Csak egy óra

Az élményfürdő tágas parkjában zsongott a közönség. Az úszómester párszor megrángatta a hullámmedence felett lógó kis harang zsinórját, és a hír eljutott az érintettekhez, a minden óra kezdetekor esedékes mesterséges hullámzás rövidesen elkezdődik.

A medence mellett, a csempével borított járda alatt nekilendültek a motorok, megmozdultak az óriási dugattyúk, szívták és nyomták a vizet, a látogatók visítva vetették bele magukat a habokba, és fel-felugrálva követték a szeszélyes hullámverést. Aki nem figyelt, azt képen loccsantotta a víz, rosszabb esetben egy hatalmas kortyot is nyelhetett belőle.

Az idős pár a korlátnak támaszkodott, nézte a zajos szórakozást.

– Menjünk – ajánlotta Ádám, és megmarkolta a korlátnak támasztott félkaros mankót.

– Szerintem is – felelte Éva, és gyengéden belekarolt a férjébe.

Ádám bicegve, de az állapotához képest mégis egyenes tartással elindult a forró vizes medence felé, ahol a hozzájuk hasonló korú, idős emberek a falak mentén, a vízbe süllyesztett párkányon üldögélve múlatták az időt. Ide tartottak, lassan, komótosan sétáltak.

A harmadik agyérgörcs nyomai nehezebben múltak az előző kettőnél, ezért a férfi a nyeles bot nélkül már csak a lakásban közlekedett. A felesége segítőkészen támogatta; hiszen ha együtt öregedtek meg, együtt járják az öregek útját is. Kellemetlen a számukra nyitva maradt szűk és kanyargós ösvény, de megkerülhetetlen.

 Mindketten igyekeztek takargatni magukat tágasra méretezett fürdőruhájukkal, de a korukat nem tagadhatták le. Ádám pocakja rálógott a nadrágra, és Éva hasa is megalázóan nagyra dagasztotta a nyaralásra magával hozott egyrészes dresszt. Arcuk megráncosodott, petyhüdt táskák lógtak a szemük alatt, májfoltos kézfejükön attól függetlenül is ezer ránc futott szerte, hogy a meleg víz feláztatta-e a testüket.

Ádám a medence szélén álló fogashoz támasztotta a botját, a szatyorban magukkal hordott kellékeket felakasztotta az egyik kampóra, és nejét kézen fogva áttocsogott a lábmosón. Vigyázva haladtak, a termálvízből kirakódó ásványi anyagok síkossá tették a mozaikpadlót. Fájdalmas sérülést, esetleg törést is okozhatna, ha valamelyikük elcsúszna a kövezeten.

– Csak óvatosan! – intette Éva a férjét. – Ha összetörjük magunkat, kicsiny vigaszt jelent csupán a fürdő gazdájától kiperelt kártérítés. Az lesz a jobb, ha az üdülés végén épségben érünk haza.

– Már amennyire épségben érezheti magát két, hetvenedik évét betöltött ember – toldotta meg a véleményt a férje cinikus mosollyal a szája szegletében.

Bágyadtan ledöccentek a vízszint alatti padra, válluk körül locsogott a harminckét fokos gyógyvíz.

A medencét egy alacsony domb, és sok bokor választotta el a hullámstrandtól, örültek, hogy csak gyéren szűrődött át hozzájuk a zaj. Mindkettőjüknek egyetlen szerve maradt meg fiatalkori képességekkel megáldva, a fülük. Zavarta volna őket csendes lubickolásukban a lüktető ricsaj, a gépek dübörgése és a vízben ugrálók sivítása.

– Mi az ott?

Ádám a medence közepén álló áttetsző falú építmény felé mutatott.

– Csuda tudja – felelte Éva.

A tejüveghez hasonló műanyaglemezen villogás látszott, valamint halk sistergés és vízcsobogás hangjai szűrődtek át rajta.

– Talán az élményfürdő legújabb attrakciója – elmélkedett az asszony.

A falon belül teljesen ritmustalanul ugrándoztak a fények. A fejük fölé terülő hatalmas platánfa árnyékában tisztán látták az áttetsző lemez mögött lángszerűen vonagló foltokat, mintha tűz lobogna az elkerített részben.

A két méter magas palánk alig engedett belátást a tágas fülkéhez hasonló, kör alakú építmény mögé. A bejárat valahol oldalt lehetett, mert nem látták, hogy vannak-e belül emberek. Onnan, ahol ültek megállapíthatatlan volt, hogy mikor lép be oda valaki, és mikor hagyja el a kamrát. Néha árnyak vetültek a lángok elé, de alakot akkor sem láttak.

– Ott egy tábla a víz felett – mutatott az asszony a szokványos zománclap felé a bódé oldalánál. – Az apró betűkhöz közelebb kellene mennem, a nagybetűket viszont látom az M. F. Isto Kft. mindenhol látható üzenetével.

– Nyilván a hőfokot írták rá itt is, meg az általános szöveget, hogy a lubickolásra ajánlott idő mindössze tizenöt perc.

– Órákat ül a vízben mindenki – nevetett az asszony. Vidám nevetése már évek óta inkább hasonlít száraz károgásra, mint jókedvű kacajra, de ezt is megszokták, nem tűnt fel egyiküknek sem.

– Ennyit érnek a figyelmeztetések – állapította meg Ádám.

Valószínűleg letelt a tíz perc, amíg a nagymedence vízét locsogtatják a gépek, a távolból hozzájuk szűrődő ricsaj csendesedett.

Víztől csöpögő emberek haladtak el mellettük, ki a büfék egyike felé tartott, ki a csúszdákat célozta meg. Nagy park vette körül a fürdőt, ezért még a legforróbb kánikulában is tágasnak tetszett a strand területe.

Csendesen múlott a délután, a nap legforróbb óráinak ideje.

– Benézek oda – mutatott a fülke felé Éva.

A férje vállat vont.

– Nézz! Abból nem lehet baj.

Az asszony nehézkesen felállt, és lábát lassan emelve végigküzdötte magát a csípőig érő forró vízben a tíz-tizenkét méternyi távolságon.

Ádám látta, hogy a felesége megáll a medence közepére épített fülke oldalánál, először a táblácskát olvassa el, azután közel megy az áttetsző falhoz, kezét előre nyújtja, mint amikor a vizet figyeli a zuhany alatt, elég langyos-e a fürdéshez. Pár másodpercig kóstolgatta a fal mögött elképzelt vízpermetet, aztán visszalépett kettőt, és begörbített mutatóujjával Ádámot hívogatta.

A férfi keservesen talpra vergődte magát, majd kezét széttárva, óvatosan egyensúlyozva elindult a medence közepére, a színes fényekkel villódzó kabin felé. Éva már átlépett a bejáraton, onnan hajolt ki, csak ősz feje és kissé ráncos arca látszott, meg ahogy a betűket formálja a szájával.

– Hideg – olvasta le az üzenetet a felesége ajkáról Ádám.

– Mi hideg? – kérdezte, amikor közelebb ért.

– A láng – felelte Éva.

A nyíláson belesve Ádám is szemügyre vehette a fülkén belül villódzó tarka színorgiát. Valóban lángokra hasonlítottak a tüneményes nyelvecskék, rövid fényoszlopok; mintha egy fényszökőkút ontaná magából a látványt.

– Ezek hideg lángok – hallotta a felesége hangját a férfi. – Próbáljuk ki!

Éva belépett a fénybe, és kezével jelezve hívogatta Ádámot.

– Gyere! – ismételgette.

A férj habozás nélkül követte asszonyát a valóban hideg fényörvénybe.

Kis kábaságot érzett. Azt hitte, megint jön a stroke, de most nem sötétült el a világ, nem állt körülötte tótágast az áttetsző fal. A gyengeség sem hatalmasodott el rajta, nem ájult el, az enyhe szédülés elmúlt, csak a hideg lángok nyaldosták a testét.

Valami furcsa mégis történt. A háta mögött bezáródott a bejárat, viszont előtte megnyílott a tejüveg fal. A lángokon át látta, hogy Éva a túloldalon kilép a fényzuhany alól, a kijáraton keresztül távozik, és még onnan is hívogatóan integet felé.

A férfi forgolódott a fényárban, ahogyan a zuhany alatt is tenné, aztán elindult az asszony után.

Furcsa dolgokat tapasztalt.

Hirtelen mintha máshová került volna.

A strand monoton zsongása elúszott a semmibe, helyette madárdal szállt a levegőben. Madárdal, és valami édes illat. Egész biztosan nem a fürdő kénes, kalciumos vizének kipárolgását érezte, hanem egzotikus, andalító virágillatot. A medencék eltűntek, helyettük lankás domboldalak emelkedtek körülöttük, és a vízparton őgyelgők laza tömege helyett néptelen táj vette körül őket.

– Várj meg! – kiáltott Éva után, és meglepődött a saját hangján. Reszelősen reszkető öreges tónusra számított, helyette fiatalosan, ércesen csengett a kiáltás.

Az asszony hátrafordult, és csengő kacagással válaszolt.

– Igyekezz! – mondta, és szaladt a dombon felfelé.

Ádám nekirugaszkodott, és rövid, fürge iramodással beérte. Ruganyos léptei csendes surrogással süppedtek a pázsitba.

Utolérte a feleségét, és a keze után nyúlt. Éva megállt, megfordult, és vékony karjait a férje nyaka köré fonta, fehér bőrén még csillogott néhány magával hozott vízcsepp.

Ádám szorosan megölelte, de az asszony gyengéden kibontakozott a karjából.

– Ne itt – tiltakozott. – Bárki jöhet utánunk. Lefejtette magáról férje izmos kezét, és futott a dombtető felé. – Legalább a domb takarjon el bennünket – kérte.

Kéz a kézben futottak felfelé a néhány méter magas emelkedőn, aztán le a túloldalon a völgybe. Ott ritkás bokortanyát láttak, langy szellő cirógatta a leveleket, és a cserjék meg alacsony fák csoportjában válogathattak a napsütötte fű és az árnyas pázsit foltjai között.

A lombok alatt végre összeölelkeztek. Ádám egy húszéves hevével bontotta ki a parányi bikini madzagját Éva hátán, majd a nadrágocskát ráncigálta lefelé a karcsú derékról.

Egy egész óra eltelt, mire végre elernyedve hevertek egymás mellett a füvön.

A férfi az asszony barna tincseit tekergette az ujja körül, és apró csókokat lehelt gyönyörű fiatal arcára.

– Megérte – mondta halkan, csendes elégedettséggel Éva.

– Meg, drágám – felelte a férje. – Mi érte meg? – kérdezte mosolyogva.

– A csere – válaszolt az asszony.

– Milyen csere?

– Nem olvastad a táblát?

Ádám megcsóválta a fejét.

– Siettem. Nem akartam, hogy egyedül lépj be a hideg lángok közé.

Az asszony megcirógatta férje arcát.

– Akkor nem tudod, mi történt?

– Nem, de nagyon tetszik – felelte a férj. – Mi áll azon a táblán?

– Egy felhívás. „Adja nekünk élete hátralévő hitvány éveit, és mi megajándékozzuk egyetlen órával, a fiatalságából”

A távolban ismét fények tűntek fel, ahhoz hasonlóak, mint amit a medencénél láttak.

– Cseppet sem bánom az otthagyott időt – felelte Ádám, és megölelte Évát.

Egymás karjában érték őket a forró lángok.

A testük egyetlen pillanat alatt enyészett semmivé.