A fáraó lánya dühösen villogtatta a kormányzóra sötét tekintetét.

– Hihetetlen, hogy szembe merészel velünk szállni a ti helybéli nagymesteretek – toppantott dühösen a lábával.

– Nem nagymester, hercegnő – magyarázkodott Valan kormányzó –, csak egy frissen mesterré vált legény. Egy hónappal ezelőtt tért vissza a körútról, amelyen a közelebb-távolabb dolgozó nagymestereknél tanulta tovább a város céhében elsajátított szakmai fogásokat.

– Ismerem a történetet! – csattant fel Lajna hercegnő. – Az érdekel, miért nem tudjátok jobb belátásra bírni.

Lajna véletlenül sem árulta volna el a közelmúlt eseményeit Valan kormányzónak, elvégre nem tartoznak senkire a fáraó lányának saját ügyei. Lagin két hónapon keresztül dolgozott a fővárosban az ottani fegyvermester műhelyében, és nem államügy az, ami Kewewben akkor történt. Még nem sejtette, hogy később a fiúnak nemcsak feszes izmai, és kemény vonású arca vonzza majd, hanem a tudása is. Talán könnyebb dolga lenne, ha idejében kiterjed a figyelme a szakmai előmenetelére, de magánéletének perceiben kerülni szokta a kormányzás dolgait, és egyébként sem szeretné apja valamennyi gondját magára vállalni. Úgy gondolta, a fáraó még fiatal ahhoz, hogy az utódlásáról kellene gondoskodni, tehát egy trónörökös is megkeresheti magának a magánélet apró örömeit.

– A fiatalember két napja élvezi a kormányzósági börtön vendégszeretetét. – Valan mélyen meghajolt, kerülte a hercegnő pillantását. – Óhajtod, hogy kivégeztessem?

Lajna hercegnő megvetően mérte végig a megalázkodó helytartót.

– Ne siettesd a kivégzést! Majd szólok, ha érettnek tartom a fickót a karóra, és akkor majd azt is megmondom, hogy hány nyársat állítson a hóhér az ablakom alá.

Valan hátán végigfutott a hideg. Nem a mostani lenne az első eset, amikor a fáraó vagy valamelyik családtagja kivégeztet egy kormányzót.

A hercegnő rövid gondolkodás után szólalt meg.

– Hozasd elém az aljas parasztját!

A foglyot az agroni vár pincéjének egyik cellájában tartották fogva. A palota földszintjén működött az a néhány iroda, amelyekben a kormányzó hivatalnokai dolgoztak, a helytartó lakosztályába széles márványlépcsőn lehetett feljutni, de a két emeletet elfoglaló lakásba csak azok mehettek fel, akiket az őrség átengedett. Valant zavarta, hogy a hivatalban ügyes-bajos dolgokat intéző emberek számára nyitva tartott csarnokon keresztül vezet út a lakosztály felé neki és a családtagjainak, ezért amikor a hivatalnokok ki-bejártak épületbe, a család inkább a melléklépcsőt használta. Lajna hercegnőt azonban semmiben sem korlátozta a nyilvánosság, minden oroszok fáraójának lánya, a trónörökös, fiatal kora ellenére nagy tekintélyt harcolt ki magának, és ha megjelent az előcsarnokban, az arra járók mind mozdulatlanná dermedtek, az őrség pedig feszesen tisztelegve köszöntötte. Az szóba sem jöhetett, hogy bárki megzavarná a vonulását, amikor felment a kormányzó által neki biztosított lakrészbe.

 – Meddig várjak még? – türelmetlenkedett a hercegnő negyedóra elteltével.

– Bocsásd meg a késlekedést, hercegnő! A foglyot alaposan őrizzük, nehogy megszökjön. Időbe telik, míg a láncait eltávolítjuk.

– Láncok nélkül vezetik majd elém?

– A lábai továbbra is egymáshoz lesznek vasazva, de a faltól el kell oldanunk, és ahhoz ide rendeltem a kovácsot. Nem kockáztathatjuk meg, hogy egyszerű lakattal rögzítsük a bilincseit a falhoz, hiszen Lagin is kovács. Még eloldozná magát a faltól.

– És hogyan szökhetne tovább? – kérdezte megvető pillantás kíséretében a hercegnő. – A palotából úgy sem jutna ki.

Valan helytartó arcáról meglepetést olvasott le a hercegnő. Nyilván dicséretre számított az alapos fogva tartásért, és helyette dorgálást kapott.

– Kívánod, hogy könnyebb vasat rakjunk rá?

– Dehogy! – kiáltott fel Lajna. – Csak hozzátok már!

– Intézkedem – hajolt meg a kormányzó, és fordult is kifelé, hogy leteremtse a személyzetet, noha kétsége sem lehetett afelől, hogy az emberei késlekedés nélkül teljesítik a parancsát. Lajna is tudta, hogy valóban idő szükséges a lánc elvágásához, és amikor újra vasra verik a foglyot, hosszú munkába kerül majd egy új összekötő láncszem visszakovácsolása is, de úgy vélte, ez legyen az őrség parancsnokának a gondja.

A pincebörtönbe vezető keskeny lépcsősor a melléklépcső folytatása volt, ott hozták fel Lagint, a lázadozó fegyverkovácsot.

Az irodák között bóklászó helybéliek titokban vetettek egy szánakozó pillantást a zörgő láncokban botladozó emberre. Nem tudhatták, hogy ki az, de abban bizonyosak lehettek, hogy komoly büntetés, hosszú fogság vagy kivégzés vár arra, akit láncra verve hurcolnak végig a lépcsőn.

A fiatalembert belökték a szobába, ahol a hercegnő egy kis emelvényre állított aranyozott trónuson ült merev tartásban.

Lagin csaknem orra bukott a lendülettől. A vasalástól nem szedhette elég gyorsan a lábát, viszont az őr, aki megtaszította a hátát, nem törődött azzal, ha a korábbi vallatástól meggyötört fogoly estében feltörli a márványpadlót.

A tehetetlenül botladozó, tántorgó rab a trón elé érve visszanyerte egyensúlyát, és felnézett.

– Te? – tátotta el a száját.

– Térdre! Paraszt!

Az őr, aki belökte a terembe, botjával a térde hajlatára vágott, ettől Lagin lába megroggyant, és a férfi ismételten elveszítette egyensúlyát. Kemény koppanással zuhant a térdére.

A hercegnő gőgösen várt, míg a férfi ismét ráemeli a tekintetét. Halálra kínoztathatná arcátlan nézéséért, de most nem ezt akarta.

– Azt mondta a kormányzó úr, hogy nem vallasz.

– Vallottam neked a rózsalugasban, amikor Kewewben éltem. Nem számítottam rá, hogy egyebet is szeretnél tőlem hallani.

– Semmi sem történt a fővárosban – tagadta le tavaszi kalandját Lajna. – Összetévesztesz valakivel, bár a fáraó lányát egy közönséges jöttmenttel összetéveszteni határtalan pimaszság. Ha még egyszer megtörténik, karóba húzatlak.

A fogoly büszkén felvetette a fejét, és nem válaszolt.

– Új tudományokat tanultál déli határainkon túl, a kémeink jelentették, hogy olyan puskát akarsz készíteni, amit nem előröl kell megtölteni, hanem kiporciózott lőport és lövedéket lehet bele adagolni. Igaz ez?

Lagin még mindig néma maradt.

– Beszélj! Kutya! Ordított rá az őrök parancsnoka, és botjával nagyot sújtott a férfi hátára.

A fogoly megvonaglott a váratlan ütéstől, de erőt vett magán, összeszorította a száját, és tovább hallgatott.

A hercegnő felállt a trónról, lelépett a két alacsony lépcsőn, markába fogta a térdelő ember állát, és maga felé emelte. Laginnak egészen hátra kellett hajtania a fejét, hogy engedjen a hercegnő akaratának.

– A szkipetárok földje százhúsz éve a miénk, te őrült. Nem mégy vele semmire, ha titkolózol. Egykori országod már a birodalom része, és az is marad az idők végezetéig.

Egy rövid pillanatig farkasszemet néztek egymással; rab és az úrnő.

– Beszélj a fegyverről.

– A kémeid ostobák – sziszegte a fogoly. Alig mozgott az álla. Könnyen kitéphette volna magát a hercegnő gyenge szorításából, de értelmetlen lenne fizikailag ellenszegülni.

– Hazudsz, kutya! – Ordított rá ismét az őrparancsnok. A fogoly figyelemre sem méltatta. Továbbra is Lajna szemébe bámult rezzenéstelen pillantással.

– Megbotoztassalak? – rivallt rá a hercegnő. – Rászolgáltál. Engedély nélkül bámulod az arcom, és közben összevissza hazudozol.

Lajnát kezdte elhagyni a hidegvére. Adott már utasítást botozásra máskor is. Megesett, hogy az elítélt nem élte túl a fenyítést, és nem lettek rosszak az álmai emiatt, de Lagint nem botoztathatta halálra. Az apjának, és a birodalomnak valóban szüksége van az új fegyverre. Keletről a kínaiak, nyugatról a germánok, délről az etruszkok fenyegették az országot. Szerencsére a sok ellenségnek még nem jutott eszébe, hogy egyszerre támadják meg a fáraó földjét, de bármikor szövetkezhetnek Oroszország ellen, és akkor nehéz dolga lesz a hadseregnek.

– Megbotoztassalak? – kérdezte újra. A hangjából senki sem sejthette, hogy a nyár elején, amikor álruhában járt a fővárosban, másféle hangon beszélt a férfival.

– Nincs mit mondanom! – válaszolta Lagin.

– Kapsz egy kis időt. Ne hamarkodd el a választ!

A hercegnő intett a szolgálójának. – Éhes vagyok – jelentette ki. – Hozz enni és inni.

A foglárok parancsnoka kérdően nézett úrnőjére. Lajna szándékosan nem foglalkozott sem a fogollyal, sem az őrparancsnokkal, és Lagin ott maradt, ahová térdeltették az imént. Nem vihetik sehová, amíg arra a hercegnő nem utasítja az őrséget.

Szinte futva érkezett a személyzet. Ketten hozták az abrosszal leterített asztalt, leállították közvetlenül a trónörökös elé. Három másik szolgáló edényeket rakott a terítőre, négy kukta hozta az ételt. A szakács méltóságteljes léptekkel vonult hadserege mögött, mint az ütközetet vezénylő tábornok.

– Kóstoló! – parancsolta hangosan a fehér turbánt viselő konyhaparancsnok, amire előugrott egy fiatal legény, és gyorsan letérdelt a megterített asztal mellett.

– Felség! – hajolt meg a szakács, és görbe testtartásban várta, míg a kukták által megmutatott étkekből a hercegnő kiválasztja a kedvére valót.

– Ez lesz az – mutatott az egyik ezüst tálba Lajna.

A szakács egy hosszú, széles késsel szeletet hasított a húsból, villára tűzte, és a kóstoló elé tartotta. A fiú lekapta a villáról a húsdarabot, megrágta és lenyelte.

– A mártást is! – parancsolta az úrnő.

Egy kiskanállal kivettek a szószból, villára tűztek egy adag salátát, és azt is felkínálták az előkóstolónak, ő pedig a korábbihoz hasonlóan járt el a felkínált mintával.

– Kifogástalan, felség! – jelentette a fiú, és hajbókolva távozott.

Lajna akkurátus mozdulattal nekilátott az étkezésnek. Voltaképpen nem volt éhes, mindössze azért hozatott étel, mert kínozni akarta a foglyot. Tudta, hogy két napja nem adtak neki enni, és igencsak megéhezhetett mostanra. Persze a kis lelki kínzás, csupán bevezetés az igazi gyötrelmekhez, de azt vallotta, mindennek meg kall adni a módját.

A hercegnő hosszan és élvezettel evett, közben időnként a borba is belekortyolt.

– Nem vagy éhes? – kérdezte két falat között az őrparancsnoktól.

A tisztet persze illemtudó embernek nevelték, visszautasította a kínálást, de a hercegnő nem is azért ajánlotta fel az ebéd egy részét, mert valóban társat akart maga mellé az étkezéshez, hanem azért, hogy ezzel is értésére adja a fogolynak, bármi megtörténhet vele.

Lagin egész idő alatt egykedvűen bámészkodott. Nem lehetett az arcáról semmit sem leolvasni. Sem bosszúságot, sem félelmet, sem éhséget.

– Vigyétek! – intett a hercegnő szolgáknak, amikor végzett a kényelmes étkezéssel.

– Gondolkodtál-e, ember? – Fordult nagy sokára a foglyához.

– Ostobák a kémeid, és hazudnak neked – ismételte meg Lagin korábbi állítását.

– Elég! – A hercegnő a mellette álló kisebb asztalra csapott. Erre tették át az étkezés végével a kupát és a boroskancsót. – Botozzátok meg!

– Igenis! – szalutált az őrparancsnok. – Vigyétek! – parancsolt a legényeinek.

– Húzzatok rá tízet! – pontosította Lajna az ítéletet.

– Tízet? – lepődött meg a tiszt. – Ennek a bivalynak meg sem kottyan ennyi!

A hercegnő ismét az italos asztalra csapott, összekoccantak rajta az edények.

– Még veled is győzködnöm kell? – kiáltott fel éles hangon. – Azt mondtam, tízet!

A parancsnok nem mert ellenkezni, inkább segített felrángatni a földről a foglyot, és nagyokat lökött rajta az ajtó irányába.

– Paraszt! – kiáltott utána a hercegnő, amikor már majdnem kívül került a helyiségből.

Lagin megfordult.

– Nehogy megtévedj, nem könyörületből kapsz csupán tíz botot. Holnap tizenkettő lesz a porció, és az így emelkedik mindaddig, amíg nem beszélsz.

Az őrparancsnok arcán látszott, végre megértette a hercegnő taktikáját. Lajna pedig arra gondolt, hogy a tisztek ezen az isten háta mögötti helyen éppolyan ostobák, mint akármelyik földtúró muzsik. Elhatározta, hogy amint a tisztje visszatér a botozásból, és jelenti az ítélet végrehajtását, elmagyarázza neki, hogy nem öncélú kínzás a fenyítés. Egyszerűen nem öletheti meg idő előtt a kovácsot. Ha elpusztítják, hiába küldi rá a fájdalom ördögeit, hogy munkálkodjanak rajta. Ha már meghalt, nincs, akinek kínokat hozzon a törött csont, és a kitépett hajon, nyelven vagy megégett bőrön is hiába dolgozik a fájdalom, a halott már nem érzi a gyötrelmeket. A legfőbb baj az, hogy beszélni sem tud, pedig az lenne a legfontosabb.