Rendszer: Szunnyadó energiák

Nyugaton hatalmas acéltornyok vázai meredtek az égre, melyek lassú közeledésükre tűntek elő a semmiből. Alekszandrt különös érzés kerítette hatalmába, gondolatai elkalandoztak, és egyre inkább kezdte azt hinni, egy mechanikus óriás csontvázkezét bámulja, amint az kinyúl a frissen hantolt sírból, hogy még egy utolsót markoljon az életbe. Az elméjében felvillanó kép azt a pillanatot ragadta meg, mielőtt a gigász tagjait mozgató elektromos impulzusok végleg kihunytak volna. Mintha még lett volna a monstrumban egy szikrányi élet. Ez persze csak a képzelet játéka, hessegette el a gondolatot Alekszandr, a város már legalább egy emberöltő óta halott. Fejében végül feloldódott a kép, és ismét annak látta a Várost, ami: acél és üveg sugárzó kriptájának.

A pusztaságnak azon a részén álltak meg, ahol már elviselhetővé vált az idő. Nyugat felől kellemes légáramlat kavarta a hamuszürke port, és a jéghideg napok emlékét – azokét, amikor magnéziumfáklyák zsíros fényében bolyongtak a sötét éjszakában – végre maguk mögött hagyhatták. A föld ugyan még mindig szárazságtól repedezett fel, ám itt-ott kisebb csoportokban felütötte fejét a sátánfű, és ez egyet jelentett azzal, hogy a víz már közel van.

– Mi a francnak kell megint rövidítenünk, Alekszandr? – tette védőszemüvegét a homlokára Jaroszlav. – Elsőre kaland, másodjára szerencse, de harmadjára… őrültség, ember!

Rideg kék szemével a horizonton elnyúló várost kémlelte.

– Fogytán a vizünk – jegyezte meg Ruszlan.

– Nem mondod? – fordult hátra Jaroszlav, és beintett sebhelyes arcú társának.

A férfi először nem reagált semmit, aztán megvonta a vállát. Az oldalán lógó AK47-es után nyúlt.

– Hé, hagyjátok abba a kakaskodást! – nézett fel rájuk Katyerina. Néhány lépéssel a férfiak mögött ült a földön, mellette Szvetlana tekergette egyik hosszú, barna hajtincsét. – Van elég bajunk így is, nem kell még tetőzni. Mudakt[1]! Vagy már elfelejtettétek, hogy jártak a többiek?

Ruszlan ismét vállat vont, leengedte a fegyvert, és semmitmondón a vele szemben álló férfira pillantott. Amaz egy kurta grimasszal nyugtázta a leteremtést.

– Főnök, nem tudjuk megkerülni? – állt fel Katyerina. Komótosan a borostás arcú férfi mellé sétált, és a vállára tette a kezét.

Alekszandr még mindig a látóhatárt kutatta tekintetével, hátha észrevesz valami mozgást. Megértette embereit, neki sem tetszett a dolog, de nem volt mit tenni. Legalább három napot vesztenének, ha megkerülik a várost, és azt nem engedhették meg maguknak. Felsóhajtott.

– Ma este itt éjszakázunk – jelentette ki nyugodtan. – Holnap pedig nekivágunk, ha tetszik, ha nem. Körülbelül egy napra elegendő vizünk maradt. Ha megkerülnénk a várost, legyengülnénk, és bárki rajtunk üthetne.

– Remek, még egy csodálatos éjszaka a vadonban! – dobta le hátáról a katonai vászontáskát Ruszlan, és nekiállt kibányászni belőle a hálózsákot.

– Mit gondolsz, Alekszandr, a korcsok várnak ránk? – hajolt még közelebb a vezérhez Katyerina, hogy a többiek ne hallják a hangját.

– Azok mindig lesben állnak – válaszolta halkan a férfi, miközben szemével a hangyaszerű pontokat követte a távolban.

Két dűlő között, egy viszonylag szélárnyékos helyen ütötték fel a tábort. Katyerina száraz kórókat gyűjtött, és csiholt némi tüzet a sötétség ellen. A sátánfű gyorsan égett, meleget viszont nem adott. Mindenesetre épp elég fényhez jutottak, hogy lássák egymást a csillagtalan éjszakában.

Ruszlan szokásos, mély hallgatásba burkolózva tisztogatta AK47-esét. A sok por, amit az örökké fújó szél kavart, folyton bekúszott a fegyverek illesztéseibe, ezért elengedhetetlen volt a napi szétszerelésük, kipucolásuk és újra összerakásuk. A sebhelyes arcú férfi egyébként sem szokott részt venni a csapatmunkában, így most végezte el a napi rutint. Csak egy kitűnő lövész bánik így a fegyverével, gondolta Alekszandr.

Jaroszlav ellenben még mindig zsörtölődött. Derékig elmerült a zsákjában, és éppen veszettül keresett valamit. Néhány pillanat múlva sóhajtott egyet, kiegyenesedett, és egy müzli szeletet tartott maga elé büszkén. Az ember azt gondolta volna, hogy végre elhallgat pár percig, de a szőke suhanc még tele szájjal is képes volt zúgolódni. Igazi hasbeszélő talentum, csóválta meg a fejét Alekszandr, de már ő sem fog megváltozni.

Szvetlana mindeközben előre hátra ringatózott a hálózsákján. Jobb kezével a kőkemény földet szántotta ütemesen, a másikkal pedig hosszú hajába markolt. Tekintete üresen meredt a halványan pislogó parázsra, arca fehérré fakult az alakját körülölelő sötétben. Úgy festett, mint egy igazi őrült. Alekszandr néha kétségbe vonta saját döntését, de olyankor mindig eszébe jutott a lány tehetsége. Ismét felmerült benne a kérdés, hogy mi lett volna, ha akkor otthagyják a sivatagban, de szinte rögtön meg is rázta a fejét, mintegy jelezve magának is a gondolat hasztalanságát. Mégis volt Lanában valami megmagyarázhatatlan. Valami, ami nem hagyta nyugodni… valami…

–…szóval szerintem itt kéne hagynunk – dünnyögte Jaroszlav, miközben egy jó nagy falatot tömött a szájába.

– Mi van? – ocsúdott fel Alekszandr.

– Lana – bökött a társa a lányra. – Hagyjuk itt, ember! Eddig is hátráltatott minket. Gondolj bele! Mi lesz velünk a Városban, ha közben még ezt a satnyát is pesztrálnunk kell?

– Döntöttem – felelte halkan Alekszandr.

– De szerintem rosszul – grimaszolt Jaroszlav, aztán csodálkozó képet vágott, amikor a csapatvezér hirtelen felállt. – Most hová mész? Csak nem kérded meg tőle?

Ám Alekszandr Ruszlanhoz lépett.

– Add oda azokat! – mutatott az AK47 alaposan szétszerelt darabjaira.

A sebhelyes elsütötte kedvenc mozdulatát: vállat vont. Eltette az olajos rongyot, mellyel dolgozott éppen, az alkatrészeket pedig becsomagolta a kiterített takaróba. Alekszandr fogta a batyut, és Szvetlana előtt kiöntötte a földre.

– Hé, most kezdhetek mindent elölről, te seggfej! – mordult fel Ruszlan.

Ami azonban ezután következett, a torkára fagyasztotta a szót. Még az őrségben álló Katyerina is az autista lány felé fordult, aki hirtelen megállt az ütemes ringásban.

Lana keze önálló életre kelt, előrevágódott, aztán munkához látott. Tekintetének korábbi ürességét felváltotta valami túlvilági megszállottság. Egyik alkatrész a másik után következett a sorban. Mozdulatsorai összehangoltak voltak, és olyan gyorsak, hogy a szem nem bírta követni. Néhány pillanat múlva ott hevert előtte a fegyver üzemképesen. Percekig mindenki csak bámulta a lányt, aki aztán ismét hintázásba lendült, és kezével egyik hajtincsét kezdte tekergetni.

– Ha bármikor kész vagy utána csinálni, akkor magára hagyjuk – biccentett a tátott szájú Jaroszlav felé Alekszandr, miközben felkapta a földről az AK47-est, és odadobta Ruszlannak. – Bocs, öreg! Újra kell kezdened a tisztogatást.

– A rohadt anyját! – kiáltotta Jaroszlav, mikor tátott szájából az ölébe hullott egy értékes falat.

– Vedd elő a Geiger Müllert! – utasította Katyerinát Alekszandr.

A nő előkapta oldaltáskájából a kis dobozt, ami egyből lomha kattogásba kezdett.

– Enyhe sugárzás, Főnök! – jelentette szárazon.

– Azért csak tartsd készenlétben, amíg a külvárosban vagyunk. Nem akarok forró pontra tévedni – felelte Alekszandr, és elindult a betonúton.

Ő és a műszert kezelő Katyerina haladt a csoport elején. Kettőjüket Szvetlana követte bizonytalan léptekkel, majd a sort a két zsoldos zárta. A megszokott felállás, a tökéletes védelmi pozíció. Ha bármi történne, a védtelen Lana felfegyverzett, mindenre elszánt katonák között találná magát. Alekszandr persze tudta, hogy még ez is keveset jelent, ha félig lerombolt házak romjai, több utcát is megtöltő törmelékhegyek és összeütközött járművekből álló torlaszok között halad az ember. Túl sok helyen rejtőzhettek el a korcsok, és ez különösen aggasztotta.

Egyszer csak ott volt alattuk a betonút, mintha a durva, kiszáradt föld öklendezte volna fel magából. Nem sokkal később alacsony házak rogyadozó falai bukkantak fel az út mentén, mint gombák egy kiadós eső után, és megjelentek az első autóroncsok is. Lassítaniuk kellett. Nem sokat segített rajtuk, hogy miközben egyik akadályt a másik után kerülgették, az egyre nyugtalanabb Lanára is ügyelniük kellett.

Végül egy szakaszon kitisztult az út, és Alekszandr pihenőt rendelt. Olyan helyet választott a tábornak, ahonnan jól beláthatták a keresztutakat is.

Mielőtt csatlakozott volna a többiekhez, Katyerina tett még néhány lépést előre, és a Geiger Müller veszett kattogásba kezdett. 

– Most mi a fészkes francot csinálunk? – kérdezte Jaroszlav a megszokott éllel a hangjában.

Ruszlan szó nélkül dobta le hátáról a csomagját, és kezében a kibiztosított AK47-essel a sugárzásmérőt kezelő nő mellé állt. Hátra sem fordult, úgy válaszolt:

– Hát körülnézünk!

Három órába telt, míg visszatértek, és nem hoztak jó híreket. Katyerina mindkét irányban megvizsgálta az utakat, hátha meg tudják kerülni a radioaktív területet, de az gyakorlatilag lehetetlennek tűnt.

– Legutóbb tuti nem volt itt ez a forró pont – csóválta a fejét Jaroszlav, aztán Lanára nézett. – Mondtam, hogy balszerencsét hoz a csaj.

– Hallgass már, te vészmadár! – legyintett Katyerina, és folytatta. – Nem messze találtunk egy főcsatornát, úgy két és fél kilométer délre. A sugárzási szint épp a biztonságos határon belül van…

– Remélem szennyvízcsatorna – fintorgott Jaroszlav.

–…odalent, azon keresztül átjuthatunk.

Ruszlan kurtán bólintott, mintegy nyugtázva az elmondottakat, és leengedte a fegyverét.

Alekszandr megvakarta borostás állát, aztán intett Katyerinának, hogy kövesse. Tettek néhány lépést a fal mellett.

– Milyenek a körülmények? – fordult meg Alekszandr, és mélyen a nő szemébe nézett.

– Nem túl rózsás – hangzott a válasz. – Az alagút szűk. Mellesleg Jaroszlav is beletrafált. Büdös lesz és sötét. Valamint két ember nem fér el egymás mellett odalent, legalábbis az első háromszáz méteren.

– Szvetlanával mi lesz?

– Bízd rám, az én felelősségem.

– Bírni fogja? – nézett Alekszandr a fal mellett ülő lányra. Katyerina bólintott. – Mert ha nem, esküszöm, én magam lövöm le.

Még maga sem nagyon hitte el fogadkozását, de társa komolyan vette.

– Nem lesz gond, majd vigyázok rá – felelte halkan Katyerina. – Van azonban valami, ami sokkal inkább aggaszt, Főnök.

Alekszandr újra a nő szemébe nézett. Nem tetszett neki a leplezett félelem, amit kihallott a hangjából.

– Egy korcsot sem láttunk eddig, és ettől kiver a frász, Alekszandr. Hol a fenében lehetnek?

– Nem tudom, Katya. – A férfi követte társát, és bizalmasabb hangnemre váltott. – Engem is nyugtalanít a dolog.