A gondolatok másnap sem hagytak nyugodni. Az öcsémen a félelem egyetlen apró jele sem mutatkozott. Mintha évek óta nem evett volna egy falatot sem, irdatlan sebességgel habzsolta be a reggeli zabpelyhet, majd anyánkhoz fordult.

– Kimehetünk játszani az erdőbe?

– Ki, de ne menjetek túl messzire! – felelte.

Zack bűbájosan elmosolyodott, aztán felpattant az asztaltól, és megragadta a karom.

– Vigyázok rá, ne aggódj! – Buktak ki belőlem a megszokott szavak.

Az öcsém szó szerint kirángatott a konyhából.

– Gyere már, bátyó!

Két perc múlva már a szabadban voltunk.

Nem tudtam eldönteni, hogy Zack csak megjátssza magát, vagy tényleg nem emlékszik a történtekre. Az az ötéves fiúcska ugyanis, akire születése óta vigyáztam, nem hagyott volna ki egyetlen alkalmat sem, hogy megossza velem a véleményét egy izgalmas eseményről. Öcsém azonban csak fütyörészett és ugrándozott előttem az ösvényen. Egy szikrányi feszültség, de még izgatottság sem látszott rajta.

Jó ideje gyalogoltunk már az ezeréves fák között, mikor egy mókuscsapatba botlottunk. Zack benyúlt a kabátzsebébe, és felém fordult.

– Bátyó, álljunk meg! – suttogta vidáman. Mosolyában volt valami megfoghatatlan, valami taszító. Először nem tudtam eldönteni mi lehet az, ami ennyire zavar, aztán belém hasított a felismerés. Mintha sokkal több fog sorakozott volna abban az apró szájban, mint kellett volna. Egy röpke pillanatra nem is a testvéremet láttam, hanem egy szőrös kis szörnyeteget az öcsém bőrébe bújva.

Gyorsan megráztam a fejem, és a rémkép eltűnt.

– Miért, pupák?

– Meg akarom etetni őket – nyitotta szét a markát. Ujjai között az ösvényre peregtek a zabpelyhek összemorzsolódott darabjai. – Tegnap óta erre várok. Léci!

Lehetséges, hogy tényleg nem emlékszik?, gondoltam.

– Jól van, de aztán menjünk visszafelé, mert anyu frászt fog kapni.

Öcsém esetlenül letérdelt a csapáson, és kupacba rendezte az édes puffancsokat.

A mókusok szinte megrohanták az utat. Látszott rajtuk, hogy hozzászokták az ember közelségéhez, a nyaralók valószínűleg nagy előszeretettel etethették őket.

– Nézd, bátyó, a kezemből esznek! – ujjongott Zack, mikor az egyik állatka elcsente markából az eleséget.

Egy belső hang azt suttogta, elérkezett a megfelelő pillanat.

– Nem gondolod, hogy meg kellene beszélnünk, ami az éjjel történt?

Az öcsém megmerevedett.

– Mire gondolsz, bátyó? – kérdezett vissza.

A mókusok ott futkároztak körülötte.

– Hát, tudod, a fények meg minden. Nem emlékszel?

Olyan gyors volt a mozdulat, hogy már csak azt láttam, az egyik állat ott vergődik visítozva a markában.

– Nem – felelte. Hangja öblössé vált, már-már dörmögött, mint egy vénember, vagy mint egy med… – És jobban tennéd, ha te is elfelejtenéd!

– Különben? – kérdeztem erőtlenül.

Halk reccsenés hallatszott, mint amikor egy száraz gally kettétörik, és abbamaradt a szűkölés. A mókusok szétszéledtek. Öcsém kezéből kiesett az állatka élettelen teste.

Dermesztő csend telepedett közénk.

Zack megfordult. Szemében az elmúlt éjszaka meghatározhatatlan fénye villogott.

– Különben leszopogatom a csontjaidról a kibaszott húst! – hörögte vadállati hangon.

Meg akartam ütni, de elhajolt. Túlságosan gyors volt egy ötéveshez képest.

Nekiiramodott egy közeli fának. Úgy mászott fel rá, mintha világ életében mást se csinált volna. Szélsebesen tornászta fel magát az első ágra, aztán rám ugrott.

Az öcsém testébe bújt ösztönlény ledöntött a lábamról, és a mellkasomra ült.

– Azt hiszem, elég világos voltam. – Meleg lehelete bűzlött a rothadás szagától. Egész testemben remegtem, de bólintottam. – Helyes!

A lény, ami birtokba vette Zack testét, legördült rólam. Mikor megint rám nézett, eltűnt szeméből az idegen fény. Ismét az ötéves öcsémmé vált. Jeges rémület markolt a csontjaimba a gondolatra, hogy vajon mi rejtőzhet a pirospozsgás bőr alatt.

– Akkor megyünk? – kérdezte régi, megszokott hangján. – Anyu már biztos aggódik.

Némán bólintottam. Nem tudtam, mit mondhatnék. Végtelenül könnyűnek tűnő fejemben kavargott az üresség, és úgy éreztem, a szívem a gyomromban dobog.

Rettegve vezettem vissza az ismerős idegent az úton. Egyikünk sem szólt. Kísérteties némasággal maradt el mellettünk az erdő.

Amint elértük a házat, megrohantak a gondolatok. Mi a fene történt az öcsémmel? Tényleg megszállta volna valami megmagyarázhatatlan? Próbáltam visszaidézni az éjjel történteket, de csak arra az iszonyatos, nem evilági fényre emlékeztem. Lehet, hogy egy idegen ragadta el a testét? Tényleg lehetséges ez?

A kérdések olyan hevesen kavarogtak a fejemben, hogy megtántorodtam a veranda lépcsőjén. Zack aggódva nézett vissza rám.

– Menj csak előre! – mosolyogtam. Csak remélni mertem, hogy őszintének tűnik a gesztus. – Mindjárt jövök én is.

Öcsém kurta fejbólintással nyugtázta a dolgot, berohant a házba, én meg leültem a legfelső fokra.

Sok mindent kellett feldolgoznom egyszerre. Ahogy az agyam görgette maga előtt a valószínűtlenebbnél valószínűtlenebb kérdéseket, tagjaimból szinte minden erő elszállt. Szédülni kezdtem, a világ elmosódott körülöttem.

Hogy fogom elmondani anyánknak? A kérdés szinte a semmiből tört utat magának, és felnevettem. A leggyerekesebb gondolat rémített meg a legjobban.

Egyáltalán hinni fog nekem? Megráztam a fejem. Erre a kérdésre tudtam a választ, vagyis nem oszthattam meg vele az aggodalmaimat.

Valaki megérintette a vállam. Összerezzentem.

– Jól vagy? – kérdezte anyánk, aki időközben kijött megnézni, miért ücsörgök odakint.

– Nincs gáz – feleltem. Hangom kissé megremegett, de egyébként nem árulkodott a kétségbeesésről, mely úgy tombolt bennem, akár egy hurrikán.

– Kész az ebéd – mosolygott, és lehuppant mellém a lépcsőre. – Köszönöm, amit tegnapelőtt mondtál.

– Anyu, nem kell…

– Igazad volt – fojtotta belém az ellenkezést. – Hülyén viselkedtem. Nem csak az öcséd, de te is többet érdemelsz ennél.

Az öcsém? Vagy most már valaki más? Nem tudtam megálljt parancsolni a kérdések folyton hömpölygő áradatának.

– Ígérem, hogy ezentúl minden másképp lesz! – simogatta meg a hátam. – Nem csak itt, de odahaza is.

Még mindig Zack-en járt az agyam. Bele sem mertem gondolni, hogy anyám megjegyzése milyen borzalmas lehetőségeket rejthet magában.

Végül nehezen, de elhatározásra jutottam. Mivel akkor még nem láttam semmilyen megoldást a problémára, úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha meghúzom magam, és nyitva tartom a szemem.

Ebédnél folyamatosan az öcsémet figyeltem. Nem tudtam nem őt nézni. Kerestem az idegen fényt a tekintetében, de hiába. Minden normálisnak tűnt. A levest undorodva tolta el, ám a húsgombócokat szélsebesen lapátolta magába. Olyan volt, mint egy igazi ragadozó.

 A délután nagy része eseménytelenül telt. Beszélgettünk, játszottunk. Már-már meg is feledkeztem az öcsém testébe bújt szörnyetegről, mikor újult erővel szorította össze gyomromat a felismerés: valami nincsen rendben.

Anyánk véletlenül kiborította az üdítőt. Ennyi volt az egész, egy apró semmiség. Zack-ből mégis előhozott valami megmagyarázhatatlan dühöt. Épp csak egy pillanatra ült ki az arcára, de észrevettem. Két pislogás között megváltozott a tekintete. Szinte ragyogott.

A felfedezés izgalma után már gyorsabban telt az idő, és meg is nyugodtam. Végre akadt valami, amin elindulhattam, csak bizonyítani kellett, hogy valóban helyes a feltevés.

Hamar eljött az este és a lefekvés ideje.

– Gyere, pupák! – Megpróbáltam nyugodtnak tűnni, de a szívem úgy kalapált, hogy azt hittem, menten kiugrik a mellkasomból. – Menjünk fogat mosni!

– Anyu, muszáj? – Öcsém arca inkább rémültnek tűnt, mint kétségbeesettnek.

– Ne kezd! – mosolygott anyánk. – Indíts a bátyáddal!

Zack duzzogott egy sort, ám kénytelen-kelletlen követett a fürdőbe.

Odabent leemeltem neki a fogkeféjét meg a kék poharát a polcról. Ő csak fintorgott. Sosem csinált ilyet azelőtt, bár tény, hogy a lefekvés előtti hercehurca addig sem tartozott a kedvencei közé.

Megengedtem a vizet. Lopva oldalra pillantottam, és még éppen láthattam, amint az öcsém hátrál egy lépést. Éppen, ahogy sejtettem.

– Na, mi lesz, pupák? – Sikerült megütnöm egy könnyed hangszínt.

Zack – vagy inkább a testébe bújt ösztönlény – gyanakodva méregetett.

– Bátyó, nem lehetne mégis azt mondani, hogy megpucáltam? – fogta kérlelőre a dolgot. – Csak most az egyszer.

Elmosolyodtam. Az a mosoly volt ez, ami akkor ül ki az ember arcára, amikor leleplez egy jól őrzött titkot.

– Oké – feleltem, – de csak most az egyszer!

Öcsém kuncogni kezdett azon a jól ismert, csíntalan módon, majd a fogkefét beledugta a poharába, amazt pedig a kád szélére tette.

– Jó éjt! – hadarta, és már szaladt is a szobába.

Amikor becsukódott mögötte az ajtó, végre kifújtam a visszatartott levegőt. Muszáj volt mindkét kezemmel megragadnom a mosdótálat, mert az erő elhagyta a lábam, és nem akartam elvágódni a hideg csempén. Úgy éreztem, lángol a fejem. Homlokomat a tükör rideg felületére támasztottam, mire visszatértek a józan gondolatok az agyamba.

Felbukott belőlem egy halk nevetés.

Sikerült megfognom a rohadékot, és nem is tartott sokáig.

folyt. köv.