A nyári laknak két hálója volt. Az öcsém és én a kisebbiket választottuk magunknak, amelyiknek az ablaka a tóra nézett. Egyszerű szoba volt ez, az átellenes falak mentén elhelyezett ágyakon kívül csupán egy ruhásszekrénnyel és két kis asztallal rendezték be.

Mikor benyitottam, úgy tűnt, Zack már alszik. Igaz, ezt csak nehezen lehetett megállapítani, mert a feje búbján kívül más nem látszott ki a takaró alól, és az éjjeli asztalkán még égett az elemlámpa. Érte nyúltam, hogy kikapcsoljam. Ekkor derült ki a turpisság. Hirtelen egy apró kéz szorult a csuklómra.

– Kérlek, kérlek, bátyó, ne kapcsold ki! – hadarta.

– Mi a baj, pupák? – Megpaskoltam a lábát, hogy menjen arrébb, és leültem az ágya szélére.

– A medvék – suttogta rémülten. – Odakint vannak.

– Nem gondolod, hogy egy kicsit eltúlzod ezt a dolgot? – Zack határozottan megrázta a fejét.

Nem tudtam, mitévő legyek. Miután anyánk ráparancsolt, hogy hagyja a bejárat melletti esernyőtartóban a „medveűzőt”, úgy tetszett, megoldódik a probléma. Az öcsém különös félelme elülni látszott. Egész este szóba sem hozta a medvéket, erre tessék!

– Tudod mit, pupák? – Zack bizakodva felült az ágyban. – Itt maradok, és őrködöm, amíg elalszol, oké?

– De nem csalsz, ugye?

– Cserkész becsszó – emeltem fel két ujjamat, ahogy a táborban tanították még valamikor nagyon-nagyon régen.

– Akkor jó éjt! – mosolyodott el az öcsém, aztán minden előzmény nélkül átölelt. – És köszi!

– Nincs mit, pupák. – Megsimogattam a buksiját, majd betakartam. Két perc múlva már mélyen aludt.

Jó ideig hallgattam az öcsém ütemes szuszogását. A fárasztó út kimerített, és egyébként is egy hosszú, kemény nap állt mögöttem. Mindennél jobban esett ez a kis nyugalom.

Eloltottam a lámpát. Hagytam, hogy a szemem hozzászokjon az ablakon át beszűrődő, sápadt fényhez. Suhanó árny cikázott keresztül a szobán. Ha Zack ébren lett volna, biztosan halálra rémül, és medvét kiált, így viszont elkönyveltem magamban, hogy valószínűleg csak mókusok buliznak odakint az éjszakában.

Akaratlanul jutott eszembe ez a kifejezés, amit apánk előszeretettel és oly sokszor használt. A gondolatra megnyugtató, jó érzés kerített hatalmába, mely mentes maradt mindenféle keserűségtől. Én akkor a fásultság, a kimerültség számlájára írtam, de a mai napig nem tudom, mi üthetett belém: egyszerűen felkacagtam.

Valóban megtörtént? Vagy csak álmodtam? Annyi év után sem lettem biztosabb a dologban.

Az öcsém az ablaknál állt. Az elemlámpa fénye hosszúra nyújtotta árnyékát a falon. Túlságosan ragyogó volt minden, el kellett takarnom a szemem.

– Itt vannak! – fordult felém. Zack arca fal fehérre vált, és egész testében remegett.

– Mi? – Csak ennyit bírtam kinyögni.

– Ott állnak a tóban – mutatott ki az ablakon.

– Kicsodák? – kérdeztem ingerülten, mert már iszonyúan zakatolt a fejem a hirtelen támadt világosságtól.

– A medvék – felelte suttogva.

– Kuss má’! – Felsóhajtottam, és a párnát az arcomra nyomtam. – Oltsd el a lámpát, és gyere, feküdj ide mellém! Holnap majd beszélünk.

Beljebb húzódtam a falhoz. Vártam. Semmi válasz. Csend.

Pár pillanattal később az ágy megnyikordult, aztán mindent elnyelt a sötétség.

Reggel úgy ébredtem, ahogy akkor szokott az ember, ha idegen helyen alszik: kimerülten és bágyadtan. Zsongott a fejem a kusza álmoktól, minden tagom fájt vagy elmerevedett. Különösen az oldalam hasogatott, és mikor ujjaim kitapogatták a zseblámpa hideg fémhengerét, az oka is nyilvánvalóvá vált.

Ahogy előhalásztam magam alól a szerkezetet, eszembe jutott egy homályos kép az éjszaka eseményeiről. Akkor még nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak. Túlságosan fárasztónak éreztem a gondolkodást, mintha vattával lett volna kitömve a két fülem közti üreg a fejemben.

Az öcsém a saját ágyában feküdt, és még javában aludta az igazak álmát. Nem ébresztettem fel, csendben osontam ki a konyhába. Anyánk az asztalnál ült, épp egy darab papírra írogatott valamit.

– Jó reggelt! – ásítottam.

– Megyek a városba – felelte. Fel sem pillantott a cetliről. – Ha bármi baj történne, ezek a legfontosabb számok. Kórház, rendőrség…

– Ne már! Komolyan beszélsz?

Lehuppantam az egyik székre, és kivettem kezéből a listát.

– Komolyan – hangja nem tűrt ellentmondást. – A mobilom nálam lesz. Talán kibírja az aksi, amíg visszaérek.

Felállt, csókot nyomott a homlokomra, és elindult. A folyosóról még visszakiáltott:

– És vigyázz az öcsédre!

– Még alszik – válaszoltam hasonló hangerővel.

– Kint van a tónál – felelte anyánk, mintha meg se hallotta volna, amit mondtam.

Felnyögtem, majd kelletlenül odadülöngéltem a konyha ablakához. A tópart kihalt volt, szinte láttam a szélben tovagördülő ördögszekereket. Pont, ahogy sejtettem!

Amíg anyánk távol volt, Zack meg én bejártuk az erdőnek azt a részét, ami elválasztott bennünket a szomszédoktól. Az öcsém magával hozta az elengedhetetlen medveűzőt, pedig egyetlen, mókusnál nagyobb állattal sem találkoztunk a felderítőút során.

Kevéssel dél után meghallottuk anyánk buickjának jellegzetes, durrogó hangját. Épp lapos kövekkel kacsáztunk a parton. Zack nem volt hajlandó megközelíteni a vizet, ő inkább visszhangzó hahotázás közepette szórta a találomra felmarkolt kavicsokat a tóba. Legalább őt mulattatta a dolog.

Anyánk mindenre felkészült. Hatalmas, szakadásig pakolt nejlonzacskókkal tért vissza a városból, nem akart még egyszer magunkra hagyni minket a nyaralás alatt. Zack-kel segítettünk neki vinni a cuccokat. Mikor pár perccel és némi pihenővel később benyitottunk a házba, az előszobában égett a villany.

Vacsora után máglyát raktunk a ház előtt, és megsütöttünk egy csomag mályvacukrot abból a hatból, amit anyánk hozott. Addig beszélgettünk a pattogó tűz remegő fényénél, míg ránk nem esteledett. Olyan volt, mint régen.

– Kapcsold má’ le! – fordultam át a másik oldalamra. Különösen dühös voltam, mert legszebb álmomból riasztott fel a hirtelen támadt világosság. – Nem hallod, pupák?

A vánkosomat a fejemre rántottam, válasz viszont nem érkezett. Úgy egy perc múlva a párnát abba az irányba hajítottam, amerre a kapcsolót sejtettem. Nem történt semmi.

– Zack, a macska rúgja… – idáig jutottam, mikor belém fagytak a szavak. Az öcsém nem volt sehol, ágya üresen állt a szoba túloldalán. A lámpa sem égett. A fényesség odakintről szűrődött be a helyiségbe.

Felültem. Kidörgöltem az álom maradékát a szememből, és az ablakhoz léptem.

Először nem akartam elhinni, amit látok. A tó valamiféle – talán sárgászöld – színben ragyogott. Fénye bevilágította a környező fák repedezett törzsét.

A parton egy aprócska alak tétova sziluettje derengett. Kezemmel beárnyékoltam a szemem, hogy jobban lássam, mi történik odakint.

Amint az árnyék az arcomra vetült, már a finomabb mozdulatokat is képes voltam érzékelni. Öcsém egyik lábáról a másikra állt, mintha tétovázott volna, hogy valamit tegyen, vagy ne tegyen. Egy lélegzetvételnyi idő múlva belépett a vízbe, én pedig megfordultam, és rohanni kezdtem.

A tó gyorsan mélyült, a parttól mintegy két méterre már életveszélyessé vált egy ötéves gyerek számára. Mire kiértem a házból, Zack derékig merült.

A fényesség elvakított. Hunyorogva botladoztam előre a kavicson, míg a tóhoz nem értem.

– Pupák! – kiáltottam. – Azonnal gyere ki onnan!

Mintha nem is én lettem volna, a hangom távolinak, erőtlennek tűnt.

Előttem a víz meghatározhatatlan színekben villogott. A kezem árnyékában még láttam az öcsémet, ahogy megfordul, és – hihetetlenül hangzik ugyan, de – integet nekem. Aztán a ragyogás erősödött, és be kellett hunynom a szemem.

– Zack! Most rögtön… – Nem bírtam befejezni. Egy láthatatlan erő hátrataszított. Elvágódtam a földön. Újra sötétbe borult minden, az éjszaka visszatért.

Eltartott pár percig, míg a vibráló foltok halványulni kezdtek a látóteremben. Először a tárgyak körvonala jutott el a tudatomig, és hogy a földön fekszem. Ülő helyzetbe tornásztam magam. Körülnéztem. Az öcsém ott feküdt mellettem, pizsamája csurom vizesen tapadt ziháló testéhez. Kezében azt a rohadt botot szorongatta.

– Elűztem őket – dideregte. Csak akkor kezdtem el érezni az éjszaka fagyos levegőjét.

Pofon vágtam, mire ő az arcához kapott. Szeme tágra nyílt a hirtelen rémülettől. Látszott rajta, hogy nem érti, miért kapta a maflást.

– Megijesztettél, pupák! – ziháltam. – Soha többet ne merészelj ilyet csinálni velem még egyszer, megértetted?

Minden egyes szót jól megnyomtam, hogy örökre az agyába vésődjön.

– Azt meg add ide most rögtön! – nyújtottam kezem az ágért. Odaadta. Elhajítottam. – Így! És most mars befelé, mielőtt megfázol!

Szótlanul felállt, és reszketve elindult.

Az ajtóban megtorpant. Nem nézett rám.

– Anyunak nem mondod el, ugye? – kérdezte félénken.

– Nem – feleltem.

– Amúgy sem hinne neked – lépett be az ajtón.

Minden előzmény nélkül, furcsa éllel bukott elő öcsémből a mondat. Nem voltam felkészülve rá, hogy egyáltalán hangot adjak megdöbbenésemnek.

Mire a hálószobába értem, már az ágyában feküdt, és alvást színlelt. Bár szerettem volna beszélgetni vele a látottakról, akkor még úgy gondoltam jobb, ha hagyom pihenni.

Levetettem a vizes ruhát, megtörölköztem, majd én is ágyba bújtam.

– Pupák – suttogtam, – ha félnél, idebújhatsz.

Nem válaszolt, én meg hosszú órákig bámultam a plafont álmatlanul, azon merengve, hogy vajon minek lehettünk tanúi odakint.

folyt. köv.