Vártam. Hallottam, amint anyánk becsukja maga mögött a szobaajtót. Tudtam, hogy jó szokásához híven, hamar el fog aludni, mégsem akartam kockáztatni.

Percekig csak bámultam a csapot. Újra és újra végigpörgettem magamban a tervet.

Remegett a kezem, miközben megtöltöttem a poharat. Tudtam, amire készülök, az vagy megmenti az öcsémet, vagy megöli. Csak remélhettem, hogy a jobbik helyzet válik majd valóra.

Mikor benyitottam a szobába, Zack az ágyán kuporgott. Odakint vihar készült. Villámok sorozata ragyogta be a hálót.

Beléptem. A vízzel teli poharat a hátam mögé rejtettem.

– Mi a baj, pupák? – kérdeztem, és tettem egy lépést az ágya irányába. Kifejezetten ügyeltem rá, hogy mögöttem még véletlenül se csukódjon be az ajtó.

– Félek, bátyó – nyöszörögte a lény az öcsém hangján.

Azt látod, elhiszem!, gondoltam.

– Nem lesz semmi baj. – A hangom megbicsaklott, mire Zack szemében felvillant a már jól ismert, gyanakvó fény.

Elkésett, már nem tehetett semmit. Kezem meglódult, és a víz telibe kapta a testét.

Üvöltött. Hangját elnyomták a dörgések.

Felugrott, kezét és lábát szétcsapva kapaszkodott meg a két fal által bezárt szögben, úgy egy méterre az ágya fölött. Vicsorgott. Szájában mintha sokkal több fog sorakozott volna a kelleténél, szeméből sütött a végtelen indulat.

– Kitekerem a nyakadat, te mocsok! – hörögte.

– Ahhoz előbb el kéne kapnod – feleltem, majd megpördültem, és már rohantam is ki az ajtón. A szemem sarkából még éppen elkaptam, amint elrugaszkodik a faltól.

Lélekszakadva rohantam a szabadba. Odakint sötét volt, csak a villámok fényénél tudtam betájolni, merre fussak. Megcsúsztam. Nem számítottam a veranda lépcsőjének utolsó fokára, ezért elvágódtam a durva köveken.

Amilyen gyorsan csak tudtam, feltápászkodtam. Nem bírtam megállni, hogy ne nézzek vissza a nyári lak feketén vibráló ajtónyílására. A következő villanásnál öcsém vadállativá torzult arca jelent meg benne. Aztán újra elsötétült minden, és eleredt az eső.

Végig azon izgultam, hogy anyánk ne ébredjen fel a hangzavarra, de a sorozatos mennydörgések mellett elhalkultak a kiáltásaim.

– Na, mi lesz? – üvöltöttem. – Nem mersz kijönni?

Az esőcseppek bekúsztak a pólóm alá. A víz, amitől annyira irtózott a lény, lassan csordogált a bőrömön, miközben folyamatosan hátráltam a tó felé.

A kis szörnyeteg a következő villám fényénél kirontott a házból. Megfordultam, és az utolsó pár métert futva tettem meg a vízig.

Nem mertem hátranézni. A lény fojtogató, bűzös leheletének melegét folyamatosan ott éreztem a tarkómon. Vártam, mikor hasít hátamba az öcsém körmeivel, ám mindez csak rémkép maradt.

Belegázoltam a tóba. Már derékig ért a fagyos víz, mire erőt vettem magamon, és megfordultam. Zack négykézlábra ereszkedve körözött a parton. Olyan volt, mint egy prédára éhes ragadozó.

– Mi van? – cukkoltam tovább. – Miért nem jössz be? Épp kellemes a víz.

Újra dörgött az ég, aztán megint. Az öcsém felüvöltött, majd berontott a tóba.

Tudtam jól, sok minden múlik az időzítésen. Bár a lény mozgását lelassította a víz, még így is jóval gyorsabb volt nálam. A magasságom viszont előnyhöz jutatott. Ha nekem derékig ért a víz, az azt jelentette, hogy Zack-nek a mellkasáig fog. Ezt akartam kihasználni.

Esetlenül ugrott. Vetődtem. Éreztem, ahogy ujjaival megérinti a karom, de akkor már fordultam is vissza. Elkaptam a nyakát.

Hihetetlenül erős volt. Az öcsém úgy vergődött a szorításomban, mint egy igazi vízi szörny. Tekergőzött, karmolt, de már semmit sem tudott tenni ellenem. Fejét végig a felszín alatt tartottam.

Néhány rettentő hosszúnak tűnő perc múlva a kapálózás abbamaradt. Zack teste elernyedt, és a víz ragyogni kezdett körülötte. Ugyanaz az undorító, meghatározhatatlan színben játszó fény derengte körbe, mely korábban úgy ült a szemében, mint a rothadó mag az almában. Rosszul lettem, ha csak ránéztem, mégsem bírtam elfordítani a tekintetem.

A fényfolt halványan lüktetett, aztán úszni kezdett a tó közepe felé. Megvártam, amíg elég távolra kerül, aztán kiemeltem az öcsém fejét a vízből. Nem lélegzett.

***

– Aztán mi történt? – kérdezte Madeline elkerekedett szemekkel. – Túlélte?

Mindketten a Main állambeli Derry idősek otthonának étkezőjében ültünk.

– Túl – sóhajtottam. Barátnőm arca kisimult. – A testét kicipeltem a partra, lefektettem a köveken, és megpróbáltam újraéleszteni. Először úgy tűnt, nem fogok sikerrel járni. Rettentő módon kétségbe voltam esve.

– Elhiszem – vetette közbe.

– Aztán újabb villámlás hasított az éjszakába – folytattam. – Fényesebb volt, mint amit valaha láttam. Éppen a tóba csapott le, és mikor a világosság ismét átadta helyét a sötétségnek, Zack köhögni kezdett.

– Hihetetlen! – ámuldozott Madeline.

– Valamiért sejtettem, hogy ezt fogod mondani. – Mosolyogtam. – Tudod, nem véletlen, hogy senki másnak nem meséltem el ezt a történetet.

– Senki sem hitte volna el – bólintott. – Ha nem ismernélek, én sem hinnék neked.

– Tudom – feleltem.

A némaság alattomosan kúszott be közénk. Néhány percig csak hallgattuk az étkezőben tartózkodó társaink keltette zajokat.

Végül Madeline törte meg a csendet.

– Mégis úgy érzem, ezzel még nincs vége a mesének. Valami még hiányzik.

Megforgattam az előttem heverő poharat az ujjaim között, majd ittam néhány kortyot, hogy erőt gyűjtsek a folytatáshoz. Már nem volt értelme elhallgatni semmit.

– Mindennek csaknem ötven éve már, mégis olyan, mintha tegnap történt volna. – Az asztalra csaptam. – Iszonyúan utálom a közhelyeket, de mégis!

– Az öcsém semmire sem emlékezett, anyánknak pedig soha nem mondtam el, mi történt azon a nyáron. Hét éve, amikor meghalt, abban a tudatban ment el, hogy mindhármunk számára az a pár nap jelentette életünk egyik legszebb, együtt töltött nyaralását. Nem volt szívem elvenni tőle az emlék szépségét. Mindazon által nem hagyott nyugodni az, ami Zack-kel történt, és az azt követő évben utána néztem néhány dolognak.

– Százhuszonnyolc család szállt meg azon a nyáron a tó körül. Tizenhét haláleset történt az alatt a pár hónap alatt. Kilenc baleset, hat gyilkosság és két öngyilkosság. Az összesen tizenhét. Madeline, ez sokkal több, mint ami száz évre visszamenőleg, bármelyik szezonban történt!

Barátnőm hallgatott. Láttam rajta, hogy érlelődik benne a kérdés. Hagytam hát, hadd forgassa magában a dolgot.

– James – fogott bele aztán, hangját suttogóra fogta. – Gondolod, hogy ezeknek a haláleseteknek közük van az öcséddel történtekhez?

Bólintottam.

– Határozottan úgy érzem.

– De hisz ez őrültség! – kacagott fel hirtelen Madeline. Hangja hisztérikusan csengett. – Azt akarod mondani, hogy ötven évvel ezelőtt idegen lények szálltak meg óvatlan nyaralókat?

– Én nem állítok semmit – tártam szét a karom. – Viszont azt tudnod kell, hogy minden egyes szavam igaz volt.

Barátnőm mosolygott. Valamiért furcsának tűnt ez a mosoly.

– Mivel magyaráznád különben a dolgot? – kérdeztem vissza.

Madeline arca újra komorrá vált.

– Nem tudom – felelte néhány pillanatnyi gondolkodás után, majd fejét elfordítva kibámult az ablakon túl elterülő őszi tájra.

Mikor újra felém fordult, megváltozott a tekintete.

– Tudod, James, valamikor nekem is volt egy öcsém, de néhány nappal a születése után meghalt.

– Részvétem – érintettem meg a kezét, de Madeline elhúzta és az asztal alá rejtette.

Felhorkantott.

– Hát ez vicces! – Hangjában maró gúny bujkált. – Negyven évig kerestem azt, aki megölte.

– Ki lenne képes megölni egy ártatlan gyermeket? – adtam hangot döbbenetemnek, ám Madeline arca haragossá vált az együttérző szavak hallatán.

– Ti, emberek, ritka ostoba egy faj vagytok – köpte a szavakat, és végre megértettem.

Szívem olyan hevesen kezdett verni, hogy azt hittem, menten elájulok.

– Milyen érzés volt elvenni egy épphogy megszületett gyermek életét, James? – morogta Madeline egyre öblösödő hangon. – Milyen érzés volt megölni az öcsém?

Úgy tűnt, mintha minden oxigént elszívtak volna az étkezőből, egyre nehezebben kaptam csak levegőt. Hirtelen kiszáradt a szám, és a nyelvem, akár egy partra vetett hal, őrülten csapkodni kezdett odabent. Tekintetemmel kerestem valamit, akármit, amivel csillapíthatnám az érzést.

A pohár víz még mindig ott hevert az asztalon kettőnk között. Felkaptam, és Madeline arcába loccsantottam.

Felnevetett.

– Tudod, James, a víz csupán életünk első napjaiban mérgező a számunkra – törölte le magáról a nedvességet Madeline. – Azt hiszem, ezt nevezitek iróniának.

– Mikor végre megtaláltalak, már nem volt elég a puszta tény, hogy bármikor kettétéphetlek – folytatta egy szívdobbanásnyi szünet után. – Azt akartam, hogy kimondd! Hogy az öcsém gyilkosának szájából halljam, hogyan vették el az életét. – Hátradőlt a széken. – Tudod, bennünk nincs meg az, amit ti lelkiismeretnek hívtok. Érdekes, de ez a tulajdonság, amit oly nagyra tartotok, nem akadályozott meg abban, hogy megölj egy újszülöttet.

Madeline mosolygott. Szája sarkában újabb és újabb fogak jelentek meg.

– Van azonban valami, ami közös bennetek és bennünk – Már nem érdekelt, mit akar mondani, minden idegszálammal azt kutattam, hogyan szabadulhatnék. Végre eljutott a tudatomig, hogy cselekednem kell, különben meghalok. – A megbocsátás képessége.

Nem is fogtam fel a szavakat. Jelentésüket csak akkor értettem meg, mikor Madeline felállt az asztaltól, és némán, hosszú léptekkel kisétált az ajtón.