Géza fékezett, aztán megállt Galamb háza előtt. Óvodás koruk óta mindent közösen csináltak, és az egyetem után együtt vállaltak állást a Meteorológiai Intézetnél.

– Igyekezz!

– Hova sietsz? – kérdezte Galamb – Attól félsz, nélkülünk zajlik a világvége?

– Nélkülünk? – kuncogott Géza aztán felpillantott a piros lámpa fölé magasodó óriásplakátra. Az ünnepelt popsztár óévbúcsúztató koncertjét hirdető plakátot széles szalaggal ragasztották át. „Előrehozva december huszadikára”

– Biztos, ami biztos, ő már túl van a búcsúkoncerten – mutatott fel a reklámra.

– Hülyeség – legyintett Gomba. – Megmondom neked a tutit, már tart a világvége.

Géza felnevetett.

– Ja! A válság. Kimászunk belőle, mint a többiből.

– A válság kellemetlen, de túlélnénk – ellenkezett Gomba – Másról beszélek. Megállt a tudomány fejlődése.

A barátja elröhögte magát.

– Ez jó! – gúnyolódott. – Megáll a világ, mert nincs tudományos fejlődés. Ez itt a kezemben a stagnálás eszköze! – meglóbálta legújabb típusú telefonját. – A döglődő technikai civilizáció egyik leggyatrább gyártmánya!

– Elbűvöl a technika, de nem figyelsz a lényegre. Megálltunk a tudományos fejlődésben.

– Eszed tokját!

– Nem hiszed?

– Előbb hiszem azt, hogy eltrafál minket a Nibiru, mint azt, amit most be akarsz nekem dumálni.

– Akkor mondj nekem jelentős találmányt, az elmúlt ötven évből.

– Ehol ni! – megint felemelte az iPhonet.

– Semmi nincs benne, amit most találtak fel – ellenkezett Géza – Építettek bele rádiót, számítógépet, TFT kijelzőt; mindegyik régi találmány. Valóban nagyon picire gyártották a processzort, apró rádió adóvevő liheg benne, a tornyokba szerelt központok is ötletesek, de ezt mind feltalálták a múlt század közepére.

– Eszed tokját! – ismételte Galamb.

– Igazat mondok. Technológiailag fejlődünk most is, de jelentős felfedezést nem tettünk. A huszadik század közepe után nem született semmi olyan felfedezés, mint egykor a gőzmozdony, a karburátor, a katódsugárcső, a rádió, a komputer vagy bármi egyéb. A mérnökök mindent tovább fejlesztettek, csodálatosan gyors és apró processzorokat gyártanak, tranzisztorok milliárdjait zsúfolják egy lapkára, de ezt mind feltalálták a hatvanas évek végére. Akkoriban nagyobbakat készítettek, az igaz, de már léteztek.

– A Nibirut! Azt elhiszem, ha akarod, ezt a dumát viszont nem – felelte Géza, és leparkolt kijelölt helyükre a megfigyelő állomás előtt.

Az irodában, ami egyben laboratóriumként is szolgált, Aida, az asszisztens várta őket.

– Szia! – köszöntötték – Mi a program mára? Megyünk operába?

– Kopjatok le ezzel a hülyeséggel! – tiltakozott a lány. – A mai műsort a Nibirutól kapjátok.

– Szerinted nyakunkon a világvége?

– Fogadni mernék.

– Na, fogadjunk! – heccelődött Gomba. – Főzöl nekünk szilveszterre egy fazék halászlét, ha ma elmarad a világvége?

– Nagy tányér palacsintával – fejelte meg az ötletet Géza.

– Mit teszel fel ellentételezésképpen?

– Megkapod az iPhone-omat.

– Amikor vége a világnak? Ezen én csak veszíthetek!

Galamb megcsóválta a fejét.

– Drágaságom! Egy tudományos intézetben dolgozol. Menj ki inkább, és nézd meg a hőmérőt, amikor felkel a Nap! Még van négy perced, hogy kabátot végy. Ha nem öltözöl fel rendesen, megfázik a csinos hátsód, mert rettentő hideg van odakinn.

Az asszisztens nyelvet öltött rájuk, magára tekerte a sálját, aztán kabátot vett, kesztyűt húzott. – Mintha nem is a huszonegyedik században élnénk – dünnyögte.

– Ne dühöngj! A digitális technika csődöt mondhat, de ha kisétálsz ahhoz a nyüves hőmérőhöz, akkor biztosan megörökítjük a napkeltekor mért hőmérsékletet.

– Azt hiszitek, csak a számítógépetek fagyhat le! Ha én szétfagyok, az smafu?

– Nyomás! – Szólt rá Géza, és meglódította a kijárat felé. – Már csak két perced maradt.

Az udvarról beáramló hideg végigsepert az irodán.

– Kávézzunk! – a fiú elindult az automata felé.

A gép papíredényei helyett a saját üvegpoharukat használták, jobban melegítette a kezüket.

Észre sem vették, hogy múlnak a percek. Aida ajtót csapkodva, dühösen csörtetett vissza.

– Megszívattatok! Napkelte előtt negyedórával kizavartatok!

– Mi bajod? – nézett rá Galamb. – Kérsz kávét?

– Nem engesztelsz ki egy kávéval! Tizenkét percet toporogtam a hóban. Átállítottátok az órámat egy ostoba tréfa miatt?

– Senki sem nyúlt az órádhoz. Ott a nagy vekker a falon, vesd össze azzal.

Aida idegesen készült beállítani az óráját. – Ne már! – kiáltott fel. – A nagy órát is áttekertétek!

– Játszod az eszed – mordult rá Galamb. – Mutasd azt a vacakot!

Ránézett az órára, aztán a fali időmérőt tanulmányozta.

– Pontos. Mi a bajod vele?

– Tizenkét percet vártam a hóban, mire előbújt a Nap.

– Szórakozol – mondta Gábor, és kinézett az ablakon, aztán pislogott kettőt. Az órára sandított, majd az ég alján a Napból látszó fényes körszeletre. Hitetlenkedve leste az atomórával szinkronban járó kronométert.

– Gáz van – közölte. – A nagy óra is siet tizenkét percet.

– Megőrültél – állapította meg a barátja. – Egy nyavalyás karóráról bedumálhatod, hogy elromlott, de az atomóráról soha.

– Nézz a Napra! – Letette a kávéspoharat az asztalra, és a számítógéphez fordult. – Magasabban kellene lennie.

Galamb kilesett az ablakon, és megdörzsölte a szemét.

– Ez lehetetlen – nyögte. – Miért őrültek meg az órák?

– Ide süss! – mutatott a monitorra Géza, ahol az internetes idő villogott. Ugyanannyit mutatott, mint a falióra.

– Tizenkét percet késett a Nap – nyögte ki Aida.

– Olyan nincs – vágta rá egyszerre a két fiú. – Az órák elromolhatnak, de a Nap sosem fog késni.

– A frankfurti atomóra, az internetes vekker és a karórám egyszerre őrültek meg?

A fiúk hallgattak. Ekkora ostobaságra nincs mit válaszolni.

Géza a kávéja után nyúlt, aztán rémülten dermedt meg. Letérdelt az asztal elé, egyik szemét behunyta, és nézte az italt.

– Mi a francot művelsz? – szólt rá Galamb.

– Nézd meg!

A fiú leguggolt, megpróbálta felfedezni a csodát, ami elkápráztatta a társát, de nem látott semmi feltűnőt.

– Kávé. Nem úsznak benne vízi szörnyek.

– Nézd meg jobban!

Galamb visszafordult a pohár felé, aztán füttyentett.

– A rohadt életbe!

– Mi ez a rettenet? – faggatta őket Aida. – Mi a nyavalyát találtatok? E.T. lubickol benne, féreglyuk nyílik a kávétok felszínén?

– Majdnem.

Géza felállt és a halántékát dörzsölgette.

– Ez csak egyet jelenthet.

– Mi a fene van? Áruljátok már el! – fogta esdeklőre a lány.

Galamb megszánta.

– A pohárban nem vízszintes a folyadék.

Aida is leguggolt melléjük.

– De jó szemetek van! Semmit sem látok.

– A körbefutó mintát nézd!

A minta mellett tényleg látszott az eltérés, noha alig; aki észre akarta venni, annak erősen kellett figyelni. Az egyik peremen a folyadék érintette a mintát, a másikon alatta maradt.

– Ferdén áll az asztal.

– Aha – dünnyögte Galamb. – Tegnap óta levágott valaki a lábából.

Aida megvonta a vállát.

– Franc bánja!

– Majd bánkódsz, ha elmondom a lényeget.

A lány már nem is kérdezett, csak meresztette a szemét.

– Lassul a Föld forgása.

– Az lehetetlen. A föld egyébként is nagyon gyorsan forog, ha egy kicsit lassul, attól még nem készül kiloccsanni a kávé az ibrikből.

Gomba megcsóválta a fejét.

– A forgás gyorsasága egyáltalán nem nagy. Az egyenlítőn a bolygó kerülete negyvenezer kilométer. Huszonnégy óra alatt tesz meg egy fordulatot, ez nagyjából ezerhétszáz kilométer óránként. Autóval gyorsnak tűnne, de a vadászrepülők ennél fürgébben repülnek. Ha a gyorsulás vagy lassulás kis értékű, nem veszel róla tudomást, ezért nem észlelsz most semmit belőle. Bizonyára megtörtént már veled, hogy hatvannal haladtál az úton, és amikor valahol messze megláttad a lezárt sorompót, üresbe tetted a váltót, engedted gurulni a kocsit. Ilyen esetben két perc alatt megáll a kocsid anélkül, hogy éreznéd a lassulást. Percenként harminc kilométert észrevétlenül veszíthetsz a sebességedből, egyetlen óra alatt felemésztheted az ezerhétszáz kilométerórás tempót.

– Felemészthetem – makogott Aida. – Hülyeség – tette hozzá.

– Ez az egyetlen magyarázat. Rövidesen megáll a Föld tengelykörüli forgása.

– Az lehetetlen.

– A jelek szerint mégsem. Most már aggódsz?

– Mégis lesz ma világvége! – nyögte a lány.

– Az korántsem bizonyos.

– Azt mondtad, leáll a Föld.

– Egyelőre annyit tudunk, hogy lassul. Ha mától két-három órával hosszabbak lesznek a nappalok és éjszakák, kicsit megbolondul a biológiai óránk, de túléljük, viszont sokkal nagyobb mértékű lassulással tényleg hatalmas szmötyibe kerülünk. Ha nagyjából kétszeresére nőnek a napszakok, akkor a hosszú éjszakák alatt túlságosan lehűlhet a levegő, nyáron is fagyos hajnalok virradhatnak ránk a mérsékelt égöv alatt. Lehetetlenné válik a mezőgazdasági munka, megszűnik az élelmiszertermelés, egész egyszerűen éhen halunk.

Géza felemelt mutatóujjal állította meg a magyarázatot.

– Ha tökéletesen megállunk, akkor féléves éjszakák, és féléves nappalok váltogatják egymást, ami szinte azonnal megszünteti az élet lehetőségét a Földön. A száznyolcvan napos éjjeleken annyira lehűl a sötétbe boruló félteke, hogy ott esély sem marad az életre. Ha viszont lassan tovább forgunk, és egy év alatt teszünk meg egy fordulatot, akkor úgy járunk, mint a Hold járt a Földdel. Lesz egy sötét és egy fényes oldala a bolygónak.

– A világos oldalon megmaradnak az életfeltételek.

– Rövid ideig. Az éjszakai oldal mértéktelenül lehűl, akár mínusz száz fok alá is. Az összes odakerült víz megfagy, és onnan soha sem jut vissza a fényes oldalra. Ahol pedig állandó a napsütés, megnő a forróság; a szárazföld elsivatagosodik, a vizek elpárolognak, kiszáradnak a folyók, a tengerek, mellékesen pusztító viharok keletkeznek a hatalmas hőkülönbségek miatt. Egy keskeny gyűrűben, ahol öt-tizenöt fokos szögben éri a napsugár a felszínt, talán megmaradhat az elviselhető hőmérséklet, de a szárazság és a viharok pár év, jó esetben egy-két évszázad alatt onnan is kipusztítják az életet.

– Akkor bevált a jóslat, ma eljön a világvége.

Mind a két fiú a fejét ingatta.

– Ma még nem. Hosszabb-rövidebb idő után igen, de a mai napot túléljük.

– Én nyertem meg a fogadást – összegezte Aida szomorúan.

– Abban fogadtunk, hogy ma lesz-e világvége, és éppen most vezettem le, mi vár ránk.

– Ez szócsavarás. Nem akarod nekem adni az iPhone-odat.

Géza a zsebébe nyúlt, és átadta a készüléket.

– Tessék! Rövidesen csak videók és mp3-ak lejátszására használhatod. Inkább azt szeretném elérni, hogy szilveszterre főzz nekünk egy fazék halászlét.

– Szeretnénk még egy jót kajálni, mielőtt kimegy a gőz ebből a gépezetből – vette át a szót Gomba. – Megyek, megpróbálom megtudni, mennyire lassultunk le.

Kereste a számítógépes kapcsolatokat, de semmi sem működött. A boxinfo.hu oldalára kattintva végül megjelentek a hírek. Egyetlen friss címet talált, az felkeltette az érdeklődését. Reggel hét körül jelezték, hogy elromlott a GPS hálózat.

– Meghalt a GPS, és szinte teljesen lefagyott az internet – jelezte a társaságnak.

– Az lehetetlen. Az internet az atomháborút túlélné.

– Azt is lehetetlennek tartottuk, hogy a Nap megkésve keljen fel. A hibát nem háború okozza, hanem a TCP/IP protokoll. A vezetékek zsúfoltak, de működnének, csakhogy az a rengeteg adat is a szerverek között bolyong, amelyeknek műholdon keresztül kellene célba jutni. A műholdak viszont már régen máshol vannak, mint ahol az antennák keresik azokat. Ezért lett használhatatlan a GPS, és ezért némultak el a távközlési holdak. Az internetes üvegkábelek egyszerűen bedugultak, és elérhetetlenné teszik a központokat vezetéken is.

– Kezdődik a hadd el hadd – nyugtázta szomorúan Géza.

– Jó lenne tudni, mekkora a baj valóban! – szólt reménykedve Aida.

– Nagy – vágták rá mind a ketten.

– Felhívom Asztrológus Zolit – ajánlotta Gomba. – A csillagvizsgálóban dolgozik, pontos adattal szolgálhat arról, hol áll meg a Nap.

Küzdött a telefonnal, de valamennyi átjátszó torony túlzsúfolt jelzést adott. Sehová sem sikerült kapcsolást találni.

– Legalább egy nyomorult szextánsunk lenne – dühöngött. – Bemérhetnénk a Napot az égen.

– Felhős az ég – hűtötte le a barátja. – Nem látszik a Napkorong.

A fiú a körmét rágta.

– Csupán egyet tehetünk, várunk.

Este hatkor oldalogtak félre a felhők egy rövid időre. Pályája legmagasabb pontjáról világított rájuk a Nap.

– Ajjaj! – sóhajtottak. Aida már meg sem kérdezte, hogy nagy-e a baj. Napnyugta ideje után három órával a delelőn álló Nap látványa nagy bajra utal.

Televíziót, rádiót feleslegesen kapcsolgattak, onnan nem kaptak értelmes információt. A fellelhető középhullámú rádióállomások híreiben a kormányok mindenhol megnyugtató információkat sulykoltak a polgárok felé, de a pánik leírhatatlanná dagadt. Az utcákat ellepték a zaklatott tömegek, rengetegen ölték meg magukat, mások pedig raboltak, fosztogattak, a rendőrség hiábavaló küzdelmet folytatott az indulatokkal. Erről számoltak be a környező országok recsegve érkező rádióadásai.

A saját váltásukra hiába vártak, senki sem jelentkezett esti műszakra.

– Maradjunk? – nézett kérdően a társaira Gomba.

– Nem biztonságos odakint – felelte Géza. – Jobb, ha maradunk.

Kerestek egy tálat, megtöltötték a karimáig vízzel.

– Ha változik a lassulás, látni fogjuk.

Gomba súlyt kötözött egy zsinegre, és felfüggesztette az ajtó mellé. A rögtönzött függőón hajszálnyira tért el az ajtófélfa vonalától. Géza nekilátott egy primitív eszköz készítésének, amivel legalább nagyjából bemérheti a fénysugár beesési szögét.

Eleinte állandóan a mérőeszközökre pislogtak, aztán felhagytak vele.

Éjfélkor még mindig nappali világosságot láttak maguk körül.

Jóval egy óra után billent vízszintesre a tálban a folyadék, a karimával egy vonalba került a vízszint.

– Megállt a lassulás! – figyelmeztette a fiúkat Aida. Az ég alján éppen ismét elvékonyodtak a felhők, előbujt a Nap.

– Nagyjából tizenöt fok a magassága – olvasta le Géza a rögtönzött szextánsról.

Gomba a térképhez lépett.

– Ha most így maradunk, Közép-Európára, Skandináviára, Kelet-Afrikára jut a mérsékelt fény. Ukrajnától keletre mindenki megfagy, Nyugat-Európa Alpokon túli része és Alaszkát leszámítva az egész amerikai kontinens sivataggá válik. Az Atlanti óceán pár száz év alatt elpárolog, és jéggé válik a Csendes óceán felszínén.

Az időjárás éppen kegyet gyakorolt velük. A mozdulatlan felhők nem zavarták a méricskélést.

– Tizennégy fok, harminc perc – jelentette Géza.

– Nekünk még jut néhány év, és talán a gyerekeink is túlélik ezt a borzalmat.

– Mielőtt kiszárad az óceán?

– Ne rontsd a kedvem! – mordult fel Gomba. – Van tartalék piám, igyunk az ijedtségre.

Az archivált jelentések mögé dugott pálinkásüvegből töltött három adagot.

– Ez kicsinál engem – rémült meg Aida.

– Még mindig józanabb leszel a Föld legtöbb emberénél. Ráadásul mi már azt is tudjuk, hogy ma elmarad a világvége.

– Csak rosszabb ne legyen! – emelte a poharát Gomba. Koccintottak.

Kortyolgatták a pálinkát, engedték, hogy átmelegítse a nyelőcsövüket. Aida köhögött kicsit, de megküzdött vele.

– Szilveszterkor halászlé lesz a vacsora – dörzsölte a kezét Géza. – Ha akarod, segítek bevásárolni.

– Most ne udvarolj! Nézd meg inkább, változott-e a pozíciónk.

– Mitől változna? Olyan ez, mint a villamos? A megállónál megáll, aztán tovább gördül?

– Csak nézd meg! Ma már átértékeltük párszor a lehetetlen fogalmát.

Géza vetett néhány pillantást a barkácsolt műszerre, és megállapította, hogy a Nap mozdulatlan.

– Hajnali félhárom, és teljesen világos van – mondta Aida. – Lesz mit megszoknunk.

Gomba ismét töltött a pálinkából.

– Tényleg berúgok – aggodalmaskodott a lány.

– Rá se ránts! Valamilyen módszerrel amúgy is álomba kell ringatni magunkat. Haza nem jutunk egyhamar, annyi bizonyos.

A tárgyalóban állt egy kanapé két fotellel. Takarónak előszedték a viharkabátokat és a saját téli göncüket, a pálinka megtette a hatását, nagyokat ásítottak.

– Mielőtt eltesszük magunkat későbbre, nézd meg még egyszer a szextánsodat! – kérte Gomba a barátját.

– Mi az ördögnek nézegessem annyit? – háborgott, aztán mégis leguggolt a műszer elé. Egyik szemét behunyva vizsgálni kezdte a kirajzolódó árnyékot. Nézegette, majd átment az asztal túlsó oldalára, onnan is szemügyre vette. A másik kettő gyors eredményre számított, a késlekedés balsejtelmeket hozott.

– A rohadt életbe! – káromkodta el magát Géza.

– Ne rémisztgess, áruld el, mi van!

– Elmozdultunk.

– Mennyit? – kérdezte morcosan Gomba.

– Három percet. Most már majdnem tizenöt fok a magassága.

– Mennyi? – csodálkozott el a barátja.

– Tizenöt fok felé járunk.

– Az lehetetlen.

– Ezt már unom. Mindenre azt mondjuk, lehetetlen, aztán kiderül, mégis megtörténik.

– Mi a fenéről van szó? – faggatta őket mérgesen Aida. – Magyarázzátok el!

Géza felmarkolta a pálinkás üveget, kitöltötte a maradékot.

– Visszafordult. A Föld eddig nyugatról kelet felé haladt, most keletről forog nyugatra, és ne mondjátok azt, hogy lehetetlen!

Nem mondták.

– Rosszabbul is járhattunk volna – szólalt meg végre Gomba. – Ha egyetlen pillanat alatt leáll a forgás, lerepülünk a felszínről, mint a parittyakő, és velünk repül minden. Levegő, víz, házak, autóbuszok, óceánjárók az óceánokkal, egyszóval minden. Szerencsénkre kíméletesen, puhán váltott irányt, és nem satufékkel, egyetlen pillanat alatt.

– Ne játszd az eszed! Ki váltott irányt?

– A maják istene meg az általa jövendölt bolygóegyüttállás. Quetzalkotlós, vagy ki az ördög.

– Ilyen nevű maja isten nincs.

– Mit számít? Az sem fontos, hogy istennek tartod, vagy csak szimplán gépkezelőnek, aki packázik velünk a vezérlőpult mögött. Az a lényeg, hogy megmutatta a hatalmát.

– Öregem! – morgott egyet Géza. – Szórakozik velünk, mint valami haszontalan kölyök. Elárulta, hogy homokszemek vagyunk neki. Azt hiszem, ideje elkezdenünk félni tőle.

Aida hősisen lehajtotta a harmadik adag piát.

– Most féljünk? Amikor újra indult a vonat? – kérdezte akadozó nyelvvel, és elvackolódott a kanapén. – Kaptok tőlem szilveszterkor halászlét! Megnyertétek a fogadást – csuklott egyet.

A fáradt és alkoholos álom után Aida ébredt elsőnek, a hálószobának kinevezett tárgyalóból az épület kert felöli oldalára látott. Első pillantása a lenyugvó Napra esett. Megrázta a két fiút, akik morogva ébredeztek.

– Nézzétek! Most nyugszik le a Nap keleten!

Az elmúlt hosszú nap leckéi után, eszükbe sem jutott azt mondani, lehetetlen.