Órákon keresztül kanyarogtak a földalatti útvesztőben, mire egy mellékjárat végén megtalálták az ajtót. A vágatot egy kiégett metrószerelvény megfeketedett ajtaja torlaszolta el.

A tolózár elektromos paneljét kivezették a falra, ám régóta nem használhatták, mert a poros jelzőlámpák vakon és mocskosan domborodtak elő a kapcsolótábla fölött.

– Nem tetszik ez nekem – jegyezte meg Katyerina, és kézfejével megpróbált egy kis kémlelőnyílásnyi területet letisztítani a koszos üvegajtón. – Akárkik is lakjanak odabent, itt őrséget kellene állítaniuk a korcsok ellen, nem?

A lány rátapintott a lényegre, és Alekszandrt ismét elfogta a nyugtalanság. A hely évek óta elhagyatottnak látszott.

– Hahó! Van odabent valaki? – csapott rá az ajtóra Jaroszlav. A döndülés végigvisszhangzott a járaton.

– Megvesztél? – sziszegte Alekszandr, mikor elkapta a zsoldos karját, melyet az újabb ütésre emelt. – Fel akarod hívni magunkra a figyelmet? Mi van, ha odaát nem a barátaink várnak?

– Jól van, na! – duzzogott szokásához híven Jaroszlav. – Csak éhes vagyok, ilyenkor nehezebben gondolkozom.

Ruszlan felhorkant, a másik meg felemelte a középső ujját viszonzásképpen.

– Erre most nincs időnk! – szólalt meg higgadtan Katyerina. – Ez itt nem üveg, hanem erős műanyag. Nem tudjuk betörni – kocogtatta meg az ajtót a pisztolya csövével. – Lőszert nem igen pazarolnék rá, meg különben is, elég nagy zajt csapna. Mi legyen, Főnök?

Mindannyian ránéztek. Megint tőle várták a megoldást. Sosem szerette cipelni a döntések terhét.

– Keltsd fel Lanát! – utasította Katyerinát, és a zárszerkezet paneljéhez lépett. – Nézzük meg, mit tud kezdeni ezzel! Ha nem tudunk bejutni, hát megkerüljük.

A lány az eszméletlen Szvetlana mellé guggolt, és oldaltáskájából előhalászott egy orvosi üvegcsét. Felpattintotta a műanyag kupakot, majd a lány orra alá dugta a fiolát.

Lana hirtelen megébredt. Vizenyős tekintetével csodálkozva meredt az őt körülvevő csoportra. Mikor meglátta Ruszlant, tekintetében különös éberség villant. Épp csak egy pillanat volt, aztán átadta helyét a vak rémületnek. Lábaival kapálózni kezdett, egyre távolabb rúgva magát a többiektől, egészen a falig.

– Semmi baj, kicsim! – csitította Katyerina. – Nem fog bántani.

– Én arra nem vennék mérget – kuncogott Jaroszlav, és a még mindig sajgó csukóját kezdte simogatni.

– Ezzel nem segítesz – lépett Alekszandr a földön kínlódó Lana mellé. Talpra rántotta, majd olyat tett, ami láthatóan megdöbbentette a többieket. Szorosan magához vonta a lány testét, és átölelte.

A remegés gyorsan enyhült. Szvetlana újra ringatózni kezdett a maga sajátos módján, ami azt jelentette, hogy a roham elmúlt. Akkor Alekszandr a panel elé vezette, és leemelte a szerkezet védőtokját. Olajos drótok kusza halmaza buggyant elő, mindegyiket más-más színnel kódolták a szerkezet alkotói. Még egy hozzáértő embernek is el kellett volna gondolkodnia azon, hogy hová nyúljon, ám Lana hihetetlen magabiztossággal kezdte hámozni a megfelelő rézhuzalok borítását. Pár pillanat múlva kettőt összeérintett, szikra pattant, és a tolóajtó fáradt szisszenéssel kinyílt.

– Honnan tudta, melyikben van még áram? És egyáltalán hogy… hogy…? – hebegte Jaroszlav.

– Ne kérdezd! – paskolta meg a vállát Katyerina, és átlépett az ajtón. – Sosem fogod megérteni. Én személy szerint azt hittem, hogy órákig fog tartani, és marhára örülök, hogy tévedtem.

A szerelvény eleje hiányzott, így nem kellett átverekedniük magukat egy újabb akadályon.

A metróalagút sokkal tágasabb volt, mint az előzőek, így egymás mellett haladhattak tovább. Lábuk alatt párhuzamos sínek futottak. Szabályos időközönként falba vájt mélyedések mellett vezetett az útjuk, ahol mindenféle hulladékból összehordott alvóhelyeket alakítottak ki a Város alatti népek. Valószínűleg őrposztoknak szánhatták valamikor, ám mostanra mindegyik üresen állt.

Egy hosszú kanyar következett. Lassítottak. A lábuk alatt sercegő törmelékek zaján kívül nem hallatszott semmi. Őrjítő volt ez a csend. Itt embereknek kellene lenniük, gondolta Alekszandr. Nincs ez így rendjén!

A forduló után halvány, zöld fény villant egy vasalt ajtó fölött a falon. A lámpán gyerekes rajzok ragyogtak fehéren: egy emberalak, egy ajtó és egy lefelé mutató nyíl. Megérkeztek.

Alekszandr csendben intett társainak, hogy maradjanak hátra, amíg ő felfedezi a terepet. Katyerina Lana kezét fogva a fal mellé simult, másik kezében pisztolya markolatát szorította. Ruszlan és Jaroszlav hátráltak pár lépést, majd felemelték fegyvereiket. Akármi vagy akárki legyen is az ajtó túloldalán, ők felkészülten fogják várni. Benyitott.

Odabent ólmos félhomály derengett, így Alekszandr ki tudta venni a csarnok lenyűgöző méreteit. Pár lépcsőfok után az ajtótól függőállványzat indult a fal mentén. Úgy tíz méterrel alatta terült el a terem padlózata. Lehajolt, és a korlát mögé settenkedett, ahonnét remek búvóhely kínálkozott a terep felderítésére.

A hatalmas tér nagy részét középen egy irdatlan tartály foglalta el. Valószínűleg ciszterna lehetett, mert a felszínéről visszaverődött a mennyezeti lámpák derengő fénye. A Város alatti népek e köré a monstrum köré építették kezdetleges házaikat. A mélyben utcácskákat, tereket látott, ám az élet itt sem mutatta semmi jelét. Az egész hely mozdulatlansága dermesztő hideget árasztott. Alekszandr érezte, hogy tarkóján felágaskodnak az apó szőrszálak. Hova tűnhetett mindenki?

Fémes csattanás harsant a csarnok túlsó végéből. Alekszandr várt. Egy kunyhó bejáratát takaró fólia fellebbent a távolban. Lehet, hogy csak egy szellő, gondolta, de a következő pillanatban már fel is tűnt az alak a nyílásban. Alekszandr visszafojtott lélegzettel figyelte a férfit, akinek egyik karja bénán lógott a teste mellett. Korcs, hasított bele a tény.

Már épp indult volna a többiekért, mikor újabb mozgást fedezett fel a szeme sarkában. A ciszterna tetejét borító sima víztükör megtört a fényben. Nem várhatott tovább, visszaosont a bejáraton.

– Na? – kérdezte Katyerina, miután óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.

– Korcsok – válaszolta. – Csak egyet láttam, de ahol egy van, ott többnek is kell lennie.

– És a víz? – kérdezte Jaroszlav. Szeméből sütött a reménykedés. Alekszandrnak nem fűlött hozzá a foga, mégis el kellett vennie a kedvét.

– Szennyezett. Dögök úsznak a ciszternában. Azok a mocskok több mint ezergallonnyi vizet mérgeztek meg, hogy a hulláikat eltűntessék.

– Istenverte korcsok! – szakadt fel a zsoldosból.

– Most mihez kezdünk? – kérdezte határozottan Katyerina.

– Itt nem maradhatunk. Ha a közelben húzzuk meg magunkat, biztos ránk találnak. Jobban ismerik a helyet nálunk. – Alekszandr megcsóválta a fejét. – Tovább megyünk nyugatnak, és pár óra múlva keresünk egy szerelőaknát, ahol pihenhetünk egy kicsit.

A többiek egyenként bólintottak, és követték, mikor hosszú léptekkel elindult amerről jöttek. Ez volt a legrosszabb az egészben. Sosem ellenkeztek.