2036. augusztus 31.

Részlet az index.hu egyik írásából:

„A világ tudósai még mindig értetlenül állnak az egy éve történt, azóta csak az Ébredésként emlegetett esemény előtt

A 2035. augusztus 31-ei fordulópont nem véletlenül írta be magát a tudományok történetébe. A világ legnagyobb szaktekintélyeinek számító orvosok mind a mai napig tanácstalanok a valamivel kevesebb, mint 24 óra leforgása alatt lezajló spontán gyógyulásokkal kapcsolatban.

…

Az egy éve tartó viták megosztják a nemzetek kiválóságait, egy azonban bizonyos: a tavalyi év legtöbbet emlegetett eseménye során felébredt kómás betegek ma is tökéletes egészségnek örvendenek.”

Miután elolvasta a cikket, Ágoston bezárta az oldalt és kikapcsolta a gépet.

A fekete képernyőn megjelent a szoba kissé torz tükörképe. Egy alak állt mögötte. Megfordult.

– Mit akarsz? – nézett az öccsére.

– Már nem sok időd maradt.

– Tudom – sóhajtott.

– Gondolkoztál rajta?

– Rengeteget.

– És hogy döntöttél?

***

2034. május 6.

Minden most kezdődik – gondolta Ágoston, és a meredély szélére lépve lepillantott a tóra.

– Na, mit gondolsz, öcsi? – vigyorgott Péter. – Milyen mély lehet?

– Tizenkét perccel vagyok idősebb – jegyezte meg szórakozottan a szőkésbarna hajú fiú, aki megjelenésre csupán ebben az egy dologban különbözött a testvérétől. – Talán valamivel több mint öt méter, azt hiszem.

– Félsz? – kérdezte komolyan Péter. – Mert ha igen, nem muszáj megtenned.

Ágoston nagyot sóhajtott, majd hátrébb lépett az omladék széléről. Minden figyelmeztetés nélkül megragadta öccse bal kezét, és a mellkasára helyezte. Péter mosolyogva ugyanígy tett.

– Két test… – kezdte Ágoston.

–… két kar… – felelte Péter.

–… egy szív – fejezték be együtt, és nekiiramodtak.

A hideg víz összeszorította a tüdejét, alig kapott levegőt. A kristálytiszta bányató felületén szikrákat gyújtott a nap, de egy méterrel a felszín alatt mintha jégbe mártózott volna az ember. Ágoston eszeveszettül kapálózott, hogy a melegebb rétegben tartsa testének nagyobb részét.

Péter kacagása visszhangot vert a fodrozódó víztükör hullámain. A fiú a meredély szélén ült, onnan figyelte őt vigyorogva, amíg ki nem vergődött a partra.

A fövenyt kellemesen felmelegítette a nap. Ágoston alig ért ki a vízből, elterült a homokban, és csukott szemmel hallgatta reszelős légzését, fogainak ütemes vacogását.

– Ne haragudj, bátyó! – Péter árnyéka eltakarta előle a napot, amitől még jobban fázni kezdett. – Tiszta lila a szád.

– T-t-tényleg? – szűrte koccanó fogai között Ágoston.

– Gyere, állj fel, mielőtt totál megfagysz! – terített a hátára egy törülközőt Péter, és finoman talpra rántotta. – Ha ugrálsz, jobb lesz.

Úgy tett, ahogy az öccse javasolta. Szinte érezte, amint a vér újra megindul a bőre alatti vékonyka erekben.

– Nem hagylak ám cserben! – mosolyodott el Péter, mikor úgy tűnt, megmarad a másik. – Csak kíváncsi voltam, tényleg megteszed-e. Jól be voltál majrézva odafent.

– N-nem vicces, te pisis – vigyorodott el Ágoston. – De hát mit várjon tőled az ember, mindig is le voltál maradva tizenkét perccel!

Nevettek. Aztán Péter elszaladt, de végül nem mert leugrani.

Öccse sosem bocsátotta meg magának azt a délutánt a tónál. Ágoston valahányszor szóba hozta a dolgot, a fiú mindig ingerülten reagált, és a vége az lett, hogy napokig nem beszéltek egymással. Pedig csak segíteni akart a testvérén, egyáltalán nem haragudott rá semmiért. Péter azonban nem kért a sajnálatból, az óvatos puhatolózásokat pedig kegyetlenül elfojtotta pár jól irányzott, indulatos szóval.

Így lett a nyárelőből igazi forró július, majd augusztus. Kettejük között lezáratlan maradt a téma, és – valójában inkább Péter miatt – elkerülték a mosoni homokbánya türkiz-zöld tavát.

Egész nyáron együtt dolgoztak a szántón meg a kukoricásban. Munka után késő estig bóklásztak a falu menti földeken, néha még a közeli erdőkbe is elsétáltak háborúsdit játszani. Maguk között csak indiánoskodásnak nevezték ezeket az órákat, holott jó néhányszor kuruc-labanc ellentétek elevenedtek meg a csalitosban, vagy – ha idejük és apjuk engedte, – egész napos túrára indultak, hogy elejét vegyék a szovjetek betörésének a Lajtánál.

Észre sem vették, és már csak pár nap maradt a tanév kezdetéig. Péter minden egyes nappal feszültebb lett, de Ágoston nem firtatta a dolgot. Tudta jól, ha öccse akarja, úgyis elmondja, mi foglalkoztatja ennyire.

Már nem is emlékezett a tónál történtekre, amikor Péter szóba hozta.

– Figyu, bátyó! – kezdett bele lesütött szemmel. – Tartozom még egy ugrással.

– Hát ezért fordultál úgy magadba, krumplibogár? – dörgölte meg az öccse fejét Ágoston. – Ha ezt tudom, sasszézva indultunk volna a Lajtára!

– Ne bomolj! – vágott vissza könnyedén Péter, de kihallatszott a hangjából némi erőltetettség. – Úgysem bírtad volna tovább, mint én.

– Komolyan gondolod? – kérdezte Ágoston, és közben öccse tekintetét fürkészte.

– Aha – bólintott a másik mosolyogva. – Mégsem mehetünk úgy suliba, hogy eldicsekedsz valamivel, amiben nem voltam benne.

– Legyen, de nem fogom majd a kezed, pisis!

Péter megfogta Ágoston balját, és a mellkasára tette.

– Két test… – kezdte.

–… két kar… – folytatta a másik.

–… egy szív – fejezték be ketten.

A nap vérvörösbe váltott, és feketére festette az előtte ágaskodó fák lombjait. A meredély alján olajosan hullámzott a bányató vize. A szikes talajon felverődő dudvásban lusta bogarak duruzsoltak, és szöcskék cirpelése verte az alkonyi táj szívének ritmusát.

– Biztos akarod? – kérdezte Ágoston.

– Tuti – határozta el magát a fiú. – Ne aggódj, menni fog!

– Késő van. Nem gáz, ha visszajövünk holnap.

Péter megrázta a fejét:

– Egyszer már berezeltem, még egyszer nem fogok.

Ágoston bólintott.

– Háromra oké?

– Jó, csak essünk már túl rajta! – Látszott Péteren, hogy minden egyes pillanattal veszít egy keveset az erőből, ami kihajtotta a tóhoz.

– Egy… – kezdett számolni az idősebb fiú. –… kettő…

Péter elvigyorodott, és hirtelen nekifutott. Ágoston még látta, ahogy az utolsó lépésnél a lábához kap, aztán öccse alakja eltűnt az omladék széle mögött.

Ahogy Péter képtelen volt elfelejteni a napot, amikor cserbenhagyta a bátyját, Ágoston képtelenné vált arra, hogy kitörölje annak a pár órának az eseményeit az elméjéből, amikor öccse megpróbálta jóvátenni az egészet.

Minden egyes nappal felrémlett előtte a kaján mosoly testvére arcán; a mozdulat, ahogy megtántorodik a szakadék előtt; a pillanat, amint eltűnik a szeme elől; a sötét víz, mely úgy nyelte magába, mint egy lesben álló ragadozó szája.

Hiába ugrott utána, és húzta ki magával a partra. Hiába tett meg mindent érte, Péter nem volt hajlandó magához térni. Egy dologban lehetett csak biztos, hogy az öccse életben van, mert mellkasa alig észrevehetően felemelkedett, majd lesüllyedt.

Óráknak tűnő percek követték egymást, míg végre sikerült felfognia: egyedül képtelen segíteni testvérén. Először nem értette, mitől olyan homályos minden, aztán – amikor az arcához nyúlt – rájött, hogy könnyezik. Ez észhez térítette, és rohanni kezdett.

Nem szívesen hagyta egyedül Pétert, mégis haza kellett érnie, amilyen gyorsan csak tudott. Újabb végtelennek tűnő idő következett, míg anyjának elmesélte a történteket, és apja felhívta a sürgősségit. Ágoston – miközben beszélt, – lopva a faliórára pillantott. Úgy tűnt, a mutatók őrületes sebességgel haladnak előre. Mire a történet végére ért, apja már letette a telefont. Akkor elengedte magát, és összeesett.

Anafilaxiás sokk következtében beálló eszméletvesztés. Az orvos ennyit közölt velük, mondott még néhány biztató szót, aztán otthagyta őket.

A győri kórház sürgősségi osztályának fehér csempéje hűvös volt, és megnyugtató. Ágoston homlokára hideg, bíborszínű foltot rajzolt a fertőtlenítőszagú fal, mire a doktor visszatért.

– Sajnos rossz hírt kell közölnöm – hangzott az a mondat, amitől a legjobban félt. – A fiuk allergiás reakciót követően vesztette el az eszméletét, és most kómában van.

Az anyja elsírta magát, apja pedig maga elé meredve bámulta a cipője orrát. Ágoston ürességet érzett, mintha kiszakítottak volna belőle egy darabot, de nem könnyezett. Már nem maradtak könnyei.

***

2035. augusztus 31.

– Szervusz, öcsi – ült le Péter mellé az ágyra. – Fel kellene kelned, hallod?

Tudta jól, hogy nem sok esély van rá, mégis minden egyes alkalommal így kezdődött a beszélgetés kettejük között. Az orvosok azt mondták, sokat segít, amikor egy ismerős beszél hozzá, mert – ha nem is képes válaszolni,– az öccse mindent hall.

Ágostonból a hónapok múlásával arányosan párolgott el a remény, feladni mégsem tudta.

– Ne tedd ezt velem! – suttogta Péter fülébe. – Már így is egy évig kellett élnem nélküled, nem kéne ennyit aludnod. Meg különben is, hatalmasak lesznek a csipáid, amikor felébredsz. Egy lány se fog rád nézni, pisis, pedig a Marika mindig megkérdezi, hogy vagy.

Válasz persze sohasem érkezett sem a csipkelődésre, sem a szép szóra, sem az üvöltésre. Ágoston azért mindegyiket kipróbálta.

– Anyu és apu később jönnek, az orvossal beszélnek. Tegnap este hívta fel őket, attól félek… – Nem bírta befejezni a mondatot. Tekintete a folyamatosan pittyegő monitorra tévedt, amin öccse szívének ritmusa rajzolt hegyes görbéket.

– Szedd össze magad, és kelj fel! – Érezte, hogy a könnyek ismét elindulnak az arcán. – Az Isten verjen meg, hiányzol!

Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve felemelte Péter bal kezét, a mellkasára tette, sajátját pedig az övére.

– Két test… – kezdte, és várt. – Két test, pisis, folytasd!

Péter szeme megmozdult a szemhéjak alatt, de az is lehet, hogy csak képzelte.

– Két test… – ismételte meg újra.

–… két… kar… – felelte a másik csukott szemmel.

Ágoston zokogva borult rá a mozdulatlan testre.

– Hé! – nyögte Péter. – Ez fáj, te… marha!

A fiú gyorsan felegyenesedett, és letörölte arcáról a vizes foltokat.

– Nem kell ám úgy… elkámpicsorodni, csak… rosszul léptem – nyitotta ki a szemét az öccse. – Aztán ne legyél már olyan… nagyra a tizenkét… perceddel! Ne hívj… pisisnek!

Ágoston megkönnyebbülten felnevetett.

A következő hetek világméretű felbolydulása sem tudott árnyékot vetni az örömükre. Anyuka folyton mosolygott, édesapjuk megállás nélkül fütyörészett. Nyoma sem maradt az elmúlt év vitáinak, hallgatásainak, szomorúságának.

Péter hamar erőre kapott, és élvezte, hogy ő lehet a középpontban. Úgy viselkedett, mint aki most jött a világra. Sok mindent kellett bepótolnia, és legalább annyi mindenre rá is csodálkozott. Hiába, egy év mégiscsak sok idő, főleg, ha valaki durmolással tölti – ahogyan apjuk azt viccesen megjegyezte, valahányszor szóba került valami, amiből Péter kimaradt.

Ám kevés dolog ragadt meg az emberek emlékezetében úgy, mint az Ébredés. Péter csupán egyike volt azoknak a világszerte felébredt mélykómás betegeknek, akikről lemondtak az orvosaik. A sajtó nem győzte felkutatni valamennyit, a doktorok mindenféle teszteket követeltek, és az átlagemberek zarándoklatokat szerveztek a hozzájuk legközelebb lakókhoz.

Míg az előbbi kettőt jól lehetett kezelni a körülményekhez képest, az utóbbival akadtak gondok. Tömegével jöttek ugyanis mindenféle betegséggel küszködő emberek, hogy erőt merítsenek Péter történetéből. Szerettek volna saját fülükkel hallani a csodálatos gyógyulásról, így Ágoston sem menekülhetett előlük.

Fél év elteltével azonban ezek a látogatások is alábbhagytak. Akkor változott meg minden. Péter egyre szótlanabbá vált. Ágoston sorra kapta azon az öccsét, hogy őt, vagy a szüleiket figyeli. Máskor a fiú kisétált az udvarra az éjszaka közepén, és órákon keresztül bámulta a csillagokat. Ágoston érezte, hogy valami nincs rendben vele, biztossá azonban csak egy tavaszi délutánon lett.

***

2036. április 29.

A templomban még mindig megfordultak utánuk az asszonyok, akadt köztük olyan, aki meg is érintette Pétert. Ágoston úgy gondolta, az öregek hite ezzel ki is merül, ha a jajveszékelést nem számítja. Idegesítette, hogy valamiféle ritka ereklyeként kezelik az öccsét a faluban, tenni azonban nem tudott ellene semmit.

– A szentmise véget ért, menjetek békével! – Zengett az idős pap baritonja a szertartás végeztével.

– Istennek legyen hála! – felelte monoton hangon a tömeg, de Ágoston valódi megkönnyebbüléssel ejtette ki a szavakat.

– Figyelted, hogyan bámulnak még mindig? – kérdezte odakint Pétert, mikor tisztes távolba kerültek a kendős asszonyok pletykálkodó csoportjától. – Mintha most vettek volna le a keresztről. Totál flúgosak!

– Csak öregek – legyintett vigyorogva a fiú. – Nem láttak még csodát.

– Ne beszélj úgy, mintha te akkora csoda lennél! – vigyorgott Ágoston. – Leszámítva a barna loboncodat, ugyanúgy nézel ki, mint én. Egy cseppet sem vagy különleges.

– Ha te mondod! – vont vállat Péter. – Csak el ne felejtsd, hogy én vagyok Csipke Józsika, és te maximum a parókás komornyik lehetsz!

Ezen jót nevettek.

– Rég volt már ilyen – váltott komolyabb hangnemre Ágoston, miután kikacagták magukat. – Mostanában egyre kevesebbet ugratjuk egymást.

– Tudom – felelte egyszerűen Péter.

– Szótlan vagy. Hol van az én pisis öcsikém?

Ágoston kellemetlennek érezte a kettejük között hirtelen beálló csendet, mégis várt egy választ, egy gondolatot. Péter azonban az árok menti virágágyást bámulta. Méhek döngicséltek a szirmok között.

– Mutatnom kell valamit – szólalt meg végül, tekintetét azonban le sem vette a lomhán repdeső rovarokról. – Már jóval előbb kellett volna, de nem volt alkalmam rá. – Azzal közelebb lépett a virágokhoz.

Ágoston elkapta a karját, ám Péter kicsavarta a kezét a szorításból.

– Mi a frászt csinálsz? – kérdezte értetlenül az idősebb testvér.

– Csak figyelj, nem lesz semmi baj! – fordult hátra a másik, miközben karját a növények közé dugta.

Ágoston annyira megdöbbent, hogy nem tudta, mitévő legyen. Tudta jól, hogy testvére veszélyben van, mégis egy folyamatosan suttogó hang a fejében azt mondta, várja ki a végét a dolognak.

Péter visszahúzta a kezét, a bőrén egy méh járt furcsán imbolygó táncot. Ágoston ugrani akart, de a lábai nem mozdultak. Figyelte, ahogy öccse másik kezével lassan szétlapítja a rovart, és felemeli a markát. A fullánk körül nőni kezdett a vörös folt a tenyerén.

– Megvesztél? – kérdezte riadtan Ágoston. – Belehalhatsz, te hülye!

– Nem lesz semmi baj – mosolygott Péter. – A múlt héten már megcsináltam egyszer.

Kisétáltak a tóhoz. Ágoston némán, gondolataival küszködve követte öccsét fel a dombra, aminek a másik végén az a bizonyos omladék bukott a mélybe.

Péter leült a fűbe, és intett testvérének, hogy tegyen hasonlóképpen. Ágostonban hirtelen feltámadt a düh.

– Mégis mi a fenét képzelsz te magadról, hogy így rám hozod frászt? – üvöltötte.

– Nyugi – engedett meg magának egy félmosolyt Péter. – Még nem is láttál semmit.

– Mi…? – A kérdés félbemaradt.

Ágoston érezte, hogy valami megváltozik a levegőben körülötte. A karján felmeredtek a pihék, és mintha mindent feltöltött volna egyfajta láthatatlan, delejes erő.

– Mi történik? – kérdezte bizonytalanul.

– Szerintem ülj le – paskolta meg a földet Péter, mire a fiú pillanatnyi habozás után engedelmeskedve leereszkedett előtte.

Először nem akart hinni a szemének. Úgy tűnt, mintha Péter körül meghajoltak volna a fűszálak. Azt azonban már biztosan nem képzelhette, amikor táncba kezdtek. Ágostonnak elakadt a lélegzete, pedig a mutatvány még korántsem ért véget. Rovarok röppentek a magasba, és furcsán imbolyogva megindultak az öccse irányába. A meredély felől csobbanásokat hallott. Mikor azonban leszállt mellette egy vadkacsapár, azonnal magához tért, és felpattant.

– Hagyd abba! – kevert le egy pofont Péternek, mire a madarak ismét a levegőbe emelkedtek.

– Bocsi – nézett rá a fiú. Arcán rohamosan dagadni kezdett Ágoston tenyerének lenyomata, és a másik csak ekkor döbbent rá, mekkora erővel sújtott le rá. – Azt hittem, csípni fogod.

– Mi történt veled? – kérdezte értetlenül Ágoston, miközben megpróbálta feldolgozni a látottakat.

Péter vállat vont.

– Csoda. – Csak ennyit felelt.

Miután Ágoston megnyugodott, sikerült kihúznia öccséből, mióta tart nála ez a dolog. Elhűlt a választól, mikor Péter közölte, hogy az ébredése utáni hónapban kezdődtek a furcsaságok.

– Először csak zümmögést hallottam – kezdte a beszámolót a fiú –, mintha egy kaptár lenne a fejemben. Irtóra idegesített a dolog. Aztán rájöttem, hogy el tudom engedni, mintha valóban darazsak vagy méhek lennének. Érted?

Ágoston megrázta a fejét, járkálni kezdett a még mindig a fűben gubbasztó testvére előtt, de hagyta, hadd fojtassa.

– Mintha megérinteném őket. Úgy értem, az állatokat és a növényeket. Érzem őket itt bent – mutatott a fejére Péter. – De nem ez a legérdekesebb.

– Úgy érted, van más is? – kerekedtek el Ágoston szemei.

– Aha – bólogatott a fiatalabbik testvér, és lesütötte a szemét. – Bolondnak fogsz tartani.

– Ezek után? – lökte ki magából a kérdést kissé ironikusan a másik. – Bocs, de marhára megijesztesz.

– Én nem félek – görbült kissé felfelé a szája Péternek –, csak izgatott vagyok. Nem is! Inkább ingerült. Mintha valamit meg kéne tennem, de nem tudom, mi az.

– Nem értem – ráncolta össze a homlokát Ágoston.

– Hát ez az, hogy én sem! – csattant fel az öccse. – Mindig olyan kétértelműen fogalmaznak.

– Kik? – hátrált egy lépést Ágoston. Aztán még egyet. A beálló csendben észrevette, hogy időközben feltámadt a szél, és hirtelen nagyon fázni kezdett. Péter motyogását is alig vette ki, de azért hallotta, amit mond.

– A Mások.

– Kik? – kiabálta túl a szelet.

– Nem akarják, hogy beszéljek róluk – tornázta fel magát a földről Péter, aztán futásnak eredt. Meg sem várta, hogy Ágoston megkérdezze, miért szalad el, de amint eltűnt a csalitosban, elállt a szél.

Percekkel később, amikor visszatért, Péternek üres volt a tekintete.

– Már nem haragszanak – suttogta.

– Ne ijesztgessél már folyton! – Ágostonnak peregni kezdtek a könnyei.

– Sajnálom – szipogta Péter, és átölelte a testvérét.

Így zokogtak ketten, míg fejük felett elérte a Nap a legmagasabb pontot az égen. Azután hazamentek.

– Te, figyu! – szólt oda neki Péter elfojtott hangon. – Alszol már?

Körülbelül egy órája lehettek ágyban. A tónál történtekkel kapcsolatban egész hátralévő nap kerülték a témát, és Ágostonnak semmi kedve nem volt az éjszaka közepén megbeszélni öccse furcsaságait. Egyszerűen válaszolt.

– Igen.

– Szóval még ébren vagy.

Úgy tűnt, Pétert nem lehet lerázni egykönnyen, ezért felült, és odafordult hozzá.

– Amint látod, de semmi kedvem sincs beszélgetni.

– Nem is kell – vont vállat Péter. – Csak mutatni szeretnénk valamit.

Ágostonnak fel sem tűnt, hogy öccse többes számban beszél saját magáról.

– Jó, csak adj egy percet! – ásította végig a mondatot, aztán kidörgölte a fáradtságot a szeméből.

– Tetszeni fog, majd meglátod – pattant ki az ágyból Péter.

Az udvaron csend honolt, még a tücskök is elhallgattak a fűben. Öccse az égre mutatott, és akkor ő is észrevette az első hullócsillagot.

– Így kérnek bocsánatot, amiért olyan gorombák voltak ma – engedte le a karját Péter.

Mire egyáltalán sikerült felfognia, amit mondott, Ágostont ámulatba ejtette a látvány. Apró fénycsíkok milliói szelték át a fekete eget a fejük fölött, akárha fényes bogarak futottak volna végig egy éjsötét lepedőn. Elképesztő volt a látvány.

– Furcsák ezek a te cimboráid! – nevetett. – Először kiugrasztanak a gatyámból, aztán meg ez.

– Szerintem náluk is van olyan, hogy balul üt ki az első találkozás – kacagott Péter. – Eszméletlen, nem?

– De bizony, hogy az! – bólogatott Ágoston. – Mennyire, hogy az! Ilyet nem lát minden nap az ember.

– Ühüm.

Amikor kihunytak a fények, Ágoston odafordult Péterhez.

– Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz?

– Persze.

– Legyen az akármennyire furcsa vagy égő.

– Egyszer bepisiltem az oviban – röhögött fel Péter.

– Idióta! – csatlakozott Ágoston.

Öccse ekkor megragadta a karját.

– Két test… – fogott bele az eskübe.

A kezdeti nehézségek után viszonylag könnyen megbarátkozott Péter új barátaival. Bár sohasem látta őket, öccse mindig közvetített az általa csak Másoknak nevezett lények és közte. Volt, hogy ő is üzent Péterrel, például amikor megköszönte a csillaghullást. Hiszen annyira azért észnél kellett maradjon, hogy tudja, azokkal az alakokkal, akik a természet erőivel machinálnak, jobb illedelmesnek lenni.

Péterbe visszatért az élet, újra az a mindentudó, lepcses szájú gyerek lett, aki a baleset előtt volt. Ágoston gyakran illette ezt az énjét a „majom” jelzővel, mire végtelen szócsaták alakultak ki közöttük.

Sokat nevettek, és egyre többet jártak ki újra a földekre indiánoskodni, holott a nyárnak még hírét sem hozták a hónapok. Minden visszatért a régi kerékvágásba. Leszámítva az időnkét beköszönő Másokat, Ágoston úgy érezte, visszakapta az öccsét.

***

2036. augusztus 2.

– Mi történt, kispajtás? – huppant le Péter mellé a fűbe. – Mostanában le vagy megint törve, mint a bili füle.

Az egész nyár gondtalanul telt, öccsét mégis hatalmába kerítette valamiféle búskomorság az elmúlt napokban.

– Emlékszel, amikor azt mondtad, bármit elmondhatok neked? – kérdezte Péter, és letépett egy fűszálat. – Most itt sikítozik a fülemben.

Először nem értette, aztán rájött, hogy testvére az imént leszakított növényre gondol.

– Minden nappal egyre nehezebb – sóhajtott Péter. – Hiába vagy itt velem, nem tudod elterelni a figyelmem a körülöttem zajló pusztulásról.

– Hogyan tudnék segíteni? – tette a vállára a kezét Ágoston.

– Az a baj, hogy sehogy – felelte az öccse.

Nem tetszett neki ez a hirtelen támadt búskomorság.

– Eltitkoltad előlem, igaz? – kérdezte.

Péter bólintott.

– De csak azért, hogy ne kelljen folyton az én gondjaimmal is törődnöd, hiszen neked is megvannak a magadéi. Tudom, hogy nem könnyű egy ilyen testvérrel élni.

Nem tudta, mit felelhetne erre, csak hallgatott.

– Azt mondják, ez a velejárója – bökte ki végül Péter egy szuszra.

– Minek a velejárója?

– A változásnak. Egyre több dolog köt hozzájuk, és egyre kevesebb ide, ebbe a világba. Jobbára csak te maradtál nekem. Még az ősök sem húznak vissza, hogy maradjak.

– Miről beszélsz? – tette fel a kérdést Ágoston, holott már sejtette a választ. Elszorult a torka a gondolatra, és imádkozott, hogy az öccse ne mondja ki hangosan a szavakat.

– El fognak vinni magukkal. – Mégis megtette.

– Mikor? – Ágoston érezte, hogy megremeg a hangja.

– Az Ébredés évfordulóján.

– Nem lehetne megmondani nekik…

– Bátyó – nézett a szemébe Péter. Ágoston csak most vette észre, hogy a fiú tekintete homályossá vált a könnyektől. – Ezt már eldöntötték. Nem tehetek semmit.

***

2036. augusztus 31.

Miután elolvasta a cikket, Ágoston bezárta az oldalt és kikapcsolta a gépet.

A fekete képernyőn megjelent a szoba kissé torz tükörképe. Egy alak állt mögötte. Megfordult.

– Mit akarsz? – nézett az öccsére.

– Már nem sok időd maradt.

– Tudom – sóhajtott.

– Gondolkoztál rajta?

– Rengeteget.

– És hogy döntöttél?

– Elkísérlek – felelte.

Hosszabbnak tűnt az út, mint bármikor máskor annak előtte, a monori bányató azonban minden egyes lépésükkel közelebb és közelebb került. Némán haladtak előre, egyik láb a másik után. Ha bárki látta volna őket, azt hihette volna, hogy temetésre mennek, de senki nem járt a poros földúton.

Végül mégiscsak odaértek, ahol minden elkezdődött, ám a közben megtett úton mindketten megváltoztak.

– Biztosan akarod? – kérdezte Péter, mikor már a meredély szélén álltak. – Mert ha nem, nem muszáj megtenned!

– Nem tudnék nélküled létezni – rázta meg a fejét Ágoston. – Egy méhen osztoztunk, mi egyek vagyunk.

Kisvártatva hozzátette.

– Mindenhová együtt kell mennünk.

Péter megértően bólintott. Ágoston úgy érezte, azért nem süt el egy poént, mert tudja, hogy neki ez milyen súlyos döntést jelent. Testvére utolsó földi gesztusát nagyra értékelte.

– Akkor? – kérdezte, és lassan a mellkasához vonta Péter balját. – Két test…

–… két kar…

–… egy szív.

Megfogták egymás kezét, nekifutottak. Egyikük sem érte el az omladék szélét.