*

Szvetlanában valami valamikor elromlott. Nem emlékezett mikor, hogyan és miért történt, de nem is kötötte le annyira, hogy foglalkozzon vele. A piros labdát nézte feljebb az út szélén. Csupán néhány pillanattal ezelőtt gurult ki egy ragyogó kőkerítés mögül, és a sárgászöld fényben úgy tűnt, mintha lüktetne. Elmosolyodott. Egy betegesen sápadt kéz bújt elő a világító kövekből, és kinyúlt a pulzáló gömbért. Lana halkan kuncogott. Eszébe jutott valami.

Amióta az orvosok kiengedték a szíjakat, és ő egyenesen a monitor elé esett a székből, úgy érezte magát, mintha egy örvény közepébe csöppent volna. Az események homályosan sodródtak körülötte, és ő képtelen volt megragadni akárcsak egyet is közülük. Egy hajó lett, amiről lefelejtették a horgonyt. Kusza összevisszaság volt minden, értelmét vesztett asszociációk sorozata, melynek nem tudott megálljt parancsolni. Horgony híján elvesztette azt a képességet, hogy kapcsolódjon a külvilághoz, és a hullámok végül összecsaptak a feje fölött.

Tisztább és homályosabb időszakok váltották egymást az elméjében. Néha tudta merre jár, mit csinál, de olyankor kívülről látta magát, mintha nem a saját akaratából cselekedne. Gyakran hangok suttogtak a fülébe, hogy tegyen meg bizonyos dolgokat, és általában hagyta magát irányítani. Néha embereket látott. Arcuk helyén cikázó fénypontok ugráltak, ami eleinte bosszantotta, de aztán hozzászokott a látványukhoz. Később a narancssárga fénnyel izzó emberek lettek a kedvencei.

Ha nem világítanak többé, az emberek meghalnak, mint az a három, akikkel a pusztában találkozott. Egyik pillanatban még ragyogtak, a másikban élettelenül feküdtek a földön. Sosem ölt embert azelőtt.

Pavel, Valentyin és Nyesztor volt a nevük. A három férfi akkor akadt rá a semmi közepén, mikor már elvégezte, amiért küldték, és éppen oda tartott, ahova legújabb megbízatása szólította. Aztán a katonák meglepték, mintha a semmiből ugrottak volna elő.

Fogdosták. Felemelték a szoknyáját, röhögtek, és akkor a képekből hang lett, a hangokból pedig kép. A kétféle forrásból származó parancs eggyé vált. Azt üzente: Ölj!

Egy jobbra, egy balra, a harmadik meg szemben csorgatta a nyálát a félrecsúszott ruhája alól kibukkanó mellére. Hirtelen kitisztult a feje, és a gondolatok összekapcsolódtak az agyában. Mintha egy kisvasút síndarabjait illesztették volna össze benne, már robogott is rajta a szerelvény.

„Leguggol, oldalra rúg, a jobb oldalinak eltörik a térde – gondolta. – Ez majd lefoglalja addig, amíg kaszálok egyet nyújtott lábbal, és hanyatt döntöm a másikat. Marad egy. Kézen állás, a lábam máris a mocsok nyakában. Ha szerencsém lesz, nem fogja érteni, mi történik körülötte, és egy mozdulattal eltöröm a nyakát. Ha mégis közbejön valami, a testsúlyomat kell használnom. Végül, amikor a földön van, kihúzom az övéből a vadászkést, és elvágom a torkát. Szívtájékra szúrok a mellettem éppen feltápászkodó fattyú mellkasán. Az utolsó a törött lábú. Vele ráérek, nem fog elszaladni.” Néhány pillanat volt, amíg a terv átfutott az agyán. A kivitelezés kevesebb mint fél percig tartott.

Olyan piros volt a vérük, mint a labda, amit az imént látott. Tapsolni kezdett.

– Kialszik a fény, amikor felkel – motyogta rekedtes hangon. – Minden fény kialszik.

– Hallgass, gyogyós! – mordult rá Jaroszlav, és Lana felé lendítette a kezét. Legnagyobb döbbenetére a mozdulat félbeszakadt a levegőben. A lány kiszámíthatatlanul reagált. Elkapta a férfi csuklóját, és csavart rajta egyet. Jaroszlav könnye kicsordult, meglehetősen zavarba jött:

– Khm, elengednél, kérlek!

*

Ahogy Katyerina leírta, a járat szűk volt, és orrfacsaró bűz áradt a falakból. Amit azonban nem említett, hogy a csatorna minden négyzetcentimétere csúszott a nyálkás ürüléktől.

Legalább a radioaktivitástól nem fognak világítani a sötétben, gondolta Alekszandr. Megpróbálta a dolgok jó oldalát nézni, amit nem lehetett elmondani a csapat minden tagjáról. Szvetlana meglepően jól viselte a körülményeket, ellentétben Jaroszlavval, aki egyfolytában szitkozódott. Ruszlan szótlanul tűrte a megpróbáltatásokat, mint általában, most mégis valahogy csendesebbnek tűnt. Katyerina Lanát vezette a sor elején, és közben folyamatosan a sugárzásmérőt olvasta. A kis doboz egyenletesen kattogott a félhomályban.

A magnéziumfáklyák erőtlenül világítottak, és szabályosan forróvá tették az amúgyis fülledt levegőt. Izzadtságcseppek gyöngyöztek valamennyiük homlokán, ruhájuk a testükhöz tapadt, de azért szakadatlanul haladtak előre. Aztán Katyerina egyszer csak megtorpant.

– A rohadt életbe! – visszhangzott Jaroszlav hangja a járatban. – Valami az arcomra csöppent!

– Csendet! – suttogta Katyerina.

– Azt hiszem, szar – folytatta a zsoldos, mintha mi sem történt volna. – Hát persze, hogy az, mi más lehetne! Hiszen egy elbaszott szennyvízcsőben vagyunk!

– Húzzál bőrt a fogadra! – dörrent rá Katyerina. – Hallottam valamit.

Jaroszlav épp nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, de Ruszlan fél kézzel előre nyúlt, és a járat nyálkában úszó falához taszította. Arcának egyik fele szinte eltűnt a mocsokban.

– Köszi, haver, azt hiszem vettem a lapot – suttogta.

Hosszú percekig álltak mozdulatlanul, még a lélegzetüket is visszafojtották. Semmi. A magnéziumfáklyák sercegése ott duruzsolt a fülükben, de más zaj nem hallatszott. Aztán, épp mikor Alekszandr intett volna, hogy haladjanak tovább, meghallották. Fémes csikorgás. Valaki motoszkált előttük a járatban, közvetlenül a fáklyák fénykörén kívül.

Katyerina reszketve visszacsúsztatta a sugárzásmérőt az oldaltáskájába, és helyette egy pisztolyt húzott elő az övéből. Fáklyáját, amennyire a járat engedte, magasabbra emelte, hogy a fény ne vakítsa el, de nagyobb területet fedjen fel az előtte elterülő sötétségből. Tett egy lépést előre. Kibiztosította a fegyvert. Még egy lépés. Még egy…

– Búúú! – rikkantotta Lana a háta mögött.

Katyerina pulzusa az egekbe szökött, és majdnem meghúzta a ravaszt, amikor végül egy patkány somfordált be a magnéziumfáklya sárgásfehér fénykörébe.

– Valaki üsse le a csajt! – zihálta, és a pisztolyt visszadugta a helyére.

Ruszlan előre nyomakodott. Boldogan teljesítette a parancsot.

Nehezebb volt továbbhaladni így, hogy Lanát is cipelniük kellett. Kényelmetlen volt, és két embert is lefoglalt. Holt teher, ezt Alekszandr nagyon jól tudta. Mégsem engedhette, hogy elveszítsenek egy ekkora értéket, hiszen Szvetlana nem csak a fegyverek összeszereléséhez értett, de szinte bármit képes volt megjavítani, amit elébe raktak. Megnyugtatta a tudat, hogy jöhet bármilyen technikai nehézség, a lány tehetsége mindig kéznél lesz.

Nem sokkal később a járat egy nagyobb keresztcsatornába torkollt. Dönteniük kellett, merre folytassák útjukat. Katyerina szó nélkül elfordult jobbra, Jaroszlav pedig a másik irányba indult felfedezni. Alekszandr fáklyáját magasabbra tartva a csatorna falához lépett, és letörölte a borostájába ragadt izzadtságcseppeket. Tudta jól, hogy a Város alatti népek majdnem minden járatban hagytak maguknak útjelzőket, csak meg kellett keresni őket. Ha megvan az első pont, az elvezeti őket a következőhöz, és így tovább.

Alekszandr úgy vélte, hogy legnagyobb eséllyel egy kereszteződésben akadhatnak a jelekre, ezért szabad kezével tisztogatni kezdte a mocskot a csatorna faláról. Valahol ott kellett, hogy legyen. Muszáj volt megtalálnia, nem volt más megoldás. Olyan helyen ereszkedtek a felszín alá, ahol még sosem járt, és nem szívesen vallotta volna be csapatának, hogy vészesen eltévedt. Bár nem tudta pontosan hogyan is néz ki, amit keres, ez volt az egyetlen esélyük, hogy ismét megleljék a helyes irányt.

A másik lehetőség – hogy keresnek egy aknát, ismét felmennek az utcára, és egy olyan helyen ereszkednek vissza, ahol már jártak – nem tűnt valami bíztatónak. A korcsok valószínűleg lesben állva várják őket valahol, hiszen nem véletlenül állta útjukat az a forrópont. Alekszandr érezte, hogy valami nem stimmel. Időbe került, de már kezdte összerakni a képet. A korcsok ismerték az ösvényt, amin jártak, és valószínűleg atomot robbantottak rajta, hogy soha többé ne tudják használni. Úgy gondolta, csapdát állítottak nekik. Nem akart lehajtott fejjel belesétálni.

– Mit keresünk, Főnök? – kérdezte Ruszlan.

Alekszandr megrémült egy pillanatra. Teljesen megfeledkezett sebhelyes társáról, aki időközben letette az eszméletét vesztett Lanát a fal mellé, és figyelni kezdte.

– Egy kulcsot – felelte percnyi hallgatás után, miután ködös gyerekkori emlékeiből előhúzta a választ.

– Mifélét? – faggatta tovább Ruszlan, úgy tűnt, kifejezetten beszédes kedvében van.

– Vöröset – válaszolta Alekszandr egy kissé ingerülten.

– Mikor vesztetted el, Főnök? – A kérdéseknek nem akart vége szakadni.

– Ez nem olyan kulcs, Ruszlan – sóhajtott Alekszandr. – Ezt a falra rajzolták fel, hogy jelezze az utat.

– Értem – bólintott a sebhelyes zsoldos. – Azt nem láttam, csak egy fekvő keresztet. Piros, és a falon van. Az nem jó?

Alekszandr szeme felcsillant.

– Mutasd!

Ruszlan odavezette, ahol Szvetlana feküdt a fal mellett, és egy foltra mutatott közvetlenül a lány fölött. Alekszandr izgatottan végigsimított a fakuló vörös festékes felületen. Megtalálták.