Jó időbe telt, mire találtak egy alkalmas helyet a tábornak. Kimerülten és reményvesztetten pakolták elő megmaradt élelmüket az akna törmeléktől zsúfolt padlójára. Néhány csomag szárított hús meg egy kulacs víz várt arra, hogy elosszák egymás között. Katyerina a megmaradt fluoreszkáló rudakból rakott kört köréjük, így láthatták egymás arcát a sötétben.

Alekszandr mindent megadott volna azért, ha másképpen alakulnak a dolgok, és most nem kellene szembenéznie azokkal, akik rábízták az életüket.

– Az erődben feltankolunk – mondta halkan.

– És ha az is már a korcsok kezén van?! – köpte ki a szavakat Jaroszlav. Minél éhesebb volt, annál gorombább.

– Nincs mit tenni, mennünk kell tovább előre.

– Nem! – pattant fel a zsoldos. – Lehet, hogy egyikteknek sem tűnt fel, de a dögök lerohantak egy egész kicseszett várost! Hohó, én azt mondom, fegyver nélkül ezt nehezen tehették meg!

– Higgadj le, Jaroszlav! – próbálta megnyugtatni Katyerina.

– Nem, hogy a fene essen bele! Megmondtam, hogy harmadszorra őrültség bevállalni ezt a szart! – Azzal otthagyta az ételt, és elvonult egy sarokba pihenni. Nemsokára ütemes szuszogása törte meg a csendet.

Óráknak tűnt, mire Ruszlan megszólalt:

– A kaját itt hagyta. Ilyet is ritkán tesz. – Megjegyzése mosolyt csal Katyerina nyúzott arcára, és ettől Alekszandrnak is jobb kedve lett. – Azt hiszem, én is elteszem magam. Hosszú még az út.

Így hát ketten maradtak ébren, Szvetlana jóval korábban eldőlt a fal mellett, és mély álomba zuhant.

– Gondolod sikerül? – kérdezte Katyerina halkan, miután úgy ítélte, mindenki alszik.

– Nem gondolom, tudom – felelte Alekszandr mosolyogva.

– Ha el is jutunk az erődig, erre nem jöhetünk vissza. Az túl kockázatos lenne – jegyzete meg a lány, majd magához vett egy szelet húst. Lassan rágta, hogy hamarabb elteljen a néhány falattól.

– Több út is van, nem csak egy – sóhajtott Alekszandr, és közelebb húzta magához a hátizsákját. Néhány pillanatnyi kutatás után előhúzott belőle egy vaskos, fekete könyvet. – Ez fog vezetni minket – nyújtotta át Katyerinának.

– Tudod, hogy nem tudok olvasni – tolta vissza a lány, de Alekszandr nem engedte.

– Jó részét nem is kell. Elég, ha azt tudod, mit jelentenek a képek.

– Miért adod ezt most nekem? – Katyerina kérdőn felvonta egyik szemöldökét. Ez annyira jellemző volt rá.

– Ha velem bármi történne…

– Mi történne?

– Ha velem bármi történne – ismételte meg Alekszandr –, neked kell vezetned a többieket.

– Gondolod, hallgatnának rám? – horkant fel a lány.

– Természetesen nem… az elején. De később, amikor majd rájönnek, hogy minden helyzetben jobb döntéseket hozol náluk, követni fognak.

– Szóval így csinálod – kacsintott rá Katyerina, majd belelapozott a súlyos kötetbe. – Miért velem osztod meg a titkod?

– Mert benned megbízom, és mert több van benned, mint az átlag vándorokban – vont vállat Alekszandr.

– Honnan van ez a könyv?

– Az apám adta nekem, mielőtt meghalt – válaszolta, és egy pillanatra felrémlett előtte néhány gyerekkori élmény. Régen nem gondolt már a falura, ahol felnőtt, az anyjára, aki olyan korán otthagyta őket, és a férfira, aki annyi mindent megtanított neki.

Apja, amíg tehette, sok időt töltött vele. Mesélt neki a háború előtti világról, játékosan okította már egészen kicsi korától, és sosem éreztette azt, hogy a tanulásra szánt órák feleslegesek lennének. Sőt. Gyakran mondogatta: „Fiam, a tudás az, ami ebben a korban kiemelhet a tömegből!” Egyszerű bölcsesség volt az öregé, és ő csüngött minden szaván.

A fekete könyv volt apja legféltettebb kincse. Abba gyűjtött össze mindent, amit még Alekszandr nagyapja tanított neki, de a benne rejtőző tudás a családfa vastagabb ágairól származott.

Irodalom, kémia, asztrológia, fizika, és még ki tudja mennyi tudomány képviseltette magát a súlyos rézcsat és a fekete bőr mögött. Alekszandrt mégis a földrajz érdekelte a leginkább. Ha tehette, mindig a térképeket nézegette. Segítségükkel olyan helyekre látogathatott el, ahová a való életben nem sok esélye lett volna.

Apja azonban elég korán megzabolázta a képzelgéseit, és sokkal gyakorlatiasabb útra terelte az érdeklődését. Katonai bázisokat és lőszerraktárakat mutatott neki. Titkos útvonalakat. Menedékeket.

A legpontosabb térkép Szentpétervárról készült. Olyan kihajtható fajta volt, amiből csak néhány maradt fent az ország nyugati részén. Apja a lehető legnagyobb becsben tartotta, és nem csak rendkívüli ritkasága miatt. A valódi ok inkább a térkép bal oldalán, középen elhelyezkedő szigetecske volt, az ország legnagyobb katonai bázisa.

Alekszandr imádta, ha az apja mesélt neki lefekvéskor, de legjobban mégis egyetlen történet érdekelte. Voltak hetek, mikor minden áldott este elmondatta vele. Arról szólt, hogy az öreg és tíz társa hogyan verekedte át magát a Város alagútjain, és tért vissza több hónapra elegendő étellel, tiszta vízzel meg fegyverekkel arról a bizonyos szigetről, amit sokszor nézegetett a megsárgult papíron.

Elejétől a végéig betéve ismerte az egészet, mégsem tudta megunni. Apját és embereit kalózoknak képzelte, akik súlyos ládákkal megrakott csézákkal vonulnak a rég halott Város romjai alatt. Elbűvölte őt a mese, és akkor még nem is sejtette, hogy egyszer az öreg nyomdokaiba fog lépni.

Apját élete végéig hősként ünnepelték, pedig csak egyszer járta meg az alagutakat. Halála után Alekszandr örökölte meg hagyatékát, és lázas kutatásba kezdett. Szentpétervár minden egyes csatornáját, földalatti járatát bevéste az elméjébe, évekkel később pedig csapatot toborzott.

Már kétszer merészkedtek a Város romjai alá, mindkétszer a lehető legrövidebb utat választva, hogy még véletlenül se fussanak össze a korcsokkal, ezekkel az elfajzott, valaha embernek nevezett ocsmány söpredékkel. Most, harmadszorra nem volt szerencséjük, és Alekszandr úgy érezte, itt az ideje megosztani a könyv titkát, mely annyi nehéz helyzeten átsegítette.

Katyerina mintha megérezte volna, hogy mi játszódik a fejében, nem kérdezett többet. A könyvet piszkos oldaltáskájába helyezte többi kincse mellé, csókot lehelt a férfi arcára, és felemelkedett a földről. Alekszandr felnézett rá, és fáradtan elmosolyodott. Még akkor is derűsen szemlélte a lány arcának vonásait, mikor Katyerina felnyögött.

Hihetetlenül gyorsan történt minden. A lány előre bukott, és elterült a földön. Hátából saját vadászkésének markolata meredt elő. Az akna túlsó felében egy árny mozdult. Alekszandr felkapta a földről AK47-esét, és gondolkodás nélkül megsorozta a menekülő alakot. Minden egyes lövés irdatlan hangerővel durrant a sötétben. Jaroszlav üvöltözni kezdett, amint megriadt a zajra, Ruszlan még ébren sem volt, már a fegyvere után kapott, de Alekszandr nem foglalkozott velük. Összes figyelmét lekötötte a támadó, aki fürge, utánozhatatlanul akrobatikus ugrásokkal tért ki a golyók elől.

Az árny sebesen mozgott, és már elérte az ajtót, mire Alekszandr ráeszmélt, kit is próbál lelőni. Egy pillanatra felvillant előtte Szvetlana arca, aztán az alak kivetette magát a folyosóra.

– Mi a…? – kérdezte volna Jaroszlav, de Alekszandr a szavába vágott.

– Ne most! Katyerina megsérült, nézzétek meg mennyire! – Azzal Lana után iramodott.

Tiszta fejjel, határozott léptekkel haladt előre a sötétben. Szvetlana lépteinek zaja elárulta, merre kövesse. A lány visszafelé tartott a járatokban, amerre a Metróvárost és a korcsokat sejthette. Alekszandrnak bevillant, hogy még ha utol is éri Lanát, a dögök szinte biztosan felfedezik őket. A lövések zaja már így is felhívhatta egy kisebb csoport figyelmét.

Szitkozódva megállt. Tehetetlenségében olyan düh fogta el, hogy néhány percig képtelen volt a logikus gondolkozásra. Megrázta a fejét. Mekkora idióta volt! Szvetlana pont ezt akarja: elválasztani őket egymástól, és egyesével végezni mindannyiukkal. Megfordult. Fegyverét olyan szorosan markolta, hogy fájni kezdtek az ujjai, mégis helyesen kellett döntenie. Visszasietett a többiekhez.

– Mi történt? – Jaroszlav tágra nyílt szemmel mászott a képébe, mikor visszaért. Láthatóan sokkolták az események. – A korcsok voltak? Hol van Lana? Magukkal vitték?

– Lana volt az – felelte meg az összes kérdést Alekszandr. – Ő tette.

– Mi? – Jaroszlav nem értette az egészet.

– Figyelj! – ragadta meg a vállát Alekszandr. – Szükségem van rád, és ezt csak egyszer mondom el: szedd össze magad, vagy úgy végzed, mint…

– Még nem halt meg – szakította félbe a Katyerina mellett térdeplő Ruszlan elfojtott hangja –, de már közel van hozzá.

Alekszandr a sebhelyes arcú zsoldos mellé rogyott, és megragadta a lány kezét.

– Annyira sajnálom – simított végig a lány karján, mely már keservesen fagyossá vált.

– Nem a… te hibád – suttogta erőtlenül Katyerina. – Néha egyetlen… rossz… döntés is… elég.

A lányt elfogta a köhögés. Vérpermet záporozott a szájából.

Végül Katyerina mellkasa lesüllyedt, és nem emelkedett fel többé.