„– Jó lesz így, Monsieur? – kérdezte. Hangjában rutinos, betanult kacérság csengett, azzal felrántotta a szoknyáját. Azt gondolhatta, zavaromban fordulok félre, ezért durván röhögni kezdett.

– Inkább vesd le! – feleltem. Nem kívántam részt venni felesleges szóváltásban.

– Nem úgy van az, mer’ akkor többe kerül! – vágta rá dacosan, és még a fejét is felszegte, hogy magabiztosabbnak lássék.

– A fizetséged le van tudva – feleltem. – Tán szoknyában csinálnak meg téged az urak?

Oldalt pillantva még éppen megfigyelhettem, amint arcának pírja bíborba mélyül. Könnyű, fodros szoknyáját lecsapta, úgy indult meg kamrám ajtaja felé. Dühös volt, mégsem szólt egyetlen szót sem.

Három lépést tett meg, míg mellém ért. Három lépés, két koppanás a döngölt padlón. Megragadtam a karját.

– Sajnálom, nem kívántam gúnyolódni rajtad.

Gyönyörű, mandulavágású szemét kérdőn rám emelte, mintha nem értené, amit mondok. Aztán arca felragyogott, mint vihar után a nap. Egyszerű teremtés volt, vonásainak minden rezdülése elárulta, mi játszódik a lelkében.

– Finom egy uraság maga! – fordult ki szorításomból, akárha táncot járna, és visszaindult a beállításhoz, mit kizárólag neki szántam. Félúton megfordult. – Legalábbis nem átall elnézést kérni még egy kurvától sem.

Hajbókolt, én mosolyogva biccentettem, mire felhorkant. Gúnyolódott velem.

Mióta a nemesség prűd kétszínűségének hála a társadalom megvetette őket, a gúny lett a kurtizánok közös nyelve. S bár az urak többsége azóta is járja a Montmartre vörös lámpákkal megvilágított, macskaköves utcáit, a pénzüket szívesen, őket kevesebb megértéssel fogadják.

Korábban a szerelem képzete volt a frank ellenértéke, mára csupán a múló élvezet. Hiszen e nők is pontosan úgy kezdték látni saját magukat, mint környezetük, mely annyira lenézte őket. Egy darab, lyukkal bíró hús pedig nem érezhet. Ez vezetett hát újonnan beszélt nyelvükhöz, a keserűséghez, az epés szavak eme folyton hömpölygő folyójához, mely oly sűrű és zavaros, akár a késő őszi Szajna.

Egy ellenszer azért adódott, mint minden méreg kioltója: a kedvesség.

– Vesd hát le a ruhád, kérlek! – Kezem a bársonnyal borított kerevet felé nyújtottam, jelezve, hogy helyezze magát kényelembe. Ő kaján vigyorral bólintott, majd kilazította selyemfonállal futtatott fűzőjét.

Míg vetkezett, a palettámhoz léptem, és a színek keveréséhez fogtam. Közben lopva oda-odatekintettem a lányra. Pajzán élvezettel nyugtázta érdeklődésem.

Mesterem vélekedése szerint az elfogadható festmény elkészítéséhez három dolog szükségeltetik. Mindhárom anyag, ám annak különböző dimenziói. Az első a vászon, ami adott, és keretbe foglalja a művet. A második a forma, mely szinte kívánja, hogy a művész megörökítse. A harmadik pedig, ami elősegíti e kettő összekapcsolását: a szín.

A színek keverése maga is művészet. Minden valamire való festő ismeri a technika egy bizonyos fokát, ám egy egész élet is kevés lenne kiismerni a variációk és lehetőségek valamennyi titkát. Óvatos, gyöngéd kézzel kell hozzányúlni e tudományhoz. Misztérium ez, akár az alkimisták délibábként felderengő Grálja, a Perpetuum Potabile.

Az alapszínek mondhatni egyszerűek. Vöröset legkönnyebben a vasnak oxidjából lehet nyerni, sárgát a kénnel telített agyagból, s kékhez lazúrkövet poríts. Súlyos anyagok ezek. Többségük a föld mélyén pihent évezredekig, hogy aztán a műhelyembe kerüljön, és a vásznamon végezze.

Az elegyítést gyorsan kell végezni. A különböző adalékok és a drága olaj hamar szárad, a szín üdesége pedig elillan. A festő ilyenkor az idővel harcol, mely rabláncra fűzi kezeit. Mozdulatainak ezért finoman aprólékosnak, ugyanakkor határozottnak kell lennie.

Mire végeztem, s palettámon ott sorakoztak a megfelelő árnyalatok, melyeket használni kívántam, a lány is levetkezett, egyedül tejfehér harisnyáját hagyta fenn magán.

– Teljesen meztelennek kell lenned – jelentettem ki lágyan.

Szeméből a riadalom úgy csapott ki, mint az égi szikra, s ugyanolyan gyorsan ki is hunyt. Tudta jól, hogy nem fogok tágítani elhatározásomtól, így engedelmesen lehúzta lábáról a maradék szövetet is, feltárva egyedi mivoltát.

A lány rizspúdertől fakó, gyönyörű arcát ében hajzuhatag fogta keretbe. Szeme keleties külsőt kölcsönzött vonásainak. Nyaka hosszú és kecses volt, akár egy törékeny madáré, kis keblei pedig formásak és feszesek. Dereka keskeny, csípője széles. Majdhogynem tökéletesnek mondható lénye úgy tündökölt előttem a délutáni nap fényében, mint egy varázslatos, ópiumos álomkép. Egyedül a lába ronthatott az összképen.

Jobb lábának kívánatos combja most takarni próbálta a kengyelt, mely a másik combját kötötte gúzsba, hogy megtartsa a faszerkezetet, mely nem sokkal a térde alatt őrizte bal lábának emlékét. Számomra azonban még így is gyönyörű volt, sőt, ez tette igazán különlegessé a szememben.

Odaléptem hozzá, s gyengéden lenyomtam a vörös bársonnyal borított pamlagra. Nem tiltakozott. Eladta magát, így ezekre az órákra enyém lett a teste. Azt tehettem vele, amit csak akartam. A kezdeti gúny és pajkos incselkedés csupán előjátéka volt kettőnk munkájának. Színjáték, semmi több.

Kisimítottam arcából egy rakoncátlan tincset. Még azzal a mozdulattal végigfuttattam ujjamat az állán, majd nyakának izgató, hajlott vonalán. Egy pillanatra kezembe fogtam a mellét, s letérdeltem elé, hogy tekintetünk egy vonalba kerüljön. Ő mosolygott. Szemében láttam, hogy őszinte a gesztus, hogy én sem vagyok számára közömbös.

Arcát tenyerembe fogtam. Leheletfinom csókot adtam a szájára, s közben ujjaim felfedező útra indultak a bőrén. Érdes ujjbegyeim úgy siklottak az oldalán, majd a csípőjén, akár csuszamlós angolnák, hogy végül fészket találjanak bal combján, ahol megpihenhetnek.

Újra csókoltam, s közben kiengedtem a kengyelt. A hideg fa súlyos koppanással ért földet a padlón, mitől a lány megrezzent, akár egy őz, ha puska dörrenését hallja a távolban.

Karjaival magához vont. Még a könnyű posztóingen keresztül is éreztem, szíve hogy’ zakatol puha mellei alatt. Kívánt engem, ahogy oly sokakat is énelőttem.

Ujjaim eljátszottak gömbölyded csonkján, ahol testén legvékonyabb volt a bőr. Kéjesen felnyögött, s csípőjét ágyékomhoz nyomva jelezte, hogy akar még belőlem.

Nekem sem kellett több. Alig eresztettem a nadrágszíjamon, már tört is előre vágyam, hogy a lány testének melegébe találjon. Ő jobb lábát átvetve derekamon bíztatott, s belesóhajtott fülembe, míg én csókokkal borítottam be válla gödreit.

Pillanatok alatt ritmusra találtunk. Együtt ringattuk magunkat a szerelem közös, ősi csónakjában. Ő kacagott, én pedig faltam testének zamatos gyümölcsét, míg fel nem hágott a csúcsra.

Háromszor járta meg a vágy tüzes völgyét s a szerelem ormát, míg mindenem odaadtam neki, és végül a terméketlen földre szórtam magvaim, hogy ne találjanak hajtásra testében. Így szeretett belém Arianna, a féllábú kurtizán, életem utolsó modellje.

Utána még sokszor járt nálam a portré ügyében. Bár kapcsolatunk belsőségesebbé vált – minek folytán nem fogadott el többé semmilyen juttatást szolgálataiért, – az együtt töltött mámoros órák után érdeklődésem kizárólag a festményre korlátozódott.

Minden egyes délutánnal, mit együtt töltöttünk, egyre többet tártam fel lelkéből, s az ecset által valamennyi a vászonra került. Hol bosszús volt az elmúlt éjszaka borgőzös ügyfelei miatt, hol vidám a gazdagabb uraktól kapott értékesebb ajándékok okán, ám mindig kereste tekintetemben a féltékenyég jeleit, melyeket legnagyobb bánatára sohasem lelt.

Minden egyes órával, minden nappal több és több érzelem feszült a képben egymás mellett. Kézen fogva jártak táncot Arianna mandulavágású szemében, vagy mélyvörös ajkának sarkában. Ám a bánat, melyet közelgő elvesztésem miatt érzett, felemelt fejjel hirdette magát, elnyomva a többi érzés apró mozzanatait. Ott volt kezének tartásában, pihegő kebleiben. Ott volt a vásznon, s ahogy művem a bevégzettség lassú, ám kérlelhetetlen útján haladt előre, megjelent az olajban, majd ecsetem szálaiban is. Mindenütt jelen volt, de leginkább a levegőben, melyet ő ki s én belélegeztem montmartre-i festőkamrámban töltött délutánjainkon.

A legrosszabb mégis az volt, mikor egy hónap után felfedeztem mindezt. Rá kellett jönnöm, hogy Arianna képe sohasem fogja visszaadni mindazt, ami ő volt a maga lenyűgözően egyedi valójában. Létezése egy gravitációs tengely köré sűrűsödött, s ez a lelkét felemésztő bánatban öltött testet.

Éjszakákat töltöttem vele, a képpel, mely nyomokban hasonlított csupán a lányra, kit hetekkel azelőtt vezettem be műhelyem dohos padlásszobájába. Emlékezetből próbáltam visszaidézni belé a derűt, a pajzán villanást gyönyörű szemébe, ám nem jártam sikerrel.

Az utolsó napokban azért is nehezteltem rá, ha tekintete elrévült, vagy halovány mosolya lehervadt arcáról, miközben festettem. Egyik alkalommal a ruhájába rejtett ajakírral rajzoltam vastag vigyort a képére dühömben, s ő tűrte, mintha fizettem volna azért, hogy megalázhassam. A próbálkozás hasztalan volt.

El akartam zavarni. Azt mondtam, innen már egyedül is menni fog, hogy nincsen hasznomra többé. Vitatkoztunk, majd sírva fakadt. Kegyetlen, groteszk látványt nyújtott, amint mázolt mosolyát próbálta kézfejével, s könnyei nedvével letörölni arcáról, egyre nagyobb, rózsaszínes foltokat hagyva a bőrén. Akkor hasított belém először a gondolat.

Elnézését kértem, megnyugtattam, s meghagytam neki, hogy térjen vissza hozzám a következő hét elején még egyszer utoljára. Akkor, mondtam neki, befejezzük a képet, és megünnepeljük a mű elkészültét. Megígértem neki, hogy az utolsó ecsetvonásokat ő viheti fel a vászonra. Örömtől ragyogón távozott. Végre visszatért belé egy kevés régi önmagából.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, munkához láttam. Elkezdtem életem legsötétebb tervének szövését. Olyan lettem, akár egy pók, mely hosszú álomból ébredve, puha lábain próbálgatja új, halálos csapdájának lehetőségeit.

A következő napokat a könyvtárban és a kereskedelmi negyedben töltöttem pergamenek valamint tartósító eljárások után kutatva. Egyszer azt szemléltem, a böllérek hogyan sózzák a lefontolt húst, a bőrösök hogyan cserzik az anyagot, máskor papírkötegek fölé görnyedve tanulmányoztam a szakszerű tartósítás mikéntjét. Mire Ariannának ajtót nyitottam azon a keddi napon, felkészültebb nem is lehettem volna.

Ő boldog volt, izgatott, ahogyan az ilyenkor, nagy események előtt, lenni szokott, és én osztoztam felhevült állapotában. Szőlővel kínáltam, melyet előtte éjszaka ópiumba merítettem, hogy a lány elernyedjen tőle. Nem kívántam küzdeni vele, hisz testi hibája ellenére is jóval fiatalabb volt nálam.

Szinte fuldokolva tömte magába a ritka gyümölcsöt, miközben ruháit rutinosan a sarokba hányva meztelenné tette magát még egyszer utoljára rövid életében. Elnyúlt a díványon, majd hagyta, hadd igazítsam testét a beállításhoz. Ezt a részt mindig élvezettel tűrte, még akkor is, ha kedve borúsabb árnyalatokban játszott.

Miután végeztem az elrendezéssel, visszatértem az állványhoz, és úgy tettem, mintha folytatnám a munkát. Ő még utoljára rám mosolygott:

– Alig várom, hogy befejezhessem, ahogy ígérted! Biztos csodálatos lesz. – Azzal mély álomba szenderült.

Odasiettem pihegő testéhez, és fél térdre ereszkedtem. Előhúztam a pamlag alá készített tálat, melybe belehelyeztem egyik törékeny kezét. Csókot leheltem rá, mintegy megköszönve utolsó áldozatát a tökéletes mű oltárán, majd egy tiszta vágással felhasítottam az ereket.

Kéjesen, az ópiumos mámorban úszva felsóhajtott, mintha csak könyörögne azért, hogy megtegyem. Élete lassan távozott vére pirosló patakocskáin keresztül, és én csak arra tudtam gondolni, ez hát a tökéletes szín. Az ő színe.

Átfestettem Arianna portréját. Vöröset a véréből, szépiát a kiszárított és porrá őrölt bőréből nyertem. Hajának dús ében színe sem okozott gondot többé. Nem kellett színeket kevernem, ő maga adta nekem azokat.

Ahogy rétegekben felvittem testének valamennyi alkotórészét a festményre, a korábban felvázolt kép elevenné vált. Arianna összes vágya, a gondolatai, testének valamennyi mozdulata alakot öltött, és könnyezni kezdtem valódi szépsége láttán. Kinyílt előttem a vásznon, akár egy egzotikus virág, s magaménak tudhattam egészen. Gyönyörűbb volt, mint valaha.”

– Ez hát a vallomása, Monsieur? – pillant le rám súlyos parókája alól a bíró. Bólintok, szavakra immár nincs szükségem többé.

A tárgyalóterem hangok egybefüggő orkánjává változik, amint a karzatok megtelnek a nép felháborodásával.

A bíró hangja és kalapácsának éles koppanása elenyészik a zűrzavarban, miközben két teremszolga talpra ránt, hogy kivezessen. Én mégis hallom az ítélet szavait. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkam.

Guillotine általi halál. Művem bevégeztetett.