Fredericet lenyűgözte a történelmi filmekből ismerős látvány.

Az erdőből kivezető kanyargós úton vértbe öltözött lovagok közeledtek, a mezőn tehenek legelésztek, a távolból egy birkanyáj halk bégetését hozta a szél. A páncélosok mögött kétszáz lépéssel egy szamár által vontatott kordéval küzdött a gazdája.

A domboldalon őrködő vár tornyán hosszú és girbe-gurba rúdon egy sárga-zöld kockás zászló lengett, a fal egy részét állványok borították, csekély igyekezettel munkások dolgoztak rajta. Ketten a pallón állva egy hatalmas követ cibáltak fel, két másik pedig egy újabbat görgetett a durván ácsolt álláshoz a közelben ledobált terméskő kupacból. 

Törte a fejét, vajon bemerészkedjék-e a vár falai mögé. Már azzal is tiltott dolgot művelt, hogy az összes szabályt felrúgva, megalkotta a gépet, amelyik elhozta őt egy évezrednél is régebbre, a középkorba, de mivel a fenyegetés ellenére ebben semmi veszélyt nem látott, nem mérsékelődött benne a vágy – megismerni a múltat.

Végignézett magán, és úgy ítélte meg, annak ellenére nem lehet semmi baja, hogy a ruhájáról azonnal láthatja bárki, hogy idegen, ám remélte, ezerévnyi tudással felvértezve sok veszély nem fenyegetheti ebben a korban. Elindult a zörgő vasruhát viselő lovagok mögött a várkapu felé.

Magdolna a kapitány feleségénél járt, onnan igyekezett vissza a kolostorba, amikor meglátta a különös öltözetű idegent.  Elfeledkezett arról, hogy lehajtott fejjel kell elmennie a férfiak mellett.

– Nővér! – szólította meg őt a jövevény tisztelettudóan.

Magdolna nem akart megállni, de az idegen makacskodott, ismét megszólította.

– Mit akarsz? – kérdezte rekedten, alig hallhatóan.

– A vár urát keresem – válaszolt Frederic. – Hogy juthatok hozzá?

Magdolna alig értette mit akar a férfi. Borzalmas kiejtéséről azt gondolta, alighanem valamelyik távoli országból érkezett. Talán lotaringiai vagy morva, de az is lehet, hogy magyar.

– A herceghez jöttél?

Frederic semmit sem tudott arról, hogy a vár ura miféle herceg lenne, de ezt nem tartotta fontosnak. Ismerkedni akart a világgal, és úgy vélte, jobb, ha nem a parasztokkal vagy a várkapuban posztoló őrrel kezd beszélgetni. Bízott abban, hogy a kommunikációs gondokon is átverekszi magát, bár ezt a rettenetesen vidékiesen hangzó nyelvet, amit az apáca beszélt, alig értette.

– Persze! A herceg hívott meg – hazudta.

– Hol hagytad a kíséretedet? – érdeklődött a nővér, de aztán meg is bánta, mert ehhez semmi köze sincs. Szoba állnia sem nagyon kellett volna ezzel a férfival, de különös külseje, simára borotvált ábrázata, rövidre vágott haja vonzotta pillantását, és ettől dühös lett magára. Mióta beállt a rendbe, még sohasem érezte ennyire, hogy a férfiak világa vonzaná őt.

– A kíséretem? – Fredericet meglepte a kérdés. Nem szeretett hazudni, most megtette, és itt a következmény, találhat ki újabb mesét. – Lesántult a szomszéd faluban a lovam, és ott maradtak, amíg a lódoktor meggyógyítja.

– Lódoktor? – álmélkodott Magdolna. – A szolgád hozza utánad a lovat? – Mondani akarta, még sosem hallott arról, hogy a lovakhoz doktort hívnának, de inkább nem vette tudomásul ezt a képtelenséget. – Ott a feljárat a belső várba – mutatott a girbe-gurba sikátorra a csapszék felé, aztán gyorsan magára hagyta az idegent. Kerülni akarta a kísértést. Még gondolatban sem szívesen tett kárhozatos dolgokat.

A zárdába érve a főnökasszonyhoz sietett.

– Mit akarsz, Magdolna nővér? – kérdezte a főnökasszony. – Látod, hogy a püspök úrral van beszédem.

– Anyám! A kapitányné üzeni, hogy a héten küld három hízót a zárdának.

– Rendben van – nyugtázta a főapáca. – Akarsz még valamit?

Magdolna tétovázott. Be is akart számolni az idegennel való találkozásról, meg nem is. Nem követett el bűnt, de szokatlannak találta a látogató viselkedését, és ez nyugtalanná tette. Meg kellett győződnie arról, hogy tényleg nem jár megrovás azért mert szót váltott vele, de ha mégis, akkor túl akart esni rajta. Nem szerette magában hordani a titkokat.

– A zárdába visszafelé jövet megszólított egy idegen.

– Mit akart tőled? – A főnökasszony gyanakodni kezdett, netalán erkölcstelen útra tévedett a báránykája.

– Csak aziránt érdeklődött, merre juthat a hercegi palotába.

– Ennyi az egész, lányom? – avatkozott a párbeszédbe a püspök.

– Ennyi, atyám – Magdolna letérdepelt a püspök előtt.

– Ezt miért mondtad el? – gyanakodott a főpap. – Ha semmi más nem történt, akkor erről nem kellene beszámolnod.

– Nem történt semmi, atyám. Az idegen külsejét meg a viselkedését találtam különösnek.

– Mit láttál szokatlannak rajta? – a püspök kíváncsi lett. A különös külsejű idegenek hozhattak békétlenséget, eretnekséget és mindenféle bajt is.

– Még senkit sem láttam, aki olyan ruhát viselt volna, mint ő. Rövid kabátféleséget hordott, a lábait két posztóból vagy más szövetből készült csőbe dugta. Olyan bocskort hordott, ami egyáltalán nem védi, ha végigmegy a dágványos piacon. Sima bőre az orcáján inkább lánynak mutatta őt, mint férfinak, pedig a hangja után bizonyos vagyok benne, hogy férfi. Az orrára valami különös, átlátszó ablakot tűzött, a két kerek üvegen át nézett, és a szeme hatalmasnak látszott mögötte. A bocskorából arra gondolhattam volna, hogy paraszt, de inkább tudósnak vélem.

– Helyesen tetted lányom, hogy elmondtad – a pap áldásra emelte a kezét, és menni készült. – Ott a helyem a hercegnél – fordult a zárdafőnök felé. – Meg kell néznem ezt az idegent.

Fredericet kis kényszerrel rávették, hogy letérdeljen a vár ura előtt. Nem értette, hogy ezt miért kell, de azt sem, lanyha igyekezetét ösztökélve miért ütik kopjafával a lábát.

– Mondd deák! – mordult rá a herceg udvarmestere. – Mi tudsz nekünk kínálni, ami fontos, és ami miatt urunknak meg kell szakítania az ebédjét?

Frederic lopva Phonepodjára nézett, ami délután fél ötöt mutatott. – Ebéd! – gondolta magában – jól elhúzódik felétek.

– A jövőből jöttem felség – mondta a herceg felé fordulva, mindjárt az elején kicsapva az adu ászt.

– A jövőből! – a püspök arcán kétkedés ült. – Az ördöggel cimborálsz, deák?

– Dehogy, uram!  – rázta meg a fejét az idegen. – Mi nem hiszünk semmiféle ördögben.

– Istenben azért hisztek? Ugye? – nézett rá szúrós szemmel a herceg.

Az utazó jobbnak látta, ha nem ellenkezik. Megtartotta a véleményét magának, és bőszen bólogatott.

– Ne hozz zavarba, uram! Hogy is élhetnénk a hitünk nélkül.

– Mi vár ránk a jövőben? – szegezte neki a kérdést a püspök. – Ha onnan jöttél, akkor ismerned kell a sorsunkat.

Frederic már bánta, hogy az időutazás előtt nem fordított pár órát szülővárosának történelmére. Elkápráztathatná most ezt a két, kicsit bűzös nagyurat. Sajnos hiába élt több mint két évtizede Lyonban, a város középkori életéről csak kevés ismeretet szerzett.

– A te jövődet, uram személy szerint nem ismerem, csak a világ dolgairól tudok úgy általában beszámolni.

– Mondd! Beveszi-e a keresztes had Jeruzselám falait?

Az időutazó megpróbált visszaemlékezni a keresztes háború menetére, de nehezen ment. Nem szerepelt igazán jól történelemből az iskolában. Halandzsázni kezdett.

– A keresztes háború fontos eseményként jellemzi ezt a kort, de az óceán túlsó partján... – kezdett rögtönözni, és közben arra gondolt, hogy ebből még akár baj is lehet. Annak idején La Grangier tanár úr sem vette be ezt a fogást. Meglehet, a herceg sem tűri jobban a vakszöveget, mint ahogy azt a nagybajuszú történelemtanár sem viselte egy évezred múlva.

– Sok jó vitéz elesett a csatákban – próbálkozott valamivel konkrétabban süketelni Frederic.

– Ezt tudom, idegen! – rivallt rá a püspök. – Azt mondd meg, hogy megtalálja-e jó Richard király a Szent Grált, amiért útnak indult!

– A Szent Grált! – kiáltott fel Frederic örömmel, mert azt az egyet tudta, hogy senki sem találta meg soha. – Dehogy hercegem! Nem lelte meg a Jó Richard király! Senki sem akadt a nyomára az elkövetkező ezer évben.

– Porkoláb! – Kiáltotta el magát a herceg indulatosan. Nem tetszett neki a sok mellébeszélés. – Vigyétek innen és szedjétek ki belőle a jövő minden titkát!

Fredericnek ideje sem jutott a tiltakozásra, olyan hirtelen ragadták meg kétfelől. Lába sem érte a földet, miközben a két őr lerobogott vele egy szoros, hosszú lépcsősoron, amelynek végében szűk ajtó várt rájuk, mögötte egy dohos pincehelyiséggel.

Egy csigaszerkezet alatt álltak meg. Frederic értetlenül bámult a feje fölé, mert még sosem látott ilyen primitív tákolmányt. Miközben azon gondolkodott, hajnalra vissza kell érkeznie a gépezetéhez, különben itt ragad ebben a nem túl kívánatos korban, kicsit megrémítette a falnak döntött létra meg a durván esztergált csigakerék. Balsejtelme támadt.

Az egyik porkoláb korbácsot szedett elő, a másik összegúzsozta hátul a fogoly csuklóját. Odaráncigálta őt a sarokba, a létrához, és azon kezdett ügyködni, hogy csuklóinál fogva odakötözze a legfelső létrafokhoz.

– Hé! Ugye ezt nem gondoljátok komolyan? – hitetlenkedett Frederic tehetetlenül tűrve a bánásmódot. – Erre semmi szükség!

A mogorva őr, mintha meg sem hallotta volna a tiltakozását. Némán, gépiesen rögzítette a bokáját a kötélhez, amit előzőleg átfűztek a létra alján billegő keréken.

– Nem beszélhetnénk meg a dolgot inkább szépen? – kiáltozott Frederic. – Azt már most elárulom nektek a jövőről, hogy ilyen létra ott nem lesz, ebben biztosak lehettek!  –

Úgy érezte, kiszakad a karja a vállából, de még a fájdalomnál is elviselhetetlenebben gyötörte a félelem, amely a szívét fojtogatta.

– Mindent elmondok a Szent Grálról, becsszó – nyögte. – Csak szedjetek le innen! Adjatok egy kis haladékot! Inkább küldjetek egy újságírót… akarom mondani íródeákot. Mindent elmondok a jövőről, akár le is jegyezheti a hallottakat. Adok nektek ajándékokat is. Olyanokat, amiket ezer év múlva készítettek.

A két pribék egymástól is tartva, sandán figyelt rá.

– Ne izéljetek már velem! – kérlelte őket nyöszörögve.

Az őr meglazította a csigára feszülő kötelet, és leoldozta a béklyót Frederic lábáról, aki végre megkönnyebbülten lélegzett a dohos levegőből.

– Ha hazudsz, madzagot nyeletek veled! – sziszegte a fülébe, aztán leoldozta a csuklójáról is a zsineget.

Frederic leugrott és odébb tántorgott a létrától. Benyúlt kabátja alá, ahol egy kis, oldalára kötött táskát őrizgetett. Előhúzott belőle egy zseblámpát, felkapcsolta és odanyújtotta az őrnek.

– Tetszik, he? – vizsgálgatta az őr arcát – Látod? Ott az oldalán… csak egy pöccintés, és tádádádám… lőn világosság.

A porkoláb letaglózva bámult a kezébe nyomott csodaszerkezetre.

Frederic a másik őrnek is adott egy mágikus masinát. – Ezt úgy hívják, hogy digitális polaroid fényképezőgép – mondta. – Nézd csak, mit tud!

Karját ráfektette a vállára, mintha farsangi bálra készülő haverok lennének.

– Csíííííz!

Vaku villant, és a középkori őrkatona ijedten összerezzent.

– Esőt is csinál? – kérdezte.    

– Persze – morogta magában – A vizsgadolgozatot is megírja helyetted. Idióta!

Szerencsére az őr nem fogta fel a gúnyos mondatot, így Frederic könnyedén henceghetett a képpel, amelyen széles vigyorral öleli a behunyt szemű, tátott szájú sisakos őrt.

– Tessék, a tiéd a gép! – mondta.

– Jól van – vette át beleegyezőn az őr. – Holnapig nem eshet bajod, addig vigyázunk rád. Viszont a látszat érdekében reggelig be kell zárnunk ide.

Odalépett a társához, akinek figyelmét még mindig a zseblámpa kapcsolgatása kötötte le.

– Reggelre hozunk egy íródeákot – egyezkedtek. – Neki mindent elmondhatsz a jövőről. A püspököt meg addig távol tartjuk tőled.

A dupla rácsos ketrec mögötti kis zugban ágynak nem jutott hely, csak a hideg, nyirkos talaj szolgált pihenésre. Frederic a sarokba húzódva, vacogva fészkelte be magát a kényelmetlen helyre. Kőfalnak támasztott fejjel próbált szunyókálni, de a sötétben körülötte futkorászó egerek túlságosan rémítették ahhoz, hogy bármiféle álomnak akárcsak a küszöbéig is eljusson. Valamikor éjféltájt lépteket hallott, aztán halvány pislákolást látott a bejáratnál. A délután megismert apáca érkezett, kezében mécsessel. Ócska anyagból készült zsákot cipelt a hátán.

Frederic szeméből elillant az álom. Felpattant.

A nővér a rács túloldalán térdre rogyott.

– Uram! Tudom, hogy az égből jöttél és angyal vagy – rebegte.

– Hogy mi? Nem… nem… – tiltakozott meglepődve.

– Szerénységed is szentségedről tesz bizonyságot, ahogyan csupasz arcod is arról árulkodik, hogy nem férfi vagy te. Ó, fényhozó mennyei angyal! Bocsáss meg a püspökünknek, aki nem tudja, mit cselekszik. Ő vak, de én felismertelek, és segíteni akarok neked.

– Segíteni? – Frederic kíváncsi lett.

– Igen, uram. Az est késői órájában néhány keresztes lovag érkezett kolostorunkba. Elhoztam neked az egyik vitéz ruháit, abban kimenekülhetsz a várkastélyból. A láncinget nem bírtam el, uram, de akárki meglát, így is lovagnak néz majd.

Magdolna sorra húzta elő a zsákból a ruhadarabokat, és benyújtotta azokat a rácsok közt. Amikor kezük összeért, Frederic megfogta a nővér fehér, meleg ujjait.

– Hogyan köszönjem meg a jóságodat?

Az apáca lehajtotta a fejét. Kezét remegőn visszahúzta, mint aki elzsibbadt a mennyei érintéstől. Halkan motyogta:

– Ne feledkezz meg nevemről az Atyaisten színe előtt! Magdolna vagyok. Hazaindulásod előtt pedig… kérlek, légy kolostorunk vendége!

Frederic ledobta a farmerét, öltözködni kezdett, ettől Magdolna úgy fordult el riadtan, mint akinek a szeme elé ördögi szörnyűségek tárulnak.

A farmerdzseki helyére felkerült a vászoning, rá a pikkelyes bőrvért. Könyékig belebújt a bőrből készült alkarvértbe, keservesen belegyömöszölte a lábát a csizmába, végül a fejét is belenyomta az itt-ott már rozsdás fazéksisakba. Mire elkészült, Magdolna elővette a kulcsot és nyikorogva feltárult a rácsos ajtó. Halkan lépkedtek fel a pincéből kivezető lépcsőn a várudvarra. A várkapuhoz érve, az őr gyanakvás nélkül engedte ki őket.

A sötét, keréknyomokkal tarkított pocsolyás úton még negyedórányi gyaloglásukba tellett, mire a kolostorhoz érkeztek. Kopogtatásukra egy álmos nővér feje jelent meg a kapu kileső ablak mögött.

– Magdolna vagyok. A lovag után küldtek, aki eltévedt a várfalak közt.

A folyosón egy másik lovag jött szembe velük.

– Áldott légy Bernard testvér! – köszöntötte őt Magdolna hangosan, hogy Fredericnek ideje legyen készülni a válaszra.

– Hol járkálsz Dominik? – förmedt rá a másik, aki nem ébredt rá, a vért nem a cimboráját rejti, a képére húzott sisak jól álcázta az idegent. – Már mindenhol kerestelek. Péter testvér megparancsolta, hogy ne hagyjuk el egyetlen percre sem a Szentföldről hozott ereklyék ládáját! – Hangját hirtelen halkra fogta – Remélem, nem beszéltél a várban senkinek a szent ereklyéről! Még látnia sem szabad a kegytárgyat Rajta kívül senkinek...

Frederic megnyugodott, a sisak megkímélte a lebukástól.

A nővér meghajolt, és indult nyugovóra térni.

– Magdolna nővér! – szólt utána Frederic. – Kérlek, jer velünk, imádkozz velünk a láda mellett, hogy kitartóbban őrizhessük a szent ereklyéket.

A szoba, amelyben silbakolniuk kellett, kamrányi méretűre épült. A szürke falak csupaszságát egy feketére sötétedett ezüst feszülettel akarták díszíteni. A szegényes, üres helyiség közepén, az asztalon egy kis, lefátyolozott láda állt égő gyertyákkal körbebástyázva.

Frederic óvatosan körbesandított, aztán leült az egyik székre. Fáradtan és álmosan nem vágyott semmi másra, mint pihenésre. Abban reménykedett, ezzel Bernard is így van, és könnyen leléphet, hiszen hajnalig el kell érnie a sűrű növényzetű domboldalt, ahol a gépét hagyta. A vele átellenben leülő lovagra tekintve, meggyőződhetett arról, hogy nem lesz könnyű dolga. Ugyanakkor az is eszébe jutott, kardot is kellene valahogyan szereznie, ha nem akar gyanút kelteni, elvégre milyen lovag az, amelyiknek fegyvere sincs.

Magdolna nővér engedelmesen a feszület elé térdelt és ujjai közt rózsafűzért morzsolgatva, halkan duruzsolt. Frederic érezte, hogy amúgy is elnehezedő szempilláira a sarokból érkező, csendes, monoton mormolás ólomsúlyt rak. Attól tartott, ha elalszik, elszalasztja a hajnalt. Bőrvértje alá nyúlt, és magával hozott táskájából előhalászott egy kis piros dobozt. A kóla sisteregve tört a szabadba, amikor a fedeléből kipattintotta a kis zárat. Mohón kortyolta a fekete, szénsavas folyadékot.

– Mit csinálsz? – hüledezett elkerekedett szemekkel a másik lovag.

– Segít ébren maradnom… – magyarázkodott Frederic, és védekezőn ölelte magához az italos dobozt, amikor észrevette, hogy Bernard sóvár szemekkel nézi.

– Mindig is sejtettem, hogy vérvörösnek kell lennie – mondta Bernard, és haragra gerjedt. – Elloptad a ládából! – dühöngött.

Frederickhez ugrott és kiragadta kezéből a pléhdobozt. Remegő kezekkel emelte ajkához. Miután kihörpintette belőle a maradékot, áhítat tört fel a torkából.

– Az élet vize ez!

Felemelte a ládikó tetejét, kivette belőle a szentföldről hozott kelyhet, majd óvatos mozdulatokkal berakta helyére a kiürült, piros dobozt. Átszellemülten térdre vetette magát, és szenvedélyes, zokogó hálaimában tört ki.

– Óh, Uram! Visszatettem a kincset! Jutalmazz meg azért, mert nem engedtem egy értéktelen kehelyre cserélni élet vizét rejtő Szent Grált!

Frederic látta, hogy a révület pillanata a szabadságot jelentheti a számára. Felpattant, megragadta Magdolna kezét és maga után húzta őt a folyósóra.

– Ha akarod, elviszlek a mennybe – hadarta.

– Isten küldötte, hű szolgád követ téged a túlvilági létbe is! – fogadkozott a nővér.

– Akkor sietnünk kell, mert a téridő kapu mindjárt bezárul – darálta, de még visszalépett a szobába, mint aki elfelejtett valamit. – Kard nélkül nem mehetek – motyogta. Derekára kötötte a fegyvert, aztán a táskájába hajította a díszes kelyhet is.

– Legalább hadd vigyek magammal valami szuvenírt!

Hajnalodott. Biztosan tudta, elég ideje maradt, mielőtt az automata visszaküldi a gépét a jövőbe.