Máglya Rijksdamhaavn főterén.

Döndülve csapódott rá a vastag tölgyfaajtó a tömlöcre. A bicegősen, csosszanva lépő porkoláb a zárra ráfordította a hatalmas kulcsot, aztán visszaakasztotta a derekát övező szíjra.

- Meghibbant szegény - mondta a mellette lépdelő hóhérsegédnek, és mutatóujját a homloka felé bökve segített mozdulatával megértetni a szavakat.

- Elhiszem - felelte Thomas, a fiatal suhanc, akit a hóhér küldött segítségül a börtönőrhöz. - Aki eladja magát a sátánnak, az nem lehet épeszű. - Mi az utolsó kívánsága?

- Ezért mondom, hogy bolond! - háborgott az öreg. - Más, ilyenkor sűltpulykát, fehér cipót meg bort kér, de ez nem. Ez az ostoba nőszemély még azt sem tudja, mit kívánjon, amikor az életben utoljára megtöltheti a hasát valami finom étekkel.

- Mondom, elvette az eszét az ördög - ismételte meg mondandója lényegét a suhanc, és közben azon járt az esze, bármit is kért a szerencsétlen, szívesen fogja bevinni neki. Tartott ugyan a pokol tüzétől, de annyira azért nem, hogy ne nézte volna meg magának a nőt, akire a máglya tüze vár hajnalban.

Emésztette őt is a tűz, de ez a forróság nem volt annyira fenyegető, mint a fiatal fűzfákból rakott boglya meg a fölé dobált tölgyfadarabok, amin majd szenvedve átadja lelkét a lány a gazdájának, Lucifernek. Thomas tüze a nők bájai miatt lobogott, amikkel a mestersége, a halált hozó munka miatt csak ritkán találkozhatott. - Pokolba az ördögökkel, meg az ijesztgetésükkel - mondogatta magában, amikor magányosan forgolódott szalmazsákján. - Nem félek én az ördögtől sem meg a boszorkányoktól sem. Megmártóznék akár egy elítéltben is, ha engedné, de még az ellenkezését is magam alá gyűrném, ha kellene. A másvilágon meg majd megalkuszom a vén patással, tettem neki szolgálatot eleget - gondolta, csakhogy eddig hiába kujtorgott a halálsoron a városháza pincéjében, nem talált egyetlen boszorkát sem, aki szívesen látta volna utolsó éjszakáján, de olyant se, akit szívesen felkeresett volna a siralmas órákban. Az addig látott görbeorrú banyákra nem vágyakozott, márpedig egy igazi boszorkány ilyent hord az ajkai felett.

- Mit mondjak a kocsmárosnak? - érdeklődött a suhanc, amikor elértek a felszínre vezető lépcsősor aljába.

- A kocsmárosnak? - nézett rá meglepve a porkoláb. - Semmi dolgod azzal a lókötővel.

- Ne hozzak tőle vacsorát meg bort az elítéltnek?

- Ehh! - Legyintett mérgesen a börtönőr. - Nem onnan akar vacsorát a bolondja!

Van Hausen aki a kis településen a városháza gondnokaként a börtönőr tisztét is betöltötte, nem volt rossz ember. Gyakran megszánta a halálraítélteket, és a saját zsebéből pótolta ki a tanács által kiutalt ezüstöt azért, hogy az elítélt utolsó vacsorája tényleg elűzze a rémes pillanat közeledtének hangulatát az élet végét lassan elérő szerencsétlentől. Ez a mostani boszorka is szánalmat keltett benne, ám meglepte őt az utolsó kívánságával. Próbálta megváltoztatni a véleményét a szerencsétlennek, de az csak makacsul hajtogatta a magáét. - Nem kell bor! - tiltakozott - Nem kell báránysült!

- A Kard utcába menj! Dijsktráékhoz. - utasította a segédet a porkoláb. - Itt egy ezüst - nyújtott felé egy kopott fémpénzt a herceg arcképével. - Hozz belőle egy jó nagy tököt, meg egy butélia ecetet.

- Ecetet? - képedt el a fiú. - Nem elég savanyú a jövője ennek a némbernek? Ecetre vágyik?

- Eredj a dolgodra! - ripakodott rá az öreg, aki maga is zavarban volt a kérés ostobasága miatt. - Szedd a lábad! Kapsz vissza vagy harminc rézgarast, azzal elszámolsz, amikor megjöttél.

Nem szokott fukarkodni az érzékeny szívű vénember, de most megzavarta őt a kérés szokatlansága. Harminc rézgarast egyébként sem szívesen hagyott volna az ostoba kölök zsebében. Úgyis csak a csapszékbe vinné, azt pedig megteheti ő maga is, személyesen.

Sötét este lett, mire a hóhérsegéd megérkezett a kért tökkel és ecettel. Nem sietett. Ha egy tál tyúkleves lett volna, amit visz, igyekszik, de tökkel minek? A tyúklevest még a halálraítélthez is illik forrón eljuttatni, de miért siessen egy ostoba, gömbölyű sütőtökkel, ami nyersen ehetetlen, disznónak való zöldség csak. Ostobaság lett volna szaladozni a nehéz golyóbissal a hóna alatt. Nyomott vagy tíz fontot is, és fogása sem nagyon volt. Elejteni nem szerette volna, mert akkor mehet vissza Dijsktrához, aki bizonyára morgott volna vele. Nem mondta eddig senkinek sem, hogy sötétedés után nem ad el semmit a kamrájában lévő feleslegből, de nem is szokták őt az esti harangszó után a vásárlók zaklatni. Most félúton járt a fiú, amikor a sekrestyés meghúzta a kötelet a templom tornyában. Óvatosan kerülgette hát a kisváros sötét utcájának közepén a bűzlő csatornát, nem örült volna egy gyors fürdőnek a szennyvízben.

A vásártér környékén, ahol délelőtt az odahajtott disznók és marhák dágványosra taposták a földet, kicsit mélyebb volt a talaj. Még nem száradt meg a rá potyogtatott sikamlós ürülék, és a rálocsolt lúgos szagú vizelet. Thomas örült, amikor a főtér sarkára ért; a városháza előtt deszkapalló tette biztonságossá a gyaloglást.

- Hol kódorogtál, te átkozott? - kérdezte a börtönőr, de nem annyira méregből, mint inkább megszokásból. - Hogy is nem hajított még ki a mestered?

- Hagyja csak a mesteremet! - nyelvelt a legény a porkolábbal, aki nyújtotta a kezét a tök meg az ecet után. - Ne fáradjon apó! - jobbnak látta tisztelettel teltre fogni a hangját, nem akart lemondani arról, hogy látogatást tehessen a fogolynál. - Leviszem én a tömlöcbe a boszorkának a vacsoráját.

- Bánom is én - morgott az öreg a bajusza alatt, és arra gondolt, miért is ne engedje be ezt a fiút az elítélthez. Hadd lásson még egyszer egy deli legényt, mielőtt az örök este ráborul szerencsétlen párára. - Azt ne reméld, hogy az ajtót rátok zárom! A bíró levágatná érte a kezemet.

- Mire gondol öreg? - pirult el a fiú, mert rajtakapták titkos mesterkedésén.

- Tudod te azt - felelte az öreg, de abbahagyta a zsémbelést. Leakasztotta a kulcsot a derekáról, aztán kinyikorgatta a zárból a bebocsátást a fiúnak.

A lány a kőfalba vágott apró ablak alatt ácsorgott, és a falat nézte. Nem a nyílást, az magasabban volt annál, hogy kitekinthetett volna rajta. Egy konyha vagy szoba falába nem is lehetett volna ablaknak mondani. Inkább csak lőrés lett volna. A tenyérnyi magas, és kétkönyöknyi széles nyíláson alig jött be valami kis fény. A hold valahol a városháza másik oldalán járt, így inkább csak a szemközti templom magas, fehér fala vert vissza valamennyit az amúgy is kölcsönzött fényből, amivel a Hold gazdálkodhatott.

Thomas mégis látta, hogy a lány szép. Rendkívüli módon szép. Hosszú haja a háta közepéig ért, és a fakó fényben is látszott, hogy a színe vörösesen lángolhat, amikor a nap sugarait veri vissza.

Kétsége sem volt afelől, hogy a boszorkány is a lángokra gondol. Azokra a lángokra, amelyeket majd a hajnalt követően, az első harangszókor lobbantanak fel a kis emelvény alatt, amelyet a vesszőnyaláb fölé emeltek.

Hóna alatt a kövér tökkel, másik kezében a cinkkancsóval, amiben az ecetet hozta csak állt a félig nyitott ajtóban, és nézte a boszorkányt.

- Kár érte - gondolta, és azonnal tudta, hogy ezt a nőt, még a halál közelségében sem fogja tudni rávenni arra, hogy ölelkezzen vele.

- Meghoztad? - fordult meg az elítélt szelíden.

- Mit? - nyögte a hóhérsegéd. - Mit hoztam meg?

- Amit kértem - felelte fakón a lány. - A sütőtököt, meg az ecetet.

- A mi...micsodát? - dadogott Thomas.

A boszorkány elkeseredetten sóhajtott egy nagyot.

- Tedd le a priccsre - mutatott a deszkaágyra. - Tedd le, és menj ki!

Thomas csodálkozott. A lány hangja csendes, nyugodt volt. Túlságosan nyugodt. Ahhoz képest, hogy reggel a máglya vár rá szinte jeges higgadtsággal beszélt.

- Igen! Igen! - engedelmeskedett a hóhérsegéd. Óvatosan lerakta a sárga, barázdált tököt a priccs közepére, és mellétette a kancsót is. Vetett még egy búcsúpillantást a gyönyörű nőre, aztán botladozva, hátrálva elhagyta a zárkát.

Megint döndült a tömlöc ajtaja a visszhangos pincefolyosón, aztán keserves csikorgással rákattant a zár is a halálraítéltre.

- Kár ezért a lányért - motyogta az öregnek.

- Egy ördögöt - felelte a vénség és hanyagul keresztet vetett. - Jobb lesz, ha távol maradsz tőle, még megront - gyanakodva a fiúra nézett - ha nem rontott meg máris.

Thomas ijedten nézett rá.

- Jól van, jól van! - enyhült meg a porkoláb. - Nem gondoltam én azt komolyan.

- Most mit fog csinálni? - tudakolta a legény.

- Átmegyek a kocsmába, megiszok két korsóval, aztán hazamegyek, és ágyba bújok.

- Nem magára gondoltam, hanem a lá...a boszorkányra. Vajon az egész tököt megeszi?

Az öreg csak vonogatta a vállát.

- Nem mindegy az neked? Ez volt az utolsó kívánsága, mi teljesítettük. A többi az Úr dolga lesz. Honlap az ő kezébe kerül a lelke. Más nem is marad utána, mert jó nagy máglyát raktatok délután a mestereddel.

A városháza boltíves bejáratánál szétváltak útjaik.

Thomas a Piac utca felé kanyarodva indult haza. Amikor a tömlöc alacsonyan lévő ablaka előtt vitték volna el a léptei, megállt, lehajolt aztán le is guggolt, belesett a keskeny rácsos nyíláson. Amikor a szeme újra hozzászokott a lenti sötétséghez, nem sokat látott. Csak derengett a homályban, hogy a lány a tök fölé hajol, de abban, hogy alaposabban szemügyre vehesse, mi történik a tömlöcben nemcsak a sötétség gátolta, hanem az is, hogy a lány dús, hosszú haja sátorként borult előre, és eltakart mindent.

A nap még nagyon alacsonyan állt a szemhatár felett, mégis emberekkel telt meg a tér a törvényháza előtt. Vénasszonyok, fiatalemberek, öregurak, nemesek, nemtelenek, szolgák és cselédlányok, anyák karon ülő gyerekkel - mintha egynek sem lenne munkája máshol.

Kivégzés lesz!

Hozták az elítéltet, aki képes szemmel verni a tehenet, rontást hozni a házra és elvenni a férfit - akit egy életre kiutalt az Úr az asszonynak, de képes bűbájjal elkábítani az asszonyt is, és egy idegen férfi gyerekét dugni a hasába. A boszorkányt általában nem szokás szánni, csak néhányan teszik. Azok, akiknek már nincs mit veszteni meg azon kevesek, akik képesek tisztán látni.

Láncok a bokáján és a csuklóján, de azokat kötelekre kell cserélni, az mégiscsak kisebb veszteség, amikor a tűz felfalja a testét a ruhájával és egyéb viseletével együtt. Viseljen hát inkább egy kis kendert, mert a vas is tönkremehet, ha sok lángot kap! Kender majd terem jövőre másik.

A férfiak némelyike, különösképpen a fiatalabbja, tapasztalatlanabbja kifordított tekintettel bámulta a szépséget. Félrenéző szemük sarkából lesték, nehogy a pap vagy valamelyik rokon meglássa a pillantást.

A szépség pedig egykedvűen követte a porkolábot. Akkor sem kezdett csatázni - mint mások szokták, amikor a kezeiről levették a béklyót, hogy egy másikkal, az olcsóbbikkal váltsák fel. A szuronyosok is hiába feszítették vele szembe a késeiket; nem kereste pillantásával a szabadulás útját, a keskeny rést, amikor a bokájáról lekerült a lánc a golyóval, hogy a hátramaradt pár lépést megtehesse a kis emelvényig, ami alatt kínokat ígér a két napja száradó rőzse.

- Nagyon bízik a gonoszban a sátánfattya - mondogatták a vénasszonyok.

- Azt mesélik, mindenféle varázslatokat tud.

- Én láttam - terjedt a pletyka szájról szájra. - Meggyógyította a herceg beteg kislányát.

- Csakis varázsló lehet! - tudják az igazat. - Anna hercegnő gyógyíthatatlan beteg volt.

- Elcsavarta a fővadász fejét.

- Bűbájjal?

- Hogyan másként? - vonogatta a vállát a jól értesült. - A fővadász felesége, húga a püspöknek, erényes asszony.

Hosszú, vörösben játszó haja lobogott a reggeli szélben, ahogy fellépett a három grádicsra méretezett alkalmi létrán. Nem nagyon figyelt a bíróra, aki a nép számára is hallhatóan felolvasta az ítéletet a tűz általi halálról. Csak állt egykedvűen a cölöp előtt, amihez lassú, gyötrelmeket ígérő mozdulatokkal odakötözte a fekete csuklyát viselő hóhér.

A segédje, aki este a tököt meg az ecetet hozta, már a boglya aljánál várakozott kormos, büdös fáklyával a kezében. Azzal gyújtja majd meg a máglyát, amikor mestere elhagyja végre a vesztőhelyet.

A bíró a püspökre nézett, várta az utolsó jóváhagyást, kap-e kegyelmet a lány az Úrtól itt lenn az árnyékvilágban, vagy erre már csak odafenn lesz lehetősége, amikor egy várhatóan rövid látogatást tesz a kulcsaival babráló Szent Péter előtt.

A tömeg visszafojtott figyelemmel leste a rőzsét, mikor kap végre lángra a sok gally.

Végre a püspök intett a bírónak, a bíró intett a hóhérnak, aki jelentőségteljesen bólintott a segédje felé. Thomas lassú mozdulattal az ágak közé hajolt, és a sötét lánggal égő fáklyával meggyújtotta a máglyát. Közben arra gondolt, adna ő haladékot a lánynak, akár több napnyit is. Kár, hogy ez nem rajta múlik.

Pattogni kezdtek a legszárazabb fűzfaágak, aztán a rőzserakás legalján lassan terjedni kezdett a cseresznyepiros láng.

A hóhér előző este nem tartotta fontosnak, hogy néhány helyen meglocsolja a gallyakat, senki sem adott erre sem utasítást sem néhány garast. Ha megtette volna, a sűrű füst elkábíthatná az elkárhozottat megrövidítve ezzel a szenvedéseit.

A füst nélküli lángok lassan narancsszínűre váltottak, és a közelben állók is kezdték érezni a máglyából kicsapó hőséget. Nézték az elítéltet, akire szörnyű kínok várnak, és akinek rövidesen éreznie kell a szenvedést.

Nézték a lángokat, várva a gyötrelmek látványát, aztán hirtelen rémítő dolog történt.

Rettenetes dörrenés kíséretében fényes, hatalmas villám csapott le a felhőtlen égből, majd a templomtoronynál is magasabbra érő lángokkal fellobbant az egész máglya megfosztva őket a kínok közt vonagló boszorkány képétől.

- Az úr haragja lesújtott! - járt szájról szájra a rémült mondat.

- A sátán jött el érte! - mondták mások.

- Már a pokol lángjai égetik a húsát - vélekedtek páran.

Semmit sem láttak a hatalmas lángoktól. Takarták a szemüket, mert a forróság már a távolabb álló kíváncsiaknak is égette az arcát.

Hosszú percekig lobogott a tűz, amit a földöntúli energia szított hatalmasra.

- Miért nem szóltál időben? - kérdezi a navigátor. - Majdnem elkéstünk.

- Elromlott az adóvevőm - mondja a lány, aki lassan kihámozza magát az álcából, leveti a hosszú hajú szépség formáját kölcsönző aktív szkafandert magáról, és előtűnik megszokott formája; alacsony, vékony teste, kicsit szürkés bőre, hatalmas, az arcán oldalra csúszott két szeme. - Szerencsére rájöttem, hogy csak az elem merült ki benne. Még jó, hogy a legparányibb energiával is be lehet indítani. Hoztak nekem egy szép, nagy sütőtököt, meglocsoltam ecettel, beledöftem a hajamat összefogó két tűt, így csapolhattam belőle annyi elektromosságot, amivel üzenhettem nektek.

- A genetikai mintát megszerezted?

A lány válasz előtt összehajtja a földön álcázásra használt emberforma védőruhát, csak azután felel.

- Azért mentem. Nem?

Kezét a hasára teszi, és arra gondol: - Jó munkát végeztek a tervezők ezzel az aktív szkafanderrel. Egészen olyan volt benne minden, mintha a saját testével érzékelné a világot. Kimondottan élvezetes volt a genetikai anyag begyűjtése a fővadásztól.

Lenn a földön még lobognak az őt szabaddá tévő teleportációs sugárral fellobbantott lángok, amikor az űrhajó főmotorja beindul, és földkörüli pályájáról lassan kitérve elindul a csillagközi térbe.