*

– Uram, egy ismeretlen nő tart felénk a senki földjén – jelentette a katona, miközben a mellkasára ejtette nyakában lógó távcsövét. – Mi a parancsa, uram?

A biztonsági osztály parancsnoka intett, hogy adja át neki a messzelátót. A katona engedelmeskedett.

– Ezután a robbantás után, azt mondanám, lője ki – bosszankodott, majd szeme elé helyezte a távcsövet. – De nem lehetünk biztosak semmiben. Mailermnek rengeteg az éppen folyamatban lévő kutatása, és ha valakinek, hát neki biztosan nem szeretnék most keresztbe tenni.

Leengedte a messzelátót, majd ellépett az épület oldalától, ahol nemrégiben még fal takarta el a pusztaságnak azt a részét, ahol most felfedezték a jövevényt.

A folyosó végén távbeszélőt akasztottak a falra. Zsinórjai ott tekeregtek a padlón, és lefutottak egészen az alsó szintekig.

– A kommunikációt legalább megoldották – jegyezte meg ironikusan a parancsnok, majd a készülékhez lépve feltárcsázta a már jól ismert számot.

Jelentett, hallgatott, aztán egy „igenis, uram”, és vége is volt a beszélgetésnek. Bárcsak mindig ilyen simán zajlottak volna az ügyek.

– Uram? – A katona még mindig a parancsra várt.

– Mailerm azt mondja, engedjük be, mert személyesen akarja fogadni. Ki vagyok én, hogy ellentmondjak neki?

*

A folyosó hűvös volt, és Szvetlana verejtéktől nedves ruháját bőrére tapasztotta a légáram. Megkönnyebbült. A célpont karnyújtásnyira állt előtte, de még várt rá egy üzenet. A szavak, amiket a tudósnak hallania kellett, legalább annyira fontosak voltak, mint maga az elvégzendő feladat.

- Amit velem tettél, megbocsáthatatlan – kezdett bele Lana, miután felhajtotta a pohár vizet, amit a biztonsági főnök nyújtott át neki, mikor Mailermmel az oldalán megérkezett. – Tönkre tetted az életem, és azon vagy, hogy minden. a pusztában élő embert az én sorsomra juttass. Ki vagy te, hogy meghatározd, ki élhet, és ki nem? Meg kéne halnod. – A biztonsági főnök az oldalfegyvere után nyúlt, ám a tudós leintette. – Halld hát az üzenetet, amit neked hoztam! Azok az emberek, akik után küldtél, ismerik a titkaid. Ne ingereld őket, mert pórul jársz! – Lana látta, hogy a tudós szeme elkerekedik. Felbátorodott. – A Testvériség üdvözletét küldi Sven Mailermnek, a Svédek nagy reménységének!

Azzal előrerugaszkodott. Kezét oldalra vágva összetörte a poharat a falon. A szilánkok felhasították a kezét, de már régóta nem érzett fájdalmat. Markába fogta a legnagyobb üvegdarabot, és az öreg férfi torkába döfte. A szilánk úgy hatolt át a bőrén, mintha levegőbe szúrt volna. Mailerm azonnal összeesett, a biztonsági parancsnoknak ideje sem maradt cselekedni, csak amikor már késő volt. Akkor a katona előkapta a fegyverét, és hasba lőtte.

Elterült a földön. Kezét a sebre szorította. Ujjai közül lassan elfojt belőle az élet. Felrémlett benne egy kérdés, hogy vajon helyesen cselekedett e. A hangok megnyugtatták. Azt felelték, mindent úgy tett, ahogy kérték tőle.

Könnyein keresztül még látta a kezében tartott vastag, éles üvegdarabot. Tisztán ragyogott a neonlámpák fényében. A felismerésre azonban már nem maradt ideje, szeméből kihunyt a maradék értelem.

*

– Nem hittem volna, hogy ez a kezdetleges hologram beválik – biccentett a sarkon beforduló Mailerm felé a parancsnok.

– Ki tudja, mióta vándorolt a pusztában ez a szegény lány – csóválta meg a fejét a tudós, és kikapcsolta a vetített képet. – Nem csoda, ha megcsalták az érzékei.

– Mindenesetre örülök, hogy megfogadta a tanácsom, és nem személyesen jött fel hozzá – nézett Mailermre a biztonságért felelős tiszt.

– Valóban – mosolygott a tudós. – Jöjjön, sétáljon velem egyet!

A parancsnok közvetlenül Mailerm nyomában haladt, míg el nem értek egy lezárt folyosóhoz az egyik alsóbb szinten.

– Ide csak kevesen léphetnek be – figyelmeztette a tudós, mikor elfordította a kulcsot a zárban. – Menjen csak előre, mindjárt gyújtok egy kis fényt.

A tiszt belépett az ajtón, Mailerm pedig követte. Elég kényelmetlenül érezte magát a sötétben, ám néhány pillanat múlva gyenge fény kezdett szűrődni a folyosó északi fala mögül. A parancsnok csak most vette észre, hogy az egyik részén plafontól a padlóig üveg helyettesíti a helyiség oldalát. Ahogy a pneumatikus ablaktáblák szétváltak, a mögülük beszűrődő világítás lett az egyetlen fényforrás.

Az üvegfal túloldalán embereket látott székhez kötözve, akik elé monitorokat lógattak különböző állványokról.

– Ez az, amire gondolok? – kérdezte döbbenten a biztonsági tiszt.

– Attól tartok – felelte Mailerm a maga tenyérbe mászó stílusában. – Az egyik projektünk, ami sajnálatos kudarcot vallott.

– Kudarcot?

– Épp az előbb láthatta a kutatásunk eredményét, parancsnok – mosolygott Mailerm. – A magukat Testvériségnek nevezett szekta láthatóan ismeri az agymosás technikáját, és azt is tudja, hogyan fordítsa ellenünk a mi metódusainkat.

– Az nem túl jó – vetette közbe a biztonsági tiszt. Sosem érdekelték a kutatás részletei, neki az volt a dolga, hogy a tudósokat megvédje, semmi több.

– Milyen igazat szólt, parancsnok – vigyorgott továbbra is a tudós. Meg tudta volna fojtani, amikor elővette ezt a leereszkedő modorát. – Biztos azt kérdezi, miért osztom meg ezeket az információkat önnel.

– Sejteni éppenséggel sejtem, csak nem tetszik – felelte a tiszt, majd mellesleg hozzátette: – Uram.

– Nem a maga dolga, hogy megítélje, mi miért történik a biztonságos zónán belül – legyintett Mailerm, és ezzel csírájában el is fojtotta a köztük kialakuló vitát. – A biztonságunk azonban a maga feladatai közé tartozik, amit láthatóan elég hanyag módon végez. A vadak felrobbantják a felső szintet, és megszöktetik kutatásunk egyik alanyát, több évre visszavetve minket a fejlődésben. Elég sajnálatos események ezek egy napra, nem de, parancsnok?

A tiszt arca elvörösödött, de nem szólt egy szót sem.

– Előrelátó módon azonban vettem a bátorságot, és próbáltam könnyíteni a maga helyzetén – folytatta Mailerm. – Akiket az üveglap túloldalán lát, nagymértékben hozzá tudtak volna járulni a biztonsági rendszerünk kiépítéséhez, amennyiben a kutatás eredményesen zárul. Felderítők lettek volna, ha jobban tetszik a szemeink és füleink odakint a pusztában. Nem kellett volna értékes felszerelést és katonákat áldoznunk arra, hogy felderítsük a környezetünket. Mert, amint azzal ön is tisztában van, a zónán kívül igencsak szervezkednek társadalmunk ellen.

– Igen, uram – bólintott a parancsnok.

– A kutatás azonban nem várt eredménnyel zárult – ingatta meg a fejét Mailerm. – Le kell állítanunk a programot.

– És mit óhajt, mit tegyek, uram?

– Először is szervezze meg a holttestek elszállítását – pillantott rá a tudós. – Mindennek titokban kell történnie. Másodszor tárgyalnunk kell a még kint levő alanyok kérdéséről. Azt akarom, hogy amennyiben bármelyik előkerülne, hallgassa ki, majd végezzen vele.

– Értettem, uram – felelte a biztonsági tiszt.

Mailerm otthagyta a folyosó közepén, azonban az ajtóból még visszafordult. Ez is egy olyan szokása volt a tudósnak, amitől kiverte a víz.

– A tudás az, ami ebben a korban kiemel minket a tömegből – mosolygott vissza rá, majd eltűnt az ajtó mögött. – Érezze magát megtisztelve, hogy a fejlődés oldalán állhat!

Az üvegtáblával szemközti falon kapcsolótábla lógott. Miután Mailerm hangja végleg elhalt, a parancsnok odalépett, és meghúzta a kart, ami fölé a szanálás szót ragasztották piros betűkkel.

Még sokáig állt a folyosón, és nézte a székekhez szíjazott sok száz ismeretlent. Először csak a lábaik körül gomolygott a sárga színű gáz, majd lassan elvegyült a levegőben. Az emberek némán sikoltozni kezdtek az üveg túloldalán.