Bezárta maga mögött az ajtót, és elindult lefelé az elkoptatott lépcsőkön. Dino, a kutyája előtte ugrándozott. Hol előreszaladt, hol bevárta őt, s ilyenkor leült egy villanásnyi időre a hátsó lábaira, de mert a póráz nem volt túlságosan hosszú ezt a műveletet sűrűn kellett ismételgetnie, ha nem akarta, hogy gazdájának rángatnia kelljen a szíjat. Vidám, trillázó csaholása betöltötte a lépcsőházat, és ettől vidámabb színt öltöttek magukra a fényesre csiszolt korlátok és kapaszkodók. Egyik-másik szomszéd irigy kíváncsisággal tekintett ki előszobája ajtaján - vigyáztak rá, nehogy elszalasszák az alkalmat, megtekinteni a gyönyörű jószágot, amint levonul a lépcsőn.
Kutya és gazdája jó hangulatban léptek ki az utcára. Nem sejtették, hogy az egyikük számára ez a séta végzetes lesz.
Az utcán nyüzsgött a hétköznap délután forgalma. Az úttesten száguldottak az ablaktalan automata taxik, a metró alagútjaiból sűrű embertömegeket cipeltek fel a mozgólépcsők a felszínre, a kirakatokban pörögtek-forogtak a babák, bámészkodók álldogáltak a frissebb készleteket kínáló üzletek kirakatai előtt.
Ráléptek az egyik mozgójárdára, amelyik keleti irányba vitte őket. Mentek vagy húsz percet, aztán átszálltak egy másikra, egy Észak felé húzódzkodóra. Élvezték a sétát. Élvezettel nézték a mellettük jövő-menő embereket. Volt, aki a két járda közötti keskeny, álló sávon lépdelt, de legtöbben a két egymással szemben haladó végtelen szalagon álldogáltak, mint ők is.
"- Ez az! - gondolta magában a férfi. - Mindig imádtam az ilyen sétálgatást. A kutya pórázon, én meg rovom az utat mellette. Nincs jobb, mint a szabad levegő, a testkultúra, s akkor még százhúsz évig is eléldegélhetek."
Megint átszálltak egy másik mozgójárdára, de nem figyelt rá, hogy melyik kereszteződésnél. Azt sem nézte meg pontosan, milyen irányba indulnak el a járdán. Nem érdekelte merre mennek. Kísérője több amatőr versenyt nyert, mint nyomkereső kutya, és a nyom nélküli útkeresésnek is mestere volt. Valahányszor ismeretlen helyre vitték őket a bezárt kocsiban, mindannyiszor Dino volt az a kutya, amelyik elsőnek lelte meg a haza vezető utat.
Szerette ezt a kutyát. Tudta, hogy nemcsak jó ismerősei, hanem az egész környezet szemében emelkedett egy fokot a megbecsülése, mióta Dino az övé. Tudta azt is, hogy sokan irigylik tőle az ebet - különösen a beosztottai. Nemhiába jósolta meg a Blazsek a termelési osztályról.
- Öregem! Egy kutya és egy kocsi megteremti az egzisztenciádat. Más embernek számítasz azontúl, hogy ezt a két dolgot birtokolod.
A biztatás nem volt hiábavaló, és a jövendölés is bevált. Büszkén dagadó mellel feszíthetett a mozgójárdán, valahányszor a véletlen az útjába térített egy-egy rokont vagy munkatársat. Ezért aztán szeretett sokat az utcán lenni. Érthető, ha most sem azzal volt elfoglalva, hogy figyelje, merre viszi őt a járda, hanem azt leste, mit tapasztal a szembejövők arcán. Elhatározta, addig megy, míg nem találkozik valakivel, aki ismeri, és akivel köszönő szót válthat.
Gyorsan suhantak el mellette az arcok, és mindegyiket alaposan meg kellett néznie, nem kolléga vagy lakótárs-e az illető. Míg ez lekötötte a figyelmét, észre sem vette, hogy az alatta suhanó szalag kivitte a város szélére, egészen a perifériára, ahol már nem borította tető az utcákat, és ahol már a Nap is látható volt. Ez azért eshetett meg ilyen könnyen, mert június elején a szabadban, így este tájt az időjárás éppen olyan volt, mint a fedett belváros klímája.
Már jó ideje vitte a járda, amikor tudomást vett róla, hogy kiért a ritkábban lakott területekre, ahol már évek óta nem járt.
- Nem baj! - biztatta magát. - Kimegyünk még messzebbre! Oda, ahol már mozgójárda sincs. Velem van a nagyszerű nyomkövető, Dino. Majd a kutya hazavezet.
Nem is tétováztak, csak mentek bátran előre. Ott, ahol a szürkés szalag tapintatosan eltűnt a föld alá, ruganyos léptekkel leugrott a járdáról az aszfaltra, és megtartva az eredeti irányt, gyalogolni kezdett. Mintegy száz méter után elfogyott alóla az útburkolat is, és a hepehupás földúton találta magát, egy halkan susogó akácerdő bejáratánál. Életében most látott másodszor erdőt. Először kisiskolás korában járt a budai hegyek egyikében iskolatársaival és a tanítónőjével. Már csak halványan emlékezett arra, milyen is az, amikor eltűnik mögötte a biztonságos civilizáció. Mivel újra meg akarta ismerni ezt az érzést, habozás nélkül nekivágott az erdőnek.
Egy cseppet sem félt. Ha lett volna oka a félelemre, még akkor sem ijedt volna meg, mert vele volt Dino.
Kétszáz méter után megálltak pihenni. Sok volt neki hirtelen ennyi gyaloglás; elfáradt, kezdett éhes lenni. Eljátszott a romantikus gondolattal, hogy most messze a lakott világtól, egy ismeretlen szigeten, egyetlen adag élelemmel kell bevárniuk a mentőhajót, és ő hű gazdi módjára megosztja az utolsó falatjait a kutyával. Ez persze túlzás volt, mert egyiküket sem fenyegette éhhalál. Dinot legkevésbé.
- Pedig megosztanám veled az utolsó falat kenyeret is - mondta gyengéden az ebnek. Elnevette magát. - Még akkor is, ha egyesek szerint a gyomrod nem dolgozza fel olyan lelkiismeretesen a táplálékot, mint mondjuk az enyém.
Továbbmentek. Letértek az ösvényről, be a fák közé.
Öt perc múlva Dino kezdett különösen viselkedni. Gazdája most ijedt meg először, amióta elindultak otthonról.
- Dinokám! Mi van veled? - kérdezte az enyhén támolygó állatot figyelve.
A kutya válasz helyett tett még néhány imbolygó lépést, majd leült a földre. Egy ideig csak gurnyasztott mozdulatlanul, aztán két mellső lábát előrenyújtva lefeküdt, és kimúlt.
- Dinokám! Ne halj meg az istenért! - fohászkodott panaszosan. - Tudod, hogy mennyire szeretlek. Nem teheted meg, hogy csak így itt hagysz! Itt hagyni engem, aki úgy imádom a kutyákat, mint ahogy senki mást nem tudok szeretni - méltatlankodását, a kutya mellet térdre omolva fejezte be. Keze a sima fémlemezre tapadt, de hiába, a kutya nem mozdult.
Reszkető kézzel hanyatt fordította Dinót, és a zsebéből előkotort pénzdarabbal lecsavarta az elemtartó fedelét. A látványtól sírni szeretett volna. A kis tokba bújtatott telep szemmel láthatóan kiürült. Annyira, hogy még a tokot is kikezdte a belőle kifolyt sav.
- Drága kis kutyuskám! - zokogta - Mit tegyek most? Hogy vigyelek haza? - aztán hirtelen vészterhes gondolat cikázott át az agyán. - Egyáltalán, hogy találok haza nélküled? - Reszkető kezével visszacsavarta a fedelet, és azt hitte, ettől nagyobb csapás már nem is érheti őt, ám a fokozhatatlannak hitt rémület hirtelen még nagyobbat dobbant a gyomrában.
Valami halk lihegést, szuszogást hallott a háta mögül. Lassan, óvatosan megfordult, s valami borzasztót látott.
Egy soha nem látott szörnyeteg nézett vele farkasszemet. A méretei nagyjából egyeztek Dinoéval, még az alakja is hasonlított a kimúlt eb formájára, ámde ennek a testét nem szép fényes vaslemez burkolta, hanem sűrű, gubancos szőrzet. Fénylő fekete szemével nagyokat pislantott feléje, és karcos hangján furcsákat vakkantott. Fekete, fölfele kunkorodó farkát himbálva, lassan közeledett.
- Rémes! - hüledezett az ember, miközben botladozva lépkedett hátrafelé. - Hosszú nyelve majd a földig kilóg, és párolog. - Félhangosan beszélt magához. Kommentálta a látottakat, mintha a saját hangjától bátorságot meríthetett volna. - Ocsmány szőrös testét a lábamhoz dörgöli! - fájdalommal gondolt hű kutyájára. - Dino ezt sohasem tette volna - morogta elhaló hangon.
Szeretett volna megszabadulni a szörnytől, de a cipője, mintha le lett volna szegezve.
A lába szárán, a nadrágon keresztül is érezte, hogy a szőrös valaminek, ennek bozontos rémnek, dobog a szíve.
- Dínóban sohasem zakatolt semmi - gondolt vissza a boldog múltra rémülete közben. Lépést tévesztett, kis híján elvágódott, de szerencséje volt, visszanyerte egyensúlyát még azelőtt, hogy hanyatt vágódott volna. Most guggolva várta a támadást.
Amikor a fekete rémség nedves orrát a bokájához nyomta, megtántorodott guggoló helyzetében, és hátra kellett támaszkodnia a kezére.
- Huh! - ijedezett. - Dino, ha élne, megvédene ettől az ocsmány dögtől! - siránkozott, de persze hiába, a bálványozott eb élettelenül terült el tőle nem messze, a talajon.
A loboncos szőrű fekete gomolyag látta, hogy ez az ember nem fogja megsimogatni, bárhogy is kedveskedik neki, hát nem erőszakoskodott tovább. Hátrált néhány lépést, az ember pedig csak erre várt. Felugrott, és - amennyire erejétől tellett - futni kezdet kifelé az erdőből.
Vissza, a biztonságot nyújtó civilizáció felé.
A puli meg ott maradt egyedül az erdőben, és csak állt farkát csóválva. Értetlenül nézett a rohanva távolodó férfi után. Amikor az már jó ideje eltűnt a szeme elől, gyanakodva körbeszaglászta az otthagyott, olajszagú fém kupacot.
Forrás:
Csoport:
Remete |
Hozzáadta:
Remete
(2011-08-27)
|
Szerző: EW
Megtekintések
száma: 1632
|
Hozzászólások:
36
|
Tag-ek(kulcsszavak):
|
A családban nem mertem azt mondani, NEM! A vejem súlyos beteg volt, elkérte a komplett Robot birodalmat Asimovtól. Néhány kötetet én vettem meg, néhányat éppen tőlük meg a fiaméktól kaptam ajándékba. Nem mondhattam, hogy NEM!!!! Ennek több éve. Pedig elvem: hanglemezt, buszbérletet és még néhány kevésbé ízlésesen hangzó dolgot nem adok kölcsön.
...nekem, azt hiszem, csak a kilences. Nem sci-fi, hanem az én képregényes érdeklődésemnek megfelelően az Újvidék Kiadó által Mo.-n forgalomba hozott Asterix, és Talpraesett Tom képregény füzetek viszont nagy számban megvoltak. egyszer az unokatesóm kérte kölcsön, soha viszont nem látásra az egész pakkot, ma meg vagyonokat ér! A Galaktikát rendes antikvár áron be lehet szerezni, de az fellelhetetlen!
Még jól menő vállalkozó voltam, amikor kemény pénzekért visszamenőleg beszereztem azokat is, amiket csak a könyvtárból olvastam el. Csak néhány példány hiányzik. (Főleg azok, amelyeket a gyerekeim kölcsönkértek egy hétvégére.)
Mekkorát változott azóta a világ! Ma már az ötvenperces tévéepizódok korát éljük, ahol akciókkal zsúfoltan telnek a percek reklámtól reklámig. Én is emlékszem arra, hogy munkába menet heteken keresztül kérdezgettem az újságárust, megjött-e már a Galaktika. Akkoriban a szélesebb körben terjedő sajtótermékek között ez a műfaj volt az egyetlen, ahol - ki tudja miért - a hatalom eltűrte a rebellis hangokat. Döbbent felismeréssel olvastam a Kiberiádát, a Fahrenheitet meg egyik-másik orosz írót meglátva azt, hogy itt a sorok között meg lehet írni olyan dolgokat, amilyenekért másokat száműznének a nyomdáknak még a környékéről is. Ezen kívül persze magával ragadott az akkoriban éppen megvalósuló technikai csodák és a velük járó problémák elemzésének a lehetősége is.
...még annyit, hogy mivel én emlékeztem az eredeti olvasás élményemre, elmondhatom, hogy azokban az időkben teljesen korszerű, és fenntartások nélkül élvezhető volt a novella. Úgy vártuk a megjelenő Galaktikát, mint a levegőt, mindent elfogadtunk benne kritika nélkül, és látod, még emlékeztem is rá!
A hibák egy részét kijavítottam. Ma már egészen másképp írnám meg, de az már egy másik novella lenne. A szóismétlések némelyikének kigyomlálása és a szögletesen hangzó monológ élőbbre varázsolásával eltűnne az eredeti szöveg. Köszönöm szépen az észrevételeket!
Halvány gőzöm sincs, hogy mit kapkodtam el, de ott maradt az az opció, hogy nekem kell adminisztrátorként engedélyezni (moderálni), miközben én már írtam is oda, és vártam, hogy válaszolsz. Majd beleásom magam a beállításokba, most a magazin szerkesztés annyira lekötött, hogy szinte elfelejtettem, amit erről a honlapkészítő webes felületről pedig már megtanultam...
Köszönöm szépen! Igazán zavarba ejtő a névsor. Remélem, hogy a mostani írásaim a jelen hangulatát tükrözik. A következő munkám már felködlik a nyitólapon, de délibábként viselkedve elröppen, amikor közelebbről is meg akarom nézni.
Most végre sikerült. Az a dühítő, hogy fogalmam sincs arról, az előbb miért nem lett jó, pedig mindent helyesen csináltam. Az a lényeg, hogy most már egészben látszom, nemcsak az őszbe csavarodott homlokom.
...akkor töltsd fel avatarként a fényképedet! Valóban csak max. 110x110px, 100Kb-os képet lehet a feltölt > tallózóablakban kiválasztani, tehát előbb egy programmal le kell e szerint kicsinyítened. Nem tudhatom, hogy ez mennyire megy, örömmel segítek. (Ha műszaki ember vagy, akkor bocs, ha nem akkor küldd a képet, és lekicsinyítem, visszaküldöm, Te pedig lecseréled vele az amúgy sem látszó avatarodat.)
Avatart töltöttem fel, de nem azt látom itt. A regisztráláskor felugró ablakban töltöttem fel a saját képemet, és az lehet túl nagy. Az adatok módosítása ablakban csak az avatart lehet cserélni.
Kedves Mickey! Köszönöm a szíves látást! Tudod kutya dolgokban még most sincs túl nagy tapasztalatom, de amikor ezt a novit elkövettem, még kimondottan tapasztalatlan voltam. Ezért fogadtam köszönettel, amikor Andy kijavította az eredeti szövegben a puli bojtos farkincáját kunkorodóra. Mostanra már több a tapasztalatom, de néha még így is rám fér egy kis nevelés ez ügyben. Rövidesen újra jövök, remélem nem okozok csalódást. Üdvözöllek! Remete
Első körben üdvözöllek köztünk! A másodikban pedig : Ez egy nagyon jó novi. Hibákat nem kerestem, teljesen magával vitt a hangulat. Talán az az egyedüli amit észrevettem, hogy (számomra) sokszor emlegeted, hogy mennyire jó, mert vele van Dínó. Várom a következőt!
(Jelentem nekem pulim van, és olyan zászlószerű a farka, de kétségkívül felfele kunkorodik. )
Kedves Bori! Böngészgettem a hozzászólásokat, és azt vettem észre, hogy valahová elbénáztam az ötös számú üzenetedre írott válaszomat. Ebben megköszöntem a kedves szavakat. Írtam még mást is, igyekeztem tisztességgel visszaköszönni annak, aki szívesen fogad, de talán elmulasztottam valamelyik gomb megnyomását, és így a válasz elszállt a semmibe. Kérlek, bocsáss meg ezért! A közben érkezett másik üzenetedre adott válaszom emiatt kurtának és furcsának tűnhet, pedig eszemben sincs udvariatlankodni. Azóta át is olvastam a novellát, és igazat kell adnom neked. Szerettem volna belejavítani, de még nem tudom, hogy kell. Amint megtanulom az ehhez szükséges trükköt, eltüntetem a fellengzős s betűket az ések helyéről, és a szóismétléseket is kiszedem. Köszönöm szépen a figyelmedet, és a továbbiakban is örülni fogok a jelzéseknek, amelyekkel a véletlenül bennmaradt hibákra felhívod a figyelmemet. Üdvözöllek! Remete.
Kedves Bori! Meglehet, hogy igazad van. Most nem emlékszem az említett hibákra pontosan, át kell néznem, és meg is fogom tenni. Több, mint jarminc évvel ezelőtt írtam, és nem akartam sokat változtatni az akkori formán, amikor pár hónappal ezelőtt áttettem Wordbe. Így, hogy felhívtad rá a figyelmemet, nem fogom benne hagyni azt, ami eddig elkerülte a figyelmemet. Rövidesen átnézem. Köszönöm szépen!
Ah, csak annyi még, hogy a végén szerintem nem kellene hogy "fém valami", hiszen végig tudjuk, hogy egy kutyáról van szó, nekem kissé idegenül hatott, írhattad volna, hogy "fémkutyát", és volt benne sok "s"-ezés, "és"-ek helyett, meg rengeteg szóismétlés, de azért a hangulatából ez semmit nem vont le.
Remek történet! Régen, még a tamagochi korszakban én is kacérkodtam hasonló gondolatokkal, egészen jól megírtad, érződött benne a jövő rettenetes hidegsége, a nosztalgia a régi, jó dolgok iránt, egészen halványan Huxleys volt, és hát, nagy kutyás lévén csak azt mondhatom: soha nem cserélném le az én elven, szuszogó, vidám kis pockosomat egy ilyen mű-izére! Isten hozott közöttünk, Attila!
A puli farkát átírtam "felfele kunkorodóra", ha így Neked is megfelel... Adok az alkotásra öt csillagot, fogod látni a kis sárga plecsniket jobb alul, várok még alkotást, novellát, regényrészletet, esszét, stb.
Kedves Andy! Megtisztelsz azzal, hogy felidéztél emlékezetedben, és a múltad tartozékának tekintesz, ha csak kis mértékben is. Az embereknek általában vágya az, hogy nyomot hagyjon maga után, és jó érzés olvasni azt, ha a szándékom teljesült valamennyire. Még nem találkoztam az írásaiddal csak itt, és még itt sem sokat olvasgattam, csak éppen szétnéztem egy kicsit az oldalon, mielőtt feltöltöttem a munkámat. Szívesen küldök további írásokat is, ha közlésre alkalmasnak találjátok. Van néhány novellám, de amit fiatalkoromban képtelen voltam elkövetni, azt elkövettem vén fejjel és regényt írtam. A bemutatkozás után szíves feltöltöm azokat is, mert eddig nem találtam olyan fórumot, ahol a műfajt kedvelő emberek elé tudtam volna tenni. Tudom, hogy regényt írni egészen más dolog, mint novellát összehozni, remélem nem vétettem el a mércét, amikor erre bátorságot vettem magamnak. Harminc évvel ezelőtt is próbálkoztam vele, és hamar beláttam, hogy egészen más feladatok állnak az ember előtt, mint novellaíráskor. Remélem, hogy nemcsak bebeszéltem magamnak azt, hogy most már képes vagyok erre, és tényleg elviselhető a munkám. Visszatérve a kutyabarátra: Miért bojtos a puli farka? Ismeret hiányából. Kevés pulit láttam addig a korig, amikor írtam, és a vizuális képzeletem inkább megbirkózik műszaki dolgokkal, mint élőlényekkel. Mint gépész kiválóan el tudom képzelni egy belsőégésű motor valamennyi alkatrészét behunyt szememmel, de egy arc megfigyelésében vagy egy kutya formájának megfigyelésében gyenge vagyok. Természetesen utálom a pontatlanságot, ha észreveszem kijavítom. Köszönöm, hogy figyelmeztettél! Nem tudom sikerülne-e belejavítanom, ha nem, kérlek tedd meg helyettem ezt a korrekciót! Az írás megformázásáért köszönet jár. Nem tudom, hogy a Word doksi a feltöltés után milyen módon jelenik meg a honlapon. Majd megpróbálom megfejteni a szövegmező feletti jeleket, és igyekszem nem hárítani át a munkának ezt a részét másokra. Köszönök mindent, és miután olvasható lesz ez az írás, rövidesen jelentkezem valami mással. Üdvözöllek! Demeter Attila
- Dinokám! Ne halj meg az istenért! - fohászkodott panaszosan. - Tudod, hogy mennyire szeretlek. Nem teheted meg, hogy csak így itt hagysz! Itt hagyni engem, aki úgy imádom a kutyákat, mint ahogy senki mást nem tudok szeretni - méltatlankodását, a kutya mellet térdre omolva fejezte be. Keze a sima fémlemezre tapadt, de hiába, a kutya nem mozdult.
)
