Tíz óra is elmúlt, mire megérkeztek Banos elhagyottan álló házához. A Nap erőtlen próbálkozásai alig jelentettek valamit a fog vacogtató télben. A vastag, fekete felhők között csak félhomályos fénypászmák formájában derengett, merre is jár égi útján a meleget adó égitest. Néhány fokot emelkedett ugyan a hőmérséklet az éjszakai dermesztő fagyhoz képest, de még mindig tíz fok körüli hideg gyötörte az egymás mellett álló házakban didergő lakosokat, akik nem akarták magukra venni a csőlakók keserves életének terheit, és az egész telet otthon töltötték. Kevés tüzelővel, olykor elektromos árammal működtetett fűtőtestekkel tartották fagypont felett a szobák hőmérsékletét. Akik vállalták az otthon tartózkodást, nagy terhet vettek magukra, mert ha nem tudták volna megtartani a hőfokot nulla fok felett, akkor a falakban elfagyhattak a vízvezetékek, és az hatalmas kárral járt.

Gábor előkotorta zsebéből a kulcsát, és dermedt kezével, esetlen mozdulatokkal nyitotta ki az ajtót. Amikor hébe-hóba hazalátogatott, kis aggodalommal lépett be árván hagyott otthonába, de a szerencséje eddig megóvta attól, hogy egy betörők által feltört ajtón át kelljen belépnie kifosztott lakásába. Persze lehet, nem is a szerencsén múlott a dolog, hanem azon, mindenki tudta, errefelé már semmi hasznos, értékesíthető, ellopni való nincs a zárt ajtók mögött. Akár nyitva is hagyhatta volna a bejáratot.

– Szívesen felajánlanék egy forró fürdőt, de még ősszel elzártam a vizet, és csak akkor nyithatom ki a főcsapot, ha már olvad.

– Ne törődj vele! Az elmúlt években apránként leszoktam a civilizált viselkedésről.

Ledobálták hátizsákjaikat, szatyraikat.

– Annyi vizet azért tudok melegíteni a mikróban, hogy megkínáljalak teával, vagy kávéval.

– Az is fejedelmi mulatság lesz most – dörgölte egymáshoz átfagyott ujjait Anna.

– Még ősszel tettem félre műanyag flakonokban vizet, azt könnyű kiolvasztani. Az áramot pedig mindig fizetem. Ez az utolsó bástyája nálam a kultúrának. Ha azt is engedném kikapcsolni, azzal tényleg vége lenne mindennek. Akkor már nyáron sem lenne értelme hazajönni.

– Haza…– Anna lemondóan legyintett. – Van-e még otthonunk egyáltalán? Életem jelentős része alatt meg sem fordult a fejemben, valaha a nyomornak arra a szintjére süllyedhetünk, ahol négy hideg falat – amely télen semmiféle védelmet nem jelent, és nyáron sem ad sok kényelmet - úgy fogunk emlegetni, hazamegyünk.

Fáztak. Hiába léptek be a házba, hiába zárták ki a külvilágot, a hőmérséklet pontosan annyi maradt a falakon belül, mint kinn az utcán. Egyetlen különbséget tapasztaltak, itt nem fújta őket a szél. Csekély vigasz.

– Mit készítsünk a vízből? – kiolvadt a flaska tartalma. – Teát, vagy kávét?

– Így ebben a sorrendben – mondta ki az elcsépelt közhelyet Anna. – Előbb teát, aztán kávét.

Eszébe jutott, ezzel a kívánsággal túlterheli a sokéves ismeretségből eredő barátságot, aggódva nézett Gáborra.

– Nem akarlak kifosztani. Az is elég lesz, ha csak teát iszunk. Egy fél liter forró víz legalább felmelegít egy kicsit.

– Iszunk ezt is, meg azt is. Amíg megforr a teavíz, addig begyújtok a kályhába, és nekifogunk teljesíteni a vén Sámán végakaratát.

Az öreg Salgó kályha mellett egy dobozban újságpapír, és gyújtós várta az alkalmat, hogy rövid időre csekély meleget adhasson. Néhány fahasáb is száradt a kályha mögött.

– Szép ez a kályha. Hol szerezted.

Gábor a vállát vonogatta.

– Még anyámék vették. Amikor hetvenkettőben bevezették a gázt a házba, ezt levitték a pincébe, onnan cipeltem fel, amikor kikapcsolták a szolgáltatást. Harmincöt év után, újra beüzemeltem. Szerencsére semmi baja, ugyanúgy fűt, mint gyerekkoromban.

– Tényleg szerencsés vagy. Nálunk kéménylyuk sincs, így kályhát sem tudok beállítani – mondta Anna – már ha egyáltalán tudnék valahonnan szerezni.

Gábor kikotorta a ki tudja mikor ottmaradt hamut az égéstérből, lazán összegyűrt újságpapírt helyezett a rácsra, arra gyújtóst, majd a kis kupac tetejére néhány fahasábot dobott. Sercent egyet a gyufa, és a papír pislákolva lángra kapott.

– Mindjárt barátságosabb lesz a levegő. Az egész szobát nem fogjuk tudni befűteni, de a kályha körül egy kis körben meleg lesz.

– Rám is fér – Anna, most a felsőkarjait csapkodta, mert egy helyben álldogálva egyre jobban bántotta a hideg. – Már annyira unom ezt a kutya életet. Néha arra gondolok, hogy…

– Ezt hagyd abba! – csapott fel Gábor hangja. – Nem adhatjuk fel. – Öreg, köszvényes lábain felállt térdelő testtartásából, a tűz már nem igényelte, hogy fújkálja a parazsat. Az ébredező huzat már magától is életben tartotta a lángot a samott téglák között.

– Különben is kár lenne érted.

– Francokat – legyintett az öregasszony, aki most tényleg annak látszott, ami. Egy elgyötört, megőszült, megkeseredett öreg néninek. Sudár, egyenes termete nem ellensúlyozta eléggé az eltelt éveket. Tulajdonképpen sudársága is megkopott már. A természet kiszívja a nedveket, szárazzá teszi a csontokat, elmeszesíti a csigolyák közötti porckorongokat. Egykori magassága már csak emlék volt. Egyenes háttal is alacsonyabb volt öt-hat centivel annál, mint amilyen magasnak akkor mérték, amikor még mind a ketten a tornasor elején várták a tornatanár vezényszavát.

– Nekünk is csak az a feladatunk maradt, ami a Táltosnak. Elrendezni a dolgainkat, aztán elkotródni, átadni a helyet az utánunk jövőknek. Ők talán ügyesebben végzik a dolgukat, mint azt mi tettük, és valahogy rendbe teszik a világot, amit magunk mögött hagyunk.

Nagyokat pattogva égett a tűz. A papírtól lángra kapott gyújtós szikrákat hányva lobogott, és felizzította a fölötte lévő fadarabokat is. Kezüket a kályha teteje fölé téve akartak meleget gyűjteni magukba, de az eddig elégett fa még nem adott elég energiát ehhez.

– Elrontottunk mindent – folytatta Anna. – Alig van munkája az embereknek, akinek állása van, az sem azzal foglalkozik a munkaidejében, ami a feladata, hanem élelmet, kabátot, meg tornacipőt csencsel a családjának. Örülök annak, hogy nincs gyerekem.

– Hagyd ezt! Nem kérdeztek meg bennünket arról, így akarjuk-e.

A teaforralóból csepegni kezdett a forró ital.

Anna beleszagolt a felszálló párába.

– Isteni illata van. Hónapok óta nem ittam magam által főzött teát, mindig csak azt a művacakot, amit a segélyhelyen adnak.

Gábor kotorászni kezdett a batyujában.

– Kell itt lenni valahol egy kis keksznek.

Anna is belekotort a hátizsákjába.

– Nálam meg van citromlé. – Egy flakont halászott ki az egyik oldalzsebből. – A hozzánk hasonló vén csontnak kell télen a C-vitamin.

Két félliteres bögrébe szétosztották a gőzölögve illatozó teát, megcitromozták. Édesítőszer helyett került bele cukor is. A kis kártyaasztalra tett tányérkára olcsó kekszet szórtak ki.

– Most békebeli hangulatba ringathatjuk magunkat – dünnyögte Anna.

– Kell is egy kis béke ebben a nyomorult korban.

Széket húztak a kályha mellé, leültek rá, egy darabig némán dédelgették tenyerükben az átforrósodott bögrét. A kályhában a tűz egyre több meleget árasztott magából, már pár méteres körben is érezni lehetett, melegszik a levegő. A falak persze továbbra is jeges hideget bocsátottak ki magukból, de legalább a tűzhely irányából felmelegedhetett megfáradt, öreg testük.

Lassan fogyott csak a forró ital. Hosszan kellett elnyújtani az élményt. Ha vége lesz, akkor a varázslatnak is vége, újra remény nélküli vénemberek lesznek. Ha elfogy a kevés tüzelő, ismét rájuk szakad a hideg tél, és az elrontott élet minden hibája, keménysége.

– Évek óta csodállak Anna. Az osztályból a legtöbb lány megkövéredett, ráncos lett, vénasszonnyá változott, ami nem is csoda a mi korunkra. Te kimaradtál ebből. Rajtad is látszik a kor, nem vagy már tinédzser, de még mindig egyenes a hátad és simább az arcod, mint sok asszonyé negyven évesen.

Gábor letette a bögréjét, felállt, és a nő elé lépett. Kivette a teásbögrét az ő kezéből is, lerakta a lassan zsúfolttá váló kis asztalra.

– Udvarolsz? Vén csont! – Anna is felállt. – Ötven évvel ezelőtt kellett volna így beszélned.

– Már mondtam a Sámánnak is. Tizenöt évesen egy kis hülye voltam – megfogta Anna két kezét. Lágyan, gyengéden. – Most is szívesen megcsókolnálak.

– Bolond vagy – tiltakozott látszólag Anna, de azért közelebb lépett hozzá. – Egy vénasszonnyal csókolóznál?

– Kivel csókolózzék egy magamfajta vénember?

Egy ideig nézték egymás szemét, nem tudták könnyen beleélni magukat a fiatalokra jellemző hangulatba. Az asszony szólalt meg hamarább.

– Már elég nagy a tűz – mondta hátrébb lépve. – Dobd be a kályhába a Sámán cuccát! Teljesítsd az ígéreted!

Gábor kelletlenül elengedte Anna kezét, kivette kabátja belső zsebéből a furcsa szarkalábakkal teleírt könyvet meg a bőrrel bevont, elnyűtt hajpántot. Kinyitotta a kályha felső ajtaját, aztán bedobta a tűztérbe a hagyatékot. Nézte, ahogy a könyv lapjai kunkorodni kezdenek, szélei elfeketednek, és amikor a felső lap teljesen összekunkorodva felizzott, becsukta a vasajtót.

– Most nem hagyom magam lebeszélni arról, amit az előbb elkezdtem – magához húzta az ősz hajú nőt. – Már nem vagyok kis hülye.

Anna ujjai a tarkójára fonódtak.

– Jobb később, mint soha – mondta, aztán engedte, hogy a férfi magához húzza.

Mikor összeért száraz, öreges ajkuk, vad suhogással kapott lángra a kályhában a tűz. Talán éppen akkor lobbant el a hajpánt meg a könyv is.

 Egyikük sem hitte, valaha még egyszer az életben átélik azt, amit csak egy bizonyos kor előtt élnek át az emberek.

Mintha áramütés érte volna őket. Mintha lekerült volna róluk a kabát, a falak is melegebbek lettek, a nap vékony sugárban kéredzkedett be az apró szemű ablakon.

Kabát nélkül ölelték egymást, és a csók tüzet árasztott szét bennük. Felhevültek, mint akik erős bort ittak. Gábor egy pillanatra kinyitotta a szemét, és a tizenöt éves Annát látta maga előtt. Azt hitte, álmodik. Férfiasan magához szorította a lányt, és amikor viszonzást talált az ölelésben, váratlanul újabb forróság vágtatott végig a testén.

A lány szinte elszédült a fiú karjai között. Jó volt hozzásimulni a fiúhoz. Soha még nem simult így senkihez. Élete hatvanöt éve alatt volt néhány próbálkozása, de önfeledten csókolni csak ritkán sikerült. Bármennyire is igyekezett, a kapcsolatai csak felszínesek voltak, negyven éves kora után nem sokkal le is szokott arról, hogy férfit engedjen közel magához. Vénlány maradt, aki a testi szerelemmel csak kényszeredetten és ritkán találkozott. Ez a csók teljesen váratlanul érte.

Kívül kerültek az időn, és hosszú másodperekig tartott behunyt szemmel a csók. Egyre forróbban érezték egymást, egyre hevesebben ölelték a másikat, testük összesimult. Vadul, érzékien, mintha nem nyomnák őket az évek.

Gábor kinyitotta a szemét, és beletúrt Anna hajába.

– Gyönyörű barna a hajad – mondta. – Selymes, mint egy fiatal lányé – Nem ébredt a tudatára, a haja ősz kellene, hogy legyen.

Anna felnézett.

– Eltűnt a szakállad – puha ujjaival végigsimított a fiú kamaszos bőrén. Mintha csak álmodott volna. Az elvékonyodott, megkopott ősz szakáll eltűnt, de ennek pillanatnyilag nem tulajdonított jelentőséget.

Becsukott szemmel ölelkeztek újra össze. Anna keze bekúszott a fiú vékony pulóvere alá, ujjaival végigsimított a fiatalos izmokon. Gábor azt érezte, a pulóver másik oldalán, a kék iskolaköpeny alatt két kemény mell nyomódik az övének.

Két kamasz ölelte egymást. Annán a köpeny kissé ziláltan gyűrődött egyet, amikor Gábor vékony nadrágba bújtatott lába bekéredzkedett a lány feszes, izmos combjai közé.

Percek után lazult csak karjuk szorítása.

– Istenem – sóhajtott halkan Anna. – Még sosem éreztem ilyent.

Megint ránézett a fiúra.

– Ilyen voltál fiatalon – újra végigsimított Gábor szőrtelen állán. Mintha még mindig álmodna. – Szeretnék leülni. Alig állok a lábamon.

– Én is szívesen leülnék – mondta Gábor, és társnőjét maga elé engedve karcsú derekánál fogva terelte őt a régimódi heverő irányába.

Az ötvenes évekből származó sötétre politúrozott vitrin előtt haladtak el, amikor megpillantották magukat a tükörben.

Mindketten megdermedve meredtek a saját képmásukra.

Egy másodpercig megbénulva, megnémulva álltak, aztán Anna a szája elé kapta a kezét, és halkan felsikított. Nem volt az igazi sikítás, inkább csak egy bizonytalanra sikeredett nyöszörgés.

Gábornak nem jött ki hang a torkán.

Lábuk, mintha gyökeret eresztett volna. Csak álltak a tükör előtt, és bámulták a foncsorozott üvegből visszabámuló két fiatalt. Azt a két fiatalt, akik ők voltak ötven évvel korábban.

A kék köpeny, rajta a rágombolható fehér gallérral nyúzottan lógott a lány vállain. A vékony öv, amelynek a derekán kellett volna összefognia a szárnyakat, kibomlott, és Anna térdét verdeste, ám a ruhát összetartotta a gombolás.

Gábor kopott, divatjamúlt, kissé kinőtt nadrágján egy nedves folt árulkodott arról, nem megjátszott szenvedély volt az előbbi csókban.

Anna felemelt ujjal mutatott a tükörből ránéző bakfisra.

– Ő ki? – kérdezte alig hallhatóan, szinte suttogva.

Gábor is döbbenten bámult a tükörre, aztán megszólalt.

– Te – látta, ahogy a tükörben álló alaknak vele egy időben mozdul a szája, mint ahogy a tükörben álló lány ujja is feléjük mutat. – Te és én.

– Az nem lehet – suttogta Anna.

– Nem – hagyta jóvá Gábor. – Mégis így van.

Nézték ifjúkori önmagukat az üveglapon túlról, és lassan tudatosult bennük, nem képzeletük játszik velük, hanem a valóságot látják.

– Azok… azok… ott mi vagyunk – dadogta a fiú.

Anna a fiú vállába fúrta arcát. – Az nem lehet – mondta újra. – Az ott nem én vagyok! – Érzékszervei, ujjai hegyén a bőre, szeme, az ajkaival szerzett élmény azonban mást mondtak.

– Azok ott mi vagyunk – makacskodott a fiú.

– Ötven évvel ezelőtt néztünk ki így – vitatkozott tovább a lány.

– A tükörben nem az ötven évvel ezelőtti képet látod – Gábor magukra mutatott. - Ne a tükröt nézd, hanem magadat! Magadat, meg engem! Nem ilyenek voltunk, amikor a szobába léptünk.

Körülnézve láthatták, a szoba is megváltozott. A húsz évvel ezelőtti szekrénysor eltűnt a kisképernyős televízióval együtt. A kályha ugyanaz volt, de a bútorok ötven évvel korábbi divat szerint készültek. A függönyt még Gábor anyja varrta fiatalon, és a szék karfájára dobva ott lógott Anna iskolába járáshoz használt mogyorószínű kardigánja. Az ülésen sportszatyor kornyadozott, amelyből kék csomagolópapírba burkolt füzetek és könyvek kandikáltak ki. Mellette egy madzaggal bekötött vászontáskában a tornacipő és egy másik kis tasakban a fekete dressz, amilyent tornaórákon a lányok viseltek.

– Jézusom! – nyögött fel Anna. – Ez nem lehet igaz.

– Én nem a tükörből látlak téged, és tanúsíthatom, ugyanúgy nézel ki, mint ahogy magadat onnan látod – fejével a csillogó üveg felé intett.

– Álmodom. Csípj meg! – kérte.

– Jobbat tudok – Gábor magához húzta a lányt, és újra megcsókolta.

Szinte csak másodpercek teltek el azóta, hogy szédülve ölelték egymást, de az ifjú szervezet, amelyet most birtokoltak, gyorsan reagált a közelségre.

Forgott körülöttük a szoba. Összetapadva tipródtak egymás körül, testük régen vagy soha sem érzet ingereket küldött az agyukba. Hatvanöt év tapasztalata keveredett a kamasz szervezet hormonjainak követelésével. Nem tudtak betelni egymással. Ha kamaszkorban kerítenek sort erre az ölelkezésre megfelelő ismeretek, gyakorlat és bátorság híján csak ügyetlenkednek, de hat évtized tapasztalatával már tudták mire figyeljenek, mit keressenek a másikban. Bár Anna emlékei hiányosak voltak a tárgykörben, Gábor karjai közt mégis tudta mit kell tennie, mit keressen, és mit nyújtson a fiúnak.

A történet előzményeit és a folytatást elolvashatjátok Az őrségváltás - Ösvény az időben című regény első fejezetében.