, mikor kerül elő az öcséd!

– Jó, jó! – forgattam a szemem. Fárasztottak már az unalomig ismételt üres intelmek. Tudtam jól, hogy anyánk a nyaralás felében úgyis idegeskedni fog miattunk, akármit csinálunk.

– Oké, akkor menj! – mosolyodott el, majd meglapogatta a vállam. – Érezd jól magad!

– Előtte segítek bevinni a cuccokat – mormoltam.

Nem volt sok csomagunk, jószerével csak ruhákat meg némi élelmet hoztunk az útra. Amire még szükségünk lehetett, azt úgyis be tudtuk szerezni a városban, mintegy hatmérföldnyire a völgyben. A tó körül futó erdei út mentén kizárólag nyaralókkal találkozhatott az ember, de a szezon vége felé többségük már üresen állt.

A csomagtartóból kikaptam a két legnagyobb táskát, és a tornácra vittem az ajtó mellé. Közben az öcsémet figyeltem, egy ággal hadonászott lent a vízparton. Igazi párbajhős, gondoltam, csak úgy suhog a levegő körülötte. Óhatatlanul is irigyelni kezdtem tőle a gondtalan életet.

– Hé, pupák! – kocogtattam meg orvul a vállát. Annyira belemerült a vagdalkozásba, hogy észre sem vette, amint csendben odalopózom mögé. – Gyere, keressünk egy másikat is, aztán megvívunk!

Zack nem tűnt ijedtnek, csak a fejét rázta.

– Nem akarlak bántani. – Akaratlanul is elmosolyodtam. Érdekes volt ezt hallani egy ötéves szájából. – Meg különben is! Ez nem kard, hanem medveűző.

– Hadd nézzem csak! – nyújtottam a kezem, és ő néhány pillanatnyi gondolkodás után belehelyezte az ágat.

Nagy gonddal végigmértem, hogy lássa, nem akarom átverni. Megvizsgáltam a bot hosszát, a ruganyosságát és a vastagságát is, közben jó nagyokat hümmögtem.

– Na, mi az már? – kérdezte kétségbeesetten.

– Ne izgulj, pupák! – adtam vissza neki az ágat. – Elég hasznos fegyvert találtál, a medvék felköthetik a gatyájukat!

– Ugye? – bólogatott vigyorogva az öcsém. – Ezt nézd!

Hátrált néhány lépést, és újra szántani kezdte a levegőt.

– Hohó! – rántottam magam elé a kezem. – Ne akard rajtam kipróbálni, oké?

Az öcsém abbahagyta a suhogtatást, és jelzett, hogy hajoljak le hozzá, mert súgni akar valamit.

– Hallottad? – Bólintottam. – Ez a titokos része. A medvék nem bírják ezt a zajt.

– Értem – feleltem teljesen komolyan.

– Gyerekek, gyertek! Nézzétek meg a házat! – szakította félbe titkos beszélgetésünket anyánk. A tornácon állva integetett felénk. – Aki előbb ér ide, az választhat először ágyat.

Az öcsém megmarkolta újdonsült fegyverét, és nekiiramodott. Hagytam, hadd nyerjen.

– Nincs áram – közölte anyánk valamivel később, mikor vacsorához készültünk a konyhában.

– Lehet, hogy a biztosíték – feleltem. – Megnézzem?

– Hagyd csak! – rázta meg a fejét. – Már megtettem mialatt pakoltatok. Nem azzal van a gond. – Felsóhajtott. – Valószínűleg kikapcsoltatták. Majd holnap bemegyek a városba, és elintézem.

A nyaralók tulajdonosai gyakran lemondták az alapvető szolgáltatásokat, ha közeledett a szezon vége.

Anyánkat láthatóan kimerítette ez a probléma, mert már fel is bontott egy üveg bort. Az asztalon álló, félig üres pohár jelezte, hogy meg is kóstolta.

– Nincs semmi gáz! – szorítottam meg a kezét, majd a konyhapulthoz léptem, és végignéztem a fiókokat, szekrényeket. Néhány perc múlva két elemlámpát meg egy köteg gyertyát raktam az asztalra. – Begyújtom a kandallót. Odakint halomban áll a tűzifa.

Anyánk köszönetképpen végigsimított a hátamon, mikor elhaladtam előtte, aztán teletöltötte a poharát.

Talán az öcsém élvezte a legjobban az egészet. A kandalló fényénél költöttük el az útra csomagolt szendvicsek maradékát, aztán lézerkardoztunk a zseblámpákkal. Zack önfeledten kacagott, valahányszor eljátszottam a megcsonkított Luke szerepét.

Míg mi játszottunk, anyánk csendben folytatta az ivást. A vacsora alatt kivégezte az első üveg bort, és már a másodiknál tartott, mikor elindultunk lefeküdni.

Az öcsémet előreküldtem az egyik lámpával, hogy mosson fogat lefekvés előtt, én meg odahajoltam elgyötört és ittas anyánkhoz.

– Össze kéne szedned magad – mormoltam lehajtott fejjel. Nem mertem a szemébe nézni.– Az öcsém kedvéért.

Lopva felpillantottam, hogy lássam, miként reagál. Arcára egy szívdobbanásnyi időre kiült a döbbent értetlenség, aztán újra kortyolt a borból. Kezében idegesen remegett a pohár.

– Próbálom, de nagyon nehéz. – Szaggatottan felsóhajtott. – Azt hittem, jó ötlet lesz visszajönni, de olyan sok itt az emlék.

Kezét széttárta, és reszketve végigjáratta szemét a szobában.

– Tudom – bólintottam. – Nekem se könnyű. Én is emlékszem jó pár dologra, mégis… Nem kéne őt büntetnünk azzal, hogy olyan dolgok után szomorkodunk, amire nem emlékezhet.

Láttam, hogy elgondolkozik azon, amit mondtam. Ennyit elégnek éreztem. Egyelőre.

folyt. köv.