Lustán heverésztek a parton. A Nap felülről tűzött rájuk, és ők elbágyadtak az erős fénytől. A hullámok csendesen loccsantak a homokos parton, a halk zsongás elálmosította őket. Eléggé népes volt a part, sok fürdőző család terítette le a plédjeit a lankás homokba, és zsongító lármájuk elvegyült a hullámok egyenletes surrogásával, csattogásával. Nem csoda, hogy Joe és Clara heverészés közben elszundítottak.

Mire felébredtek a vihar nemhogy közeledőben volt, de már ki is tört. Nagyon gyorsan érkezhetett, mert feltehetőleg nem aludták volna át az égzengést és a simogató szellő orkánná alakulását.

A fürdőzők legnagyobb része már elhagyta a vizet, néhányan maradtak csupán, akik a part közelében küzdöttek a hullámokkal, kifelé tartva a homokpad irányába.

Méter magas hullámok ostromolták a fövenyt a lábuknál, a víz néha kicsapott a nyugágyhoz, ilyenkor hideg permet záporozott a bokájukra. Az ég fekete volt, a napot már nem lehetett látni, a felhők teljesen befedték az eget. A távolban cikáztak a villámok, és a tenger felől fekete pászmákban lógott a zápor.

- Szedelődzködjünk - mondta Clara, és kapkodni kezdte a ruháit a nyugágy támlájáról.

Joe is felugrott, magára rántotta pulóverét meg farmerét, mert már kezdett borzongani a csípős széltől.

- Ez komoly vihar lesz - jósolta. Ő is segített a holmi összedobálásában, futólépésben vitte a hűtőtáskát, meg a sok vicket-vackot a kocsijukhoz.

Már éppen indulni akartak, amikor egy kétségbeesetten hadonászó nőt vettek észre a parton. Kezét időnként a szája elé kapva kiáltozott a víz felé, de nem értették, hogy mit, mert az időközben orkánná erősödő vihar elnyomta a hangját.

- Ott valaki bajban lehet - mutatott feléje Clara. Joe elengedte az indítókulcsot, fejét a part felé fordítva kémlelte a vizet.

- Innen nem látok semmit - mondta. - Megnézem a közelből, hátha segítségre szorul a kiáltozó.

Meg sem várta a lány válaszát, már futott is a rémülten hadonászó asszony felé.

A nő arcán kétségbeesett sírás nyomait látta átszőve a hisztéria kezdődő jeleivel.

- Kitty! - kiáltotta az asszony, és karjait a víz felé nyújtotta.

Bent a méteresnél is magasabb hullámok között, egy fekete pontot dobált a víz.

- A lányom! - kiabálta sírásba torkolló hangon Joe felé. - Leesett a szörfről, és nem tud vissza kapaszkodni.

Joe nem foglalkozott sokat a sápítozó nővel, a pár felvillanásból is megítélhette, hogy a lány soha sem fog visszamászni a deszkájára. Ledobta magáról a farmert, de a pólót magán hagyva rohant befelé a vízbe. A farmertől azért akart megszabadulni, mert a vastag, vizes ruhadarab akadályozná őt az úszásban, és az nemcsak a lány életébe kerülhet, de még talán a sajátját is kockára tenné.

Látva, hogy Joe a vízbe veti magát, Clara is kiugrott az autóból és odafutott az ökleit rágó nő mellé.

- A lányom a vízben van! - zokogta elfúló hangon az asszony.

Clara megölelte, igyekezte elterelni a figyelmét a kétes kimenetelűnek ítélhető mentőakció felől.

- Ne féljen! Joe kihúzza - biztatta.

Saját magának is igyekezett bebeszélni az eredményt, amely felől egyáltalán nem lehetett bizonyos. Látta a fiún, hogy izmos testalkatú, de nem tudta róla, jól úszik-e, vagy sem. A rendelkezésére álló információk alapján akár az is lehetséges, pillanatokon belül ő is mentésre szorul, de senki más nem volt a környéken, akitől segítséget remélhettek volna.

A hullámok nem sok látnivalót engedtek meg a két aggódó nőnek. Joe feje néha hosszú másodpercekre eltűnt a tarajok között, és ilyenkor csak reménykedhettek abban, hogy uralkodni tud a vihar egetverőnek látszó vízzuhatagján. A partról nézve már több méter magasnak látszottak a hullámok.

Joe jól úszott. Amikor a vízbe ugrott nem volt kétsége afelől, hogy ha időben odaér a lányhoz, akkor kimenti, de ahogy fogyott a távolság a parttól, úgy lett egyre elkeserítőbb a helyzet. Az ár időről időre makacsul visszadobta őt pár méterrel, csak lassan tudott előre haladni. A leghasználhatóbb technikának az bizonyult, ha néha a víz alá bukva tempózott, amíg bírta szusszal, mert a vízszint alatt kisebb volt a vihar ereje. Levegőért persze fel kellett jönnie a felszínre, és ilyenkor nagyon be kellett osztania a lélegzetét, mert ha történetesen egy hullámhegy alatt kezdett hozzá a felkapaszkodáshoz, csak kevés tartalékot tudott mozgósítani a tüdejében. Nem szerette volna, ha ő is fuldokolni kezd.

Már talán csak tucatnyi méterre volt a szörfdeszkába kapaszkodó Kittytől, amikor a lány keze lecsúszott a deszkáról és a biztonságot nyújtó mentőeszköz elérhetetlen távolságba került tőle.

Kitty nem vette észre a felé úszó férfit, rémülten kapálózni kezdett, és segítségért akart kiáltani. Amint kinyitotta száját, belecsapott a hullám, és azonnal krákogni, köhögni, fulladozni kezdett. Joe nem kiáltott felé, úgy sem hallaná meg, csak megkétszerezve az erejét, tovább úszott.

Rémülten látta, hogy a lány már nem ura a cselekedeteinek, erejét vesztve bukdácsol a haragvó vízben, néha hosszabb időre elmerül, aztán éppen akkor, amikor már odaért, teljesen eltűnt a felszín alatt. Vett egy mély lélegzetet, és alábukva keresni kezdte a magatehetetlen gyereket. Szerencsére a rajta lévő tűzpiros fürdőruha az egy-két méteres mélységben élénk foltként lebegett Joe szemei előtt, és éppen akkor sikerült a hajánál fogva elkapni a lassan tehetetlenné váló lányt, mielőtt a nagyobb mélység magába szippantotta volna.

Magához húzta, aztán elkapta a hóna alatt, és ahogyan azt az elsősegélynyújtó tanfolyamokon oktatják, vonszolni kezdte. Igyekezett a lány fejét állandóan a felszín felett tartani. Hallotta, hogy akadozva, fulladozva lélegzik, de tartott tőle, hogyha nem igyekszik, akkor nem éli túl a partig tartó utat.

Egyik kezét használva erőteljes lábtempókkal úszott terhével a part felé, ami mintha egyre távolodna tőle. Ahogy fogyott az ereje, egyre messzebb lévőnek látta a hullámok mögé bukó homoksávot.

A parton a két aggódó nő, csak az elemekkel vívott hosszú viaskodást láthatta. Az anya reménykedett, hogy a lánya élve partot ér, Clara pedig Joe miatt szorongott. Még nem volt szerelmes a fiúba, de sokkolta a szeme előtt zajló dráma. Egy tizenhat év körüli lány, és egy majdnem harminc éves fiatalember halála nagy teher lett volna a számára, és nem szívesen nézett volna szembe ezzel a veszteséggel.

Az anya, csak néha mert a víz felé nézni, és akkor sem látott semmit. A zápor már elérte őket is, és átláthatatlan vízfüggönyt vont a tekintetük elé.

Kettőjük közül Clara volt a higgadtabb, ő volt az, aki arra gondolt, ha a zuhogó esőtől nem láthatják a mentés eseményeit, talán Joenak is nehéz lehet a tájékozódás a vízben. Teli torokból kiabálni kezdett a viharban, mint valami hangos világítótorony. Nem tudhatta, a fiú hallja-e a hangját, de nem akarta megkockáztatni, hogy abbahagyja a kiáltozást nevén szólítgatva a fiút.

- Kiabáljon maga is! - mondta az anyának - Nem biztos, hogy látja, merre kell úsznia.

Az asszony is helyesnek tartotta, ha társul hozzá.

A hullámokkal küzdő Joe hálát adott magában Clarának a kiáltozásért, mert tényleg alig tudott tájékozódni a felcsapó hullámok között. Kettőjük hangja, mint távoli ködkürt terelte őt a helyes irányba. Kitty magatehetetlenül lógott a karján, de ha rendszertelenül is, még mindig lélegzett. Már csak pár métere volt a parttól, amikor egy hatalmas hullám rontott rá a háta mögül, és teljesen elborította vízzel.

Fáradt tüdeje már híján volt minden tartalékának, és a légszomj miatt ösztönösen levegőt akart venni. Hatalmas adag víz került a légcsövébe. Most már ő is fuldoklott, de erejét megfeszítve tovább úszott cipelve terhét, lehetőség szerint továbbra is a víz fölé emelve a lány fejét. Már attól tartott, hogy őt is legyűri a vihar, és vereséget szenved a nagy ütközetben, amikor a lába végre a talajnak ütődve jelezte, már nem kell tovább úszni, innentől lábon is kijut a vízből.

A két nő, amikor meglátta a tengerből csapzottan kiemelkedő fiút, eléje rohant.

- Él? - kérdezte sikoltva az anya. Joe csak odalökte a lányt a karjaik közé, aztán egyensúlyt keresve egyedül botladozott ki a homokpadra.

- Él - hörögte, és levegő után kapkodott.

Kittyt be kellett vinni a városi kórházba, ahol nagy felhajtást csináltak körülöttük. Az egyik nővér a még mindig kapkodva lélegző Joet is ágyba akarta fektetni, de erről lebeszélték. Azt azonban nem tudták meggátolni, hogy ne értesítse a helyi sajtót.

Másnap már szinte természetes volt, hogy Clara szobájában ébred. Nagyon kimerült az elemekkel vívott csatában, tovább aludt a lánynál. Mire megébredt, a konyhában már várta őt a pirítós, a kávé meg a dzsem. A terítéken ott volt a reggeli újság is.

- Te vagy a címlapon - figyelmeztette őt Clara.

Joe nem volt elragadtatva ettől.

- Mi a baj? - kérdezte a lány. - Híres lettél. Te vagy a vihar hőse. Megmentettél egy fuldoklót, és veled foglalkoznak az újságok. Állítólag még az országos napilapokban is benne van a képed.

- Nem szeretem, ha reflektorfénybe kerülök - mondta mogorván.

A lányban ösztönösen ébredezni kezdett valami.

- Mondd csak Joe! Ugye nem kőröz a rendőrség?

- Tudtommal nem - felelte halkan a fiú.

Clara a háta mögé lépett, rákönyökölt a szék támlájára, haja a fiú hajával keveredett.

- Még nem mondtad el, miből élsz. Azt elmesélted, hogy bőven van mit a tejbe aprítanod, de arról nem szóltál, hogyan szerezted a vagyonod.

- Nem tudom, örülnél-e, ha elmondanám.

Joe tartott ettől a beszélgetéstől, mert ennek a lánynak nem akart hazudni. Nem lehetett baja abból, ha Clara megtudja mi a mestersége, de semmiképpen sem akarta elveszíteni őt. Érezte, hogy a lány színre lépésével hatalmas mértékben megnőtt a tér, amelyben az élete zajlik. Ha sikerül megválnia a múlttól meg az előre elrendelt életpályától, akkor egész biztosan el fogja kerülni a revolverrel rá várakozó kishivatalnokot. Időközben a neve is eszébe jutott ennek az embernek. Valamikor pár hét múlva kellene szembekerülni vele egy kártyacsatában, és utána történne meg az, amit el akart kerülni, a halálos lövés.

Bailey. Így fogják hívni azt az embert, illetve már most is így hívják, csak még nem ismerik egymást. Majd egy kártyaasztalnál kell bemutatkozniuk a többi játékossal egyetemben, valahol Vegasban.

- Tudni szeretném - mondta Clara. - Ha bűnt követtél el, akkor megpróbálok eltekinteni tőle, mert tegnap az életedet kockáztattad egy ismeretlen miatt. Nem hinném, hogy aki életmentésre vállalkozik, gazember lenne.

- Ebben ne legyél biztos - legyintett egyet Joe. - El akartam hagyni a múltamat, és emiatt nem örülök annak, hogy most én vagyok a címlapokon szerte az országban.

- Félsz, hogy felismer valaki a múltadból?

- Talán ettől félek, talán mástól - válaszolt bizonytalanul, és Baileyra gondolt meg a harmincnyolcasra, amelyből a nevét viselő lövedék majd a halántékába csapódik. - Tudni akarod miből éltem eddig?

A lány bólintott.

- Kártyából.

- Úgy érted, krupié voltál?

- Nem. Az egy tisztes foglalkozás.

Csend lett. Még nem mondta ki a vallomást, még megváltoztathatná a szándékát, mondhat valami ostobaságot, és akkor megtarthatja magának Clarát, de ehhez nem volt kedve. Szeretné Clarát maga mellett tudni, de nem hazugságok árán.

- Hamiskártyás voltam. Csaltam a játékban, és csúnyán kifosztottam egy sereg embert.

- Tegnap életet mentettél - vette önkéntelenül is a védelmébe a lány.

- Az tegnap volt. Egy héttel korábban pedig két nap alatt harmincezer dollárt vágtam zsebre néhány ostoba fajankótól.

- Szegény emberek voltak? - kérdezte reménykedve Clara.

- Ahol én játszottam, ott szegény ember nem fordul meg, de a csalás gazdagokkal szemben is csalás.

Clara szótlanul nézte. Nem akarta elhinni, hogy ez a kedves fiú, aki vele is jót tett, amikor elvitte az anyja esküvőjére, aztán megmentette egy másik lány életét a sajátja kockáztatásának árán, ez a fiú léha gazember lenne.

Átment az asztal túloldalára, mintha biztonságos távolságot kellene teremtenie kettőjük között.

- Miért csináltad?

Ez volt a legnagyobb rejtély Joe életében. Szerette volna maga is tudni, de nem tudott rájönni.

- Így volt megírva a könyvben - mondta. - Nekem így kellett élnem.

- Az mondtad, szabadulni akartál ettől a zsivány élettől - Clara egérutat akart biztosítani a fiúnak. Joenak is meg magának is. Ő sem akarta elveszíteni a fiút. Egy nappal korábban még nem érezte, hogy szerelmes lenne belé, de azóta sok minden történt.

- Soha sem akarok többé kártyázni - mondta Joe. - Ott hagytam az összes ruhámat egy vegasi hotelben. Ott maradt az egész kelléktár, ami ahhoz az élethez kell. Úgy akarok élni, mint bármelyik rendes ember, s ha kevés lesz a pénzem, akkor még akár dolgozni is képes leszek.

- Az elmondottak után elhiszem, hogy lehetnek rosszakaróid.

- Ezért nem örülök annak, ha címlapra kerül a képem.

A lány felállt, Joehoz lépett, aztán leguggolt elé, és két keze közé fogta a fiú kártyatrükkökhöz szokott ujjait.

- Akarod, hogy segítsek?

Joe nem akart magasabban lenni a lánynál, lecsúszott a székből, és most már ő is guggolt.

- Szeretlek Clara. Te meg tudnál menteni attól az élettől, amit eddig éltem.

Gyurka átverekedte magát az üzlet ajtaján anélkül, hogy leejtette volna a kezében egyensúlyozott gépet.

- Elhoztam - mondta a műszerésznek. - Tegnap a biztonság kedviért végigfuttattam rajta egy vírusellenőrzést, de nem talált vírust a program. Volt egy hely, ahol sokat kerregett, de nem írt ki semmit arról, hogy fertőzött lenne.

- Mindjárt megnézem én is - felelte a műszerész. - Ha van ezen a masinán vírus, az én programom biztosan leirtja.

Csatlakoztatott egy monitort, egy billentyűzetet, és bekapcsolta a gépet.

Suhant velük az autó. Minél hamarébb el akartak jutni Renoba, hogy összeházasodjanak.

Joe körül egyre tágult a tér, és élvezettel igyekezett kitölteni ezt a teret, ezt az új, frissen kapott világot. Clara volt a biztosítéka az új élethez, és nem akarta elengedni a lányt maga mellől.

Clara még soha az életben nem volt ennyire biztos abban, hogy meg kell tennie azt, amit elhatározott. Szerette Joet. Azt szerette benne a legjobban, hogy szembe tudott nézni a múltjával, és el tudott indulni egy olyan úton, amely messzire vezet ettől a múlttól.

- Anyám megérezte, hogy hozzád fogok tartozni - mondta Joenak.

Egy kanyar után hosszú egyenes szakasz következett a sivatagos tájban futó aszfaltcsíkból. Sok kilométerre elláthattak.

A következő kanyar előtt már szinte ismerősként várt rájuk az egymás mellett álló rendőrautókból vont torlasz.

- Már megint - sóhajtott Joe.

- Tartasz tőlük? - kérdezte aggódva Clara.

A fiú a fejét rázta.

- Nem nagyon. Tudtommal semmi okuk sincs arra, hogy keressenek. Hamiskártyásokat nem autós üldözéssel szoktak foglyul ejteni. Játék közben kell tetten érni a hozzám hasonlóakat.

Lassított, és megállt a rendőr előtt.

A rendőr most is elvette a papírjait, nézegette, aztán előre vitte a kocsijához, és beszélni kezdett a rádión.

- Mi a fene lehet az igazolványaimmal? - morogta Joe, miközben ujjaival idegesen dobolt a volánon. - Tökéletesen szabályszerű, és nem is hamis okmányok.

- Talán hasonlítasz valakire - akarta megnyugtatni Clara.

- Egy hamiskártyásra - mondta savanyú humorral a fiú.

Egyikük sem nevetett a viccen.

Negyedórai ácsorgás után engedték tovább őket, miközben jó néhány később érkező hajthatott el mellettük.

- Sajnálom, hogy minden rendben van a papírján - adta vissza az igazolványt a szokatlanul goromba rendőr. - Szívem szerint bevinném magát, mert nagyon nem tetszik az ábrázata. Azt ajánlom, tűnjön el a környékről minél hamarébb, mert ha csak egy mód van rá, kerítek rá alkalmat, hogy lecsukassam. Valami azt súgja nekem, hogy magának ott lenne a helye a rács mögött. Az volt az érzésem, megtaláljuk a nyomait valami adatbázisban, de a keresés nem járt eredménnyel.

Kikérhették volna maguknak az arcpirító modort, de nem tették. Inkább tovább hajtottak Reno irányába

- Érdekes ez a hiba - tanakodott a szerelő. - Most is megállt egy helyen az ellenőr, mintha talált volna valamit, de aztán úgy döntött, nincs benne az adatbázisban a vírus, és továbblépett. Azt írja, nincs a gépeden vírus. Az volt az érzésem, megtaláljuk a nyomait valami adatbázisban, de a keresés nem járt eredménnyel.

- Mit lehet csinálni? - nézett rá ijedten Gyurka. - Egyetlen fájl volt csak ezen a wincseszteren, és egyszer csak elkezdett hízni. Csak hízott, hízott, már csaknem az egész vinyót betölti.

- Sajnálom öregem. Csak egyet tehetünk, leformattáljuk a merevlemezt. Szerencséd van, hogy a rendszer nem ezen van, így csak ezt az egy fájlt veszíted el. Ez semmiség.

Joe és Clara hétköznapi ruhában álltak az anyakönyvvezető előtt. Itt nem volt szükség formaságokra, itt hozzá voltak szokva a hibbant ügyfelekhez, a fura szerzetekhez. Itt azt is megtehették, hogy beszédelegtek az utcáról, és pár perc múlva mint férj és feleség hagyták el a helyiséget.

Joe már el is felejtette a kis kellemetlenséget, ami útközben akadályozta őket egy ideig.

- Joe Ingham! - hallotta a nevét az anyakönyvvezető szájából. - Akarod-e, hogy az itt megjelent Clara Parker a felséged legyen? Akarod-e…

A hivatalnok, még mondta volna tovább is, de nem tehette…

Clara szemében boldog csillogás égett, éppen Joe felé akart fordulni, de ő sem tehette…

Joe a lányt nézte kezdettől fogva, és éppen emelte a kezét, készülve a gyűrű felhúzására. Szerette volna minél hamarébb Clara ujjára húzni a karikagyűrűt, de nem tehette…

A továbbiakban senki sem tehetett semmit.

- No, haver! - mondta Gyurkának a szerelő. - Kész a géped. Mi volt az a dédelgetett fájl, amit őriztél rajta?

- Egy film, amit még meg sem tudtam nézni. Éppen most akartam kimenteni lemezre, de nem sikerült. Ettől fogtam gyanút.

- Mi volt a címe?

- Joe, a hamiskártyás.

- Azt én is láttam - derült fel a műszerész homloka. - Nagyon jó film. Egy vagányról szól, aki kifoszt egy csomó milliomost a kártyaasztalnál, aztán mikor vége a zsugának, az asszonyaikat fekteti meg. A végén egy kishivatalnok, aki tévedésből lesz az áldozata, lelövi.

- Nem tudod kölcsön adni a filmet?

A műszerész a fejét ingatta.

- Nem az enyém volt a lemez, amiről megnéztem. Töltsd le valahonnan a Netről!

Gyuri a pénztárcájában kotorászott.

- Szerintem másként kellett volna befejezni a filmet - mondta, miközben kifizette a munkadíjat. - Én adtam volna egy lehetőséget a fickónak arra, hogy másképp éljen.

Felmarkolta a gépet, amelyikben az üres wincseszteren már nem futhatott tovább a film a megváltoztatott befejezéssel.

Kilépett a napfényben fürdő Baross utcára.