Magda nézte, ahogy a férje becsatolja az övet a hátsó ülésen. Zoltán mindig ügyelt a biztonságra, és megteremtette Bianka számára a nyugalmat. Az asszony lényegében csak megszokásból figyelte a férfit, előre tudta, hogy addig úgysem indul el, amíg nincs rendben minden.

Gyönyörűnek ígérkezett a nap. Aranyszínű fény ömlött szét a tavaszi lombokon, a lágy szellőben hajladozó ágak vidáman bólogattak a reggeli napfényben.

Ráérősen hajtottak. Alig félóra a távolság az Állatkertig, kár lenne sietni. Hétköznap is odaérnének ennyi idő alatt, a vasárnap reggeli csendes forgalomban egészen biztosan bejutnak a Dózsa György útra nagyjából kilencre, amikor a pénztár nyit. Ha mégsem, akkor sincs semmi. Úgy sem maradhatnak zárásig, a gyerek nem bír annyit.

A peremkerülettől a belváros felé vezető út majdnem olyan szélesen nyújtózott előttük, mintha országút lenne. A tábla kilencvennél jelölte ki a sebességhatárt, és egyben mutatta a rövid erdősáv elejét és végét is, mégsem mentek annyival. Senki sem jött mögöttük, senkit sem tartottak fel, a hétvége csendjében csak feleslegesen pörgetnék a motort, és ok nélkül lármáznák fel az erdőcske nyugalmát.

– Meglátod, Bianka élvezi majd ezt a napot – mondta Zoltán, és a visszapillantóban megnézte az üléshez rögzített gondolában békésen helyet foglaló gyereket.

– Mindig élvezi, ha elvisszük valahová – helyeselt Magda.

Pár perccel nyitás után érkeztek, az Állatkerti Körúton már nem találtak parkolóhelyet. Tettek egy kört a fák alatt, azután visszafordultak, és áthajtva a Dózsa György úton egyenesen továbbhaladtak, de ott már elég volt félszáz métert megtenni, az utcában lazán álltak a kocsik, könnyen begördülhettek a járda mellé.

Még friss volt a levegő a Városliget fái alatt, és a sor is csak pár embernyi hosszúságban állt a pénztárnál. Gyorsan bejutottak az Állatkertbe.

Magda ügyesen beállította a gyerekkocsi napfényvetőjét, ne süssön szemébe a fény a benne ülőnek, és mégse takarjon semmit előle a tető. Bianka most is vidám pillantásokkal figyelt mindenfelé, és az anyja nem akarta korlátozni a szórakozásban a gyereket.

Mindent nem nézhettek meg, ahhoz túl nagy az intézmény, és túl kevés az erre fordítható idő, de azért sok látnivalót útba ejtettek. Először az elefántokhoz mentek. A pár hetes elefántbébi ügyetlenül ugrálta körbe az anyját, bóklászott a lábai között, éppen csak ismerkedett az őt körülvevő világgal.

Az elefántháztól elindultak a fák között a kert másik vége felé, és minden látványosságnál megálltak, hadd nézelődjön a gyerek. Láttak félelmetes vadállatokat a biztonságos rácsok mögött. A lusta oroszlánok egyike rájuk morgott, talán dühítette őt a nyugalmas délelőtti napsütésben körülötte nyüzsgő tömeg. Elsétáltak a zebrákhoz, aztán megnézték a kengurukat, a struccokat, a déli félteke állatait és a medvét is. A legtöbb állat lomhán heverészett, és csak akkor mozdult meg, amikor a gondozó egy kosárból eléjük lódította a napi élelmet.

A tó partján leültek egy padra, maguk elé állították a kocsit, és ringatták benne a gyereket. Ha elalszik, akkor kipiheni az eddigieket, és tovább sétálhatnak vele, ha nem, akkor rövidesen indulhatnak haza.

Bianka szeme élénken, érdeklődve járt jobbra-balra, néha megállapodott egy emberen vagy állaton, és látszott rajta, hogy esze ágában sincs szunyókálni.

A szemközti padra másik család telepedett le. A szülők körül három gyermek ugrált, nyüzsgött. A két felnőtt egymást felváltva látta el őket az elemózsiás táskából szendviccsel, süteménnyel és üdítővel.

– Elmegyünk az állatsimogatóba? – nyafogott a középső csemete, egy szöszi kislány. Míg a rövid kérdést kimondta, legalább háromszor perdült körbe a nővére körül, aki feladatának érezte, hogy kishúgát megtartsa forgás közben.

Magdának összeszorult a szíve, Bianka ezt sohasem tehette meg. A gyerek húsz éve gunnyaszt a kis ülőkében, és egyetlen mozdulattal sem jelzi, hogy jól érzi-e magát vagy rosszul, csupán a szeme jár élénken, figyelve a világot.

Bianka a születése óta béna és néma. Megfejthetetlen, mi okozta a bajt, de a gyermek így született, azóta alig nőtt egy keveset. A szülés után felajánlották a nővérek, hogy elviszik egy otthonba, de ők nem adták. Nem tudták megtenni, hogy magára hagyják a babát, hiszen ha a sorson kívül valaki tehet róla, hogy sérülten született, azok csak ők lehetnek. Senki sem tudta meghatározni a sérülés pontos okát, nem foghatták rá senkire. Meglehet, hogy egyikőjük génje okozta a bajt, esetleg gyógyszer vagy vegyszer – mindig kerül az ember ilyesminek a közelébe. Bármi okozta azt, hogy Bianka ennyire fogyatékosan született, mégsem hagyhatták el. A sajátjuk, és ez eldöntötte a kérdést.

Több gyereket persze nem vállaltak. Erre az egyre kellett gondot viselniük. Úgy bántak vele, mintha egészséges lenne. Kirándulni vitték ahányszor lehetett, játszottak vele, beszéltek hozzá, pedig nem kaptak választ tőle. Csak a szemén látszott, hogy érzi a szeretetet. Mind a ketten meg voltak győződve arról, hogy Bianka érti a szavaikat, csak képtelen a reakcióra. Nem tanult meg beszélni, talán nem is hallott rendesen. Néha elmosolyodott, és remélték, hogy ez az örömtől vagy megelégedettségtől van, csak a szemén keresztül kommunikáltak vele igazán.

Időről időre elhozták az Állatkertbe, ez is része a fogyatékos gyermek által megismerhető világnak. Bár barátok nélkül élt – vegetált –, nem járt iskolába, mégsem maradhatott teljesen tájékozatlan az élet dolgaiban.

Magda és Zoltán ritkán mentek társaságba, de a kislányuk nélkül soha. Mindenhová magukkal vitték, és akinek ez nem tetszett, azokhoz nem jártak. Emiatt kevés barátot szereztek.

Most a szomszédban ricsajozó család azonban a keservesen megszerzett lelki nyugalmuk ellenére szívfájdalmat okozott.

A távolból egy terepszínű, katonai egyenruhához hasonlító nadrágban feléjük rohant egy gyerek, kevés híján fellökte Bianka kocsiját, aztán a másik padon ebédelő családot riasztotta meg közéjük vágódva. A három gyerek rémülten adott utat a gömbölyded lurkónak. Mire a két szülő odaért, szerencsésen elhárult minden veszély, senki sem sérült meg, és senkinek a kezéből nem került a földre a szendvics.

– Mikor megyünk a Mekibeee? – visította hangosan a gyerek, és visszafutott az anyjához.

– Megéheztél szívecském? – mosolygott rá a nő, aztán a párja felé fordult, és rosszalló pillantással biccentett az öttagú család felé. – Vannak még ilyen idióták, akik három gyereket nevelnek?

Úgy tűnt, a népes család felnőtt tagjai nem hallották meg a sértést.

Magda elkeseredetten gondolt arra, hogy mennyire szívesen nevelne három gyereket, de Bianka tisztességes ellátása tényleg elfogyasztotta minden energiájukat. A húsz éven át tartó pelenkázás több időt elvesz egy asszony életéből, mint három rakoncátlan apróság etetése és tisztán tartása.

 A fekvőkocsiban nyugtalankodni kezdett a lányuk, így adta jelét a fáradásnak, rajtuk kívül senki sem értené ezeket a jeleket. Szeme le-lecsukódott, vékony, mereven tartott karja meg-megrándult néha, és időnként halkan nyöszörgött.

– Induljunk! – mondta Magda a férjének, és felállt.

Hazafelé tartottak a kanyargós erdei úton, amikor eléjük vágott egy drabális terepjáró. Zoltán idegesen a fékbe taposott, tágra nyílt szemmel, rémülten kapta félre a kormányt, de az ütközés elkerülhetetlen volt. Szinte derékszögben csapódtak bele a fekete monstrumba.

Magda érezte, hogy a két felfúvódó légpárna közötti keskeny résen, a kocsi ajtókeretéhez vágódik a feje. Elsötétült előtte a világ, és borulás közben elveszítette az eszméletét.

Erős fényre tért magához.

Most jön a sziporkázó alagút, erről mesélnek a halálból visszatérők – gondolta.

A világosságra összpontosított. Oldalt fordult, és csodálkozott, mert sikerült. Nem érezte a testét, mégis tudta forgatni a fejét.

Másra számított. Másmilyennek látta a környezetét, mint ahogy az ismert beszámolók azt elmondták. A várt sziporkázó pont és a világos alagút helyett erős, de mindenhonnan áradó írizálást tapasztalt. Úgy áradt a ragyogás, mintha egy szoba összes falának teljes felülete csak lámpa lenne, mégsem bántotta a szemét.

Kereste a fénytestű lényt, akit istenként írnak le a túlsó partról visszatérők, sehol sem találta. A férjét látta, és mellette egy gyönyörű fiatal lányt. Aranyszőke haja a vállát verte, égkék szeme biztatóan nézett rá, és nyugalmat sugárzott.

– Jól vagy, anyám? – kérdezte a lány.

Húsz éve várta hiába ezt a hangot. Sosem hallotta a gyermekét beszélni, most mégis felismerte. Nem törte rajta a fejét, honnan, teljes bizonyossággal tudta, a lánya szólt hozzá.

– Bianka?

– Én vagyok – felelte a tündérszerűen szép teremtmény, és hűvös tenyerét Magda homlokára tette.

– Meghaltunk? – rebegte megrettenten az asszony.

– Ez más – válaszolta Bianka. – Idehoztunk. Eddig helytálltatok, mostantól velünk dolgoztok.

– Meghaltunk? – faggatta tovább az addig hallgatag Zoltán. Talán bizonyosságra vágyott, az előbb hallott választ valószínűleg nem értelmezte tisztán.

– Az emberek így látják majd, de szó sincs róla. Dolgotok van. Velünk maradtok, és sok-sok világot bejárunk együtt.

– Dolgunk? Miről beszélsz?

– Hozzátok hasonló embereket keresünk.

– Miért?

– Mert egy másik világot akarunk építeni.

Feldübörgött az űrhajó motorja.

– Nem kell bekötni magatokat, most már egyikünknek sincs szüksége a biztonsági övre – nyugtatta meg őket Bianka.

Szép arcán mosoly játszott.