- 1 -

Az autópályán túl, de az üveghegyen innen, az Erdőbenbúvó Királyságban élt a rózsaszínű hercegnő. Nem volt nagy a királyság, ahol a szülei, a király és a királynő éltek, de a hercegnő szívének nagyon kedves volt ez a kis birodalom. Az erdő nem volt vad, nem bujkáltak benne gonosz boszorkányok és szívtelen mostohák, tűzokádó sárkányok és éhes farkasok, ám néhol, ahol a fák egymáshoz nagyon közel nőttek, rejtelmesen sötétté tették a lombok a kanyargó, keskeny ösvényeket.

Történt egyszer, hogy Tündérrózsa valami csacsiságon hajba kapott a kisöccsével. Mert Izgőmozgó Gyuszkó, a kistesó nem sietett a kibéküléssel, nagyon elkeseredett. A kis királylány nagy keserűségében el is határozta, hogy világgá megy.

Szaporán szedve a lépteit kigyalogolt a királyi udvarból a tyúknyom széles csapáson, és csak ment, ment fél délután, meg sem állt pihenni. Arra gondolt, keresheti majd Gyuszkó este, amikor vacsorázni hívja őket a főhopmester a királyi asztalhoz.

Hosszú utat megtett már Rózsa, amikor megszomjazott. Felkészült szomjának oltására a hercegkisasszony, hozott magával egy nagy flaska jégteát, de takarékoskodni akart a csemegével, hát lehajolt az út mellett csordogáló tiszta vizű csermelyhez, és abból merített magának pár kortyot.

Ivott egy jót, aztán le is ült a kis patak partjára. Lábát a vízbe lógatva kergette az ebihalakat a kavicsok között. Kibontotta a zsákját, és számba vette a magával hozott menekülőbatyut. Volt abban minden, aminek szükségét látta induláskor.

Ott volt a kedvenc kifestő könyve.

Ott voltak a színes ceruzái és egy radír.

Ott volt Samu, a bohóc és Barbie, a babája, de ott volt a kedvenc papucsa, a pizsamája, a fogkeféje, a fogmosó pohara, a fésűje, egy tartalék cipellő, három pár zokni - hogyha elázik a harmatban az, amelyik a lábán van, ne kelljen tovább menni a nedves ruhában.

Ott volt a kedvenc meséje DVD lemezen.

Ott volt az anyu fényképe, az apu fényképe - és nem hagyhatta otthon Gyuszkó fényképét sem, mert igaz, haragudott rá, de továbbra is nagyon szerette őt.

Ott volt az oldalzsebben az elemózsiája: két zsemle, fél doboz sajt, három alma, egy fej hagyma, egy marék rizs, amit majd megfőzhet valahol, egy marék rozs, amit a madaraknak adhat és egy kis tábla csokoládé, amit nem akart senkivel sem megosztani.

Vízbe lógó lába már kezdett kicsit fázni, ki is vette a patakból, mert nem akart megbetegedni nagy utazása közben. Azon járt a feje, haza is mehetne éppen, ha akarna, de nem akart - és nem is tudott volna. Olyan messzire elgyalogolt a saját királyságuktól, amilyen messze még soha sem járt egymagában, és már nem tud tájékozódni, mert korábban elfelejtette megjelölni az utat, amelyiken érkezett.

A hercegnő éppen kezdte búnak ereszteni a fejét, amikor érces zörgéssel, de vidám csilingeléssel befutott a kis tisztásra biciklijén egy herceg.

Kornél, a Fényes herceg fütyörészve, danolászva és dudorászva taposta a pedált. Nagyon meglepődött, amikor a tisztás peremén, a patak partján meglátta a rózsaszínű hercegnőt üldögélni.

- Szervusz, kislány! - köszöntötte Rózsát.

- Szervusz, kisfiú! - válaszolta Rózsa.

- Ne mondd nekem azt, hogy kisfiú! - mérgelődött a Fényes herceg. - Én Kornél vagyok, a király fia.

- Akkor te se mondd nekem azt, hogy kislány, mert én meg Tündérrózsa vagyok, a király lánya!

Nagyot dobbant a föld, amikor a herceg leugrott a kerékpár nyergéből.

- Miféle királyról beszélsz te? - meresztett nagy szemeket a hercegnőre.

- Hát apámról, a Nagy királyról.

Kornél idősebb volt Rózsánál, aki hét évével még kicsit tájékozatlan volt a világ dolgaiban, ezért nem kezdett vitatkozni a hercegnővel, hanem leült mellé a patakhoz.

- Annyi itt a királyság, mint égen a csillag - motyogta, de Rózsa meghallotta.

- A ti királyságotok messze van-e? - kérdezte, hogy elejét vegye egy kialakuló veszekedésnek. Arra a napra már nagyon elege volt a civakodásból.

- Nem olyan messze - felelte a királyfi. - Te hol laksz? - érdeklődött barátságosan.

- Nagyon messze - mondta Rózsa, mert arra gondolt, már nagyon régóta úton van, nem lehet olyan közel az ő apjának a kastélya. - Az Erdőbenbúvó Királyságban.

- Nem hallottam még erről a birodalomról - vonogatta a vállát a Fényes herceg. - Merre tartasz? - kérdezte, de aztán egy fontosabb kérdés jutott eszébe. - Hol fogsz éjszakázni? - érdeklődött tovább Kornél, a közeledő alkonyatra utalva.

Tündérrózsa már majdnem elpityeredett a gondolatra, hogy ma este Gyuszkó nélkül kell beállnia a fürdőkádba, de aztán eszébe jutott, még azt sem tudja, hol talál magának ágyat, nem még azt, hol fürödhet majd meg. Visszanyelte a könnyeit, és csendesen beismerte, fogalma sincs arról, hol hajtja álomra a fejét.

Kornél megsajnálta a hercegnőt, aki hiába tiltakozott az előbb a megszólítás miatt, mert mégiscsak egy ijedt kislány volt.

- Elkísérhetsz éppen - ajánlotta. - Gyere velem!

Rózsa gondolkodott egy csöppet, de nem volt jobb ötlete, mint amit a királyfi javasolt.

- Nem bánom - egyezett bele, s feltápászkodott a földről. Ruháját leporolta, cipőjéről letisztogatta a vízparti sarat, nedves zokniját szárazra cserélte, és várta a királyfi útmutatását, merre induljanak. A herceg nem mutogatta az utat, hanem felugrott a bicikli nyergébe, és kínálta a helyet maga előtt a vázon, közvetlenül a bicaj kormánya mögött.

- Pattanj fel! - invitálta a kis hercegnőt.

Rózsának nem kellett kétszer mondani, felugrott a vázra, és amikor a herceg tekerni kezdte a pedált, élvezte, ahogyan az arcába csap és borzolja a haját az erdő hűs levegője.

Göröngyös volt az út az erdőn át, nem tudtak beszélgetni, pedig a hercegnő nagyon kíváncsi volt arra, meddig mennek még.

Sötét este lett, amikor az erdő szélén túljutva egy falu mellett, egy kis fogadó előtt megálltak.

- Ez a ti királyságotok? - kíváncsiskodott Rózsa, amikor Kornél a fogadó falának támasztotta a bringát.

- Ez Irgum-burgundia, itt egy távoli unokatestvérem uralkodik. Ma este az ő vendégei leszünk - árulta el a hercegnőnek.

Nagy, fehér kutya szaladt elő a fogadó kertjében álló kutyavárból, és gyanakodva szaglászta a vendégeket. Rózsa ijedten húzódott Kornél háta mögé, aki már ismerte a kutyát, és barátsággal szólt hozzá.

- Ülj a helyedre Vadulugatótóbiás!

Tündérrózsa óvatosan kikukucskált a herceg válla mögül, és látta, Vadulugatótóbiás leereszkedik a két hátsó lábára, aztán nyelvét kinyújtva, pislogva néz Kornélra.

- Ismerkedj meg Tündérrózsával, a hercegnővel! - mutatta be neki barátnőjét a herceg. Vadulugatótóbiás félrehajtotta a fejét, egyik füle mókásan lengedezett mintha csak a könnyű szellő mozgatná, másik pedig éberen figyelve felágaskodott. Vakkantott kettőt, és megnyalta Rózsa térdét, de közben gondolkodott.

- Perszeee! - elmélkedett magában az eb, aki már régóta ismerte a Fényes herceget. - Bárki mondhatja magáról azt, hercegnő, de nem biztos, hogy igaz, amit állít. - Próbára foglak tenni - gondolta, és vakkantott, majd megszólalt.

- Nagyon finom lesz ám a vacsora. Neked mi a kehehedvenc ételed? - kérdezte Rózsától kutyamódra lihegve.

Rózsa nem csodálkozott azon, hogy érti, mit kérdez tőle a kutya. A saját jószágainak is rendre megérti a kívánságait.

- A torta - árulta el Vadulugatótóbiásnak.

- Mmm! - a kutya hosszú nyelve körbeszaladt a pofáján. - A torta nagyon finom. Én is szeretem - lódított, pedig ki nem állhatta a tortát, a kolbász volt a kedvenc eledele, mint minden rendes kutyának.

- Hozok a tortámból - ajánlotta a hercegnő.

- Nagyon jó lesz - mordult egyet a kutya. - Nagyon szeretem a tortát - megint körbenyalta a szája szélét, de közben lencsefőzelékben főtt szafaládéra gondolt.

- Sok tortát kérsz?

Vadulugatótóbiás csillogó szemekkel nézett a kislányra.

- A torta a kedvencem a sütemények közül.

- Melyik tortát kedveled a legjobban? - hajolt le a hercegkisasszony a kutyához.

- Mindegyiket - súgta neki a kutya - de főleg a marcipánosat szeretem. - A kehehehehedvencem a marcipán - lihegett sóvárogva.

- Júúj! Azt én is nagyon szeretem - mondta Tündérrózsa, és megvakarta Vadulugatótóbiás mellényét.

A kutya látta már, nem lehet rossz szíve a kislánynak, de nem elégedett meg ennyivel. Elhatározta, még alaposabb próbának teszi ki a hercegnőt, csak azon kesergett magában, hogy igazán, de nagyon-nagyon utálta a süteményeket, és mind között legeslegnehezebben a marcipánt viselte el.

- Nekem adod az adagodat? - nézett a hercegnőre alulról, csillogó szemmel.

Rózsa már nagyon éhes volt, és tényleg a kedvence volt a marcipán, de úgy látta, Vadulugatótóbiás nagyon szeretné megkapni az adagját. Elszánta hát magát, és felajánlotta az egészet.

- Rendes kislány vagy! - morogta halkan az eb, és leheveredett mellette a fűbe. Rózsa megvakargatta Vadulugatótóbiás füle tövét, és súgva megígérte, vacsora után meglátogatja őt a süteménnyel.

- Ne mondd neki legközelebb azt, hogy kislány! - ismételte magát felemelt mutatóujjal a királyfi a kutya felé. - Csakis királykisasszony lehet az, akinek ilyen jó szíve van.

- Azt majd meheheglátjuk - morogta halkan, szinte magának a kutya, és leejtette a fejét előrenyújtott mancsaira, mintha csak aludna.

- 2 -

Csodálatos volt a fogadó, ahová érkeztek. Ami kívülről csupán pár szobás vityillónak látszott, belülről hatalmas kastélynak bizonyult. A tágas előcsarnok száz ház magasságban ért véget, és az ezerkarú csillárról annyi fény áradt alá, amennyi a napot is elhomályosíthatná, ha kieresztenék a fényét a szabadba.

Ámult Rózsa a csodától, még sosem látott olyan házat, amelyik belülről nagyobb, mint amekkorának kívülről látszik. Meg akarta számolni a folyosókat, de kilencvenhatnál eltévesztette a sort, tévedésből hatvankilencet mondott, és attól kezdve teljesen összekavarta a dolgokat.

- Kuzinod, a Felséges Király már vár - jelentette az ajtónálló, amikor döndülve becsapódott mögöttük a kapu, amelyik kívülről alig volt magasabb egy embernél, de belülről akkorának látszott, mint kívülről az egész épület.

- Akkor jó, mert már piszkosul megéheztünk - mondta a királyfi, kicsit feledve az udvari etikettet.

- A vacsora is tálalva! - mondta dörgő hangon az ajtónálló, aztán észrevette a Kornél háta mögött félénken megbúvó kishercegnőt.

- Hát a kislány kicsoda? - kérdezte nagyhangon.

Rózsa igyekezett valóban kicsire összehúzni magát, mert félelmetes volt a kapus hangja, de bármennyire is igyekezett aprónak látszani, a nagydarab portás szigorúan figyelte minden mozdulatát.

- Ne mondd neki azt, hogy kislány! - emelte fel az ujját a herceg megint. - Ő is királyi gyermek, és velem van.

Az ajtónálló kihúzta magát, megrángatta ráncos kabátját a derékszíja alatt, haptákba állt, aztán odavezette a két vendéget a vacsorázó teremhez. Nagyon ügyelt arra, nehogy eltévessze a dolgát, és nem az ebédlőhöz kalauzolta a két királyi ivadékot, hanem a vacsorázóhoz. Irgum-burgundia királya annyira gazdag volt, hogy a palotájában minden étkezéshez külön helyiség volt. Reggelihez egy, ebédhez másik, uzsonnához a harmadik és vacsorához a negyedik.

Rózsa hercegnő és Kornél herceg méltóságteljes léptekkel elvándorolt a hosszú, és étkekkel roskadásig megrakott asztal mellett az asztalfőhöz, ahol a fenséges pár trónolt.

- Köszöntelek kedves Kuzinom! - üdvözölte a királyt mély meghajlással Fényes Kornél herceg, aztán meghajolt a királyné felé is. - Fenséges atyám és anyám üdvözletüket küldik. - A mellette álló Tündérrózsa hercegnő is megahajolt feléjük.

A király félre tolta az arca elől a hatalmas báránycombot, amiből falatozott, és mert tele volt a szája, először csak bólintott egyet.

Rózsa és Kornél tudták az illemet, ami a királyokra is vonatkozik. Nem szabad teli szájjal megszólalni, tehát türelmesen várakoztak, amíg a király lenyeli a szájából a falatot.

A fenséges úr végre lenyelte az ételt, lassan megtörölte magát a szalvétájába, ivott is a borából, aztán…

…aztán arra gondolt, nem fontos beszélni amiatt, hogy hellyel kínálja a vendégeit. Megint harapott egyet az ürücombból, és csak intett a szolgáinak, fejével jelezve merre adjanak helyet a vendégeknek az asztalnál.

- A kuzinom nem a jó modoráról híres - súgta Kornél a hercegnőnek, amikor végre leülhettek enni.

Farkas éhesek voltak. Ők is kaptak ürücombot, vegyes köretet, mártást, puliszkát, krumplit meg főtt kukoricát, vokban párolt zöldséget, görög salátát meg bármit, ami csak az asztalon volt. Jól is laktak mind a ketten. Már éppen a süteménybe készültek beleharapni, amikor Rózsának eszébe jutott a hosszúnevű kutya meg a neki tett ígéret.

Gyönyörűséges marcipán rózsa ékeskedett a sütemény tetején csábítóan, de mégsem harapott bele, hanem titokban, hogy senki se vegye észre, becsomagolta a szalvétájába a tortát. Mivel nem feledkezett meg az ígéretéről, mielőtt megkereste a szobáját, kilopakodott Vadulugatótóbiáshoz, és letette elé a tortát.

- Elhoztam neked a süteményt - adta át a tortát Rózsa.

- Mindet ehehehelhoztad? - kérdezte lihegve az eb.

- Elhoztam, mert láttam, hogy nagyon szeretnéd megkapni.

- Nem is sajnálod? - nézet rá kutyatekintettel Vadulugatótóbiás.

- Nem sajnálom, mert neked örömed lesz benne.

- Ez dicséretes - morgott a kutya. Egyáltalán nem volt ínyére a marcipán, de nem akarta elárulni a királylánynak, hogy csak próbára tette őt. Befalta a süteményt, mintha ízlene. Érezte ugyan rajta az ürücombnak az illatát, ami sokkal jobban esett volna vacsorára, de a próbát nem hagyhatta félbe.

Amikor az utolsó falat is eltűnt, Rózsa barátságosan megveregette a kutya mellényét, és megkérdezte

- Elég volt?

- Miért? Van még? - érdeklődött az eb lelkes kíváncsiságot mutatva.

Rózsa széttárta kicsiny kezeit.

- Amit kaptam mind elhoztam - mutatta üres tenyerét.

Vadulugatótóbiás megnyugodva hajtotta vissza előrenyújtott mancsaira a fejét. Megbizonyosodott afelől, a kislány tényleg hercegkisasszony lehet, hiszen a szíve nemes lélekről tanúskodik.

- 3 -

Reggelre mind a ketten kialudták fáradalmaikat a királyi vendégszobákban. Alaposan bereggeliztek, és indultak volna tovább, hogy mihamarébb Kornél királyságába érjenek.

A királyfi nyújtózott egyet az ajtóban mielőtt kinyitotta, aztán kiléptek a belül hatalmas, de kívül parányi bejáraton. Már ültek volna fel a kerékpárra; a Fényes herceg a nyeregbe, a rózsaszínű királylány a vázra, amikor elébük perdült Vadulugatótóbiás a kutya.

- Ne eheheherrefelé induljatok - mondta nekik lihegve, kutyatekintetét a királylányra emelve.

- De erre visz az utunk! - tiltakozott Kornél, a Fényes herceg.

- Elhiszem. Erre visz az utatok, de ha erre indultok napokig biciklizhettek, amire odaértek, és közben át kell kelnetek az összevissza hadonászó félkarú szélmalmok földjén meg a pottyanvalottyanó paradicsomok erdején.

- Ne is említsd! - Kornél herceg megrázkódott a lottyanó paradicsomok említésére. - Errefelé jövet egy álló napig mosakodtam, miután átértem a földjükön.

Rózsa hercegnő is megrázkódott, amikor arra gondolt, mennyire elcsúfíthatnák a szép rózsaszínű ruháját a paradicsomfoltok.

- Tudsz másik utat? - Kérdezte a herceg.

- Ha nem a főbejáraton akartok kimenni, hanem úgy intézitek, hogy a mellékbejáraton jussatok ki, akkor nagyon rövid utazás vár rátok.

- De hát a mellékbejáraton éppen az ellenkező irányba mennénk ki.

- Ne törődjetek ezzel! - tanácsolta a kutya - Arrafelé görbül az utca és görbül a tér, meg aztán ott legelészik a királyi griffmadárcsorda is.  

A királyfi gyanakvóan kinézett a ház sarka mögül, és akármerre járatta is a szemét, csak erdőt látott a mellékbejárat irányában. A legelésző griffmadarak nem látszottak, de annak sem volt semmi jele, hogy bármi görbeség lenne ott. Szerinte nem görbült ott sem az utca, sem a tér. Egyébként is zavarta a gondolat, hogy görbül a tér. Egy görbe utcát még csak el tudott képzelni, de hogy a tér görbül abban nem talált semmi fantáziát. Miért kellene egy térnek görbülnie bármerre is? Egy tér legyen kerek, vagy négyszögletes! Kifli alakú térre kinek lehet szüksége?

- Igazat mondasz? - kételkedett most már hangosan Kornél.

- Ha most ránézel a házra, látod a vacsorázó szobát meg a reggeliző szobát meg az ebédlő szobát, az uzsonnázó termet vagy a hatalmas csarnokot, ahol a trónszék áll?

Rápillantottak a kis, kopott fogadóra, és csakugyan úgy látszott, valami csodának kell hatnia a környéken. A kis ajtó túloldalán tényleg nagyobb minden, mint ahogyan a külső jelekből vélhették volna.

- Igazat mondhat Vadulugatótóbiás - bátortalankodott Rózsa.

- Hát jó! - egyezett bele a királyfi, és már indult volna befelé a főbejáraton, de amint kezébe kapta a biciklije kormányát, eszébe jutott, talán nem fogják átengedni ezzel a kicsit sáros géppel a kastélyon.

- Ezzel mi lesz? - nyugtalankodott a bicajra mutatva.

- Nagyon nagy szükséged van arra a drótszamárra? - kérdezte a kutya, talán azért, hogy a királyfit is próbára tegye.

Kornél, a Fényes herceg töprengett egy kicsit a válasz előtt. Mégiscsak ez volt a kedvenc közlekedési eszköze.

- Legfőképpen azért van rá szükségem - felelte - mert enélkül nem tudnék pár nap alatt hazajutni, aztán a vakáció végén újra iskolába menni. A királyképző, ahová járok, hetedhét országon túl van, és gyalog hosszú az út odáig. Ezért járok biciklin.

- Bízd rám a bringádat, és amikor ősszel erre jössz, visszaadom - ígérte az eb.

A királyfi tétovázott, végül is nem kis felajánlást vár tőle Vadulugatótóbiás.

- Ha igaz szívedre és a legfinomabb velős csontra megfogadod, hogy gondját viseled a gépemnek, akkor itt hagyom nálad.

- Nincs az a hatalmas vehehelős csont, amiért elhanyagolnám az őrzését - lihegte a kutya - de most már siessetek! Úgy látom, a királyi légierő parancsnoka összehívta a griffmadarak pilótáit egy gyakorlatra. Ha siettek, akkor még lestoppolhattok egyet. Veletek megyek, hogy segítségetekre legyek.

- Az jó lesz - örvendezett a kishercegnő, de Kornél felkapta a fejét.

- Ki vigyáz addig a bringámra, amíg te velünk csatangolsz?

- Egyet se félj hercegem - vakkantott Vadulugatótóbiás, és hosszú nyelvét lógatva rálihegett a drótszamárra. A bicikli előbb átlátszó lett, aztán elkezdtek eltünedezni egyes részei. Eltűntek a pedálok aztán a nyereg, a kormány lett semmivé, majd a kerekek, és végül a szép csillogó váz is elveszett a szemük elől. A lánc egy ideig még fityegett a levegőben, mintha tartaná valami, de aztán Vadulugatótóbiás fújt egyet mérgesen, amitől az is elillant.

A herceg és a hercegnő ebből szinte semmit sem értettek, de bíztak a kutyában, ezért otthagyták nála a láthatatlanná lett biciklit, és újra átléptek a csodakapun, amelyik kívülről alig volt embernél magasabb, de belülről kifelé akár elefánttal is át lehetett volna lépni rajta.

Ismét döndült mögöttük a kapu, és bent találták magukat a száz ház magas csarnokban. Rózsa megint meg akarta számolni a folyosókat, de most a tizenhatodiknál rászólt a kutya.

- Erre nem érünk rá - morogta, a nyelvét pár másodpercre visszahúzva az agyarai mögé. - Gyertek utánam! - vezényelt, és tappancsának poros nyomait otthagyva a végtelenül hosszú szőnyegen elinalt az egyik benyílóba.

A Fényes herceg és a kishercegnő lihegve követték. Néha sikerült megközelíteniük a kutyát, de az gondoskodott arról, hogy pár lépéssel mindig előttük járjon.

Olyan tíz percig szaladoztak a kisház folyosóin, és időnként eszükbe villant, hogyan is férhet el ez a rengeteg terem, lépcső, folyosó és szoba abban a kis fogadóban, ahová tegnap este beléptek. Nem sikerült megfejteniük a rejtélyt, az eb pedig fürgén szaladt előttük az útveszőben, mindaddig, amíg el nem érték a hátsóbejáratot, amelyen ki akartak menni.

- Várjatok csak! - rikkantotta el magát Kornél a picinynek egyáltalán nem nevezhető hátsóbejárat ajtaja előtt állva. - Ez hátsó bejárat! Lehet ezen kifelé menni?

A kutya igent bólintott.

- Befelé is lehet rajta jönni, meg kifelé is lehet rajta menni.

- Akkor miért nem nevezik kibejáratnak?

- Ne okvetetlenkedj annyit! - intette le őt Vadulugatótóbiás. - Magától értetődik, hogy minden bejáraton lehet kijárni. Ha nem így lenne, akkor a lakóházakra két ajtót kellene építeni. Az egyik lenne a kedved szerinti bejárat, amin nem lehet kifelé menni, a másik lenne kijárat, amin meg nem lenne szabad befelé menni. Ennél nagyobb pénzkidobásról még senki kutyakölyke nem hallott - méltatlankodott, kissé morózusan.

- Na, gyerünk! - adta ki újra a vezényszót, és indult az ajtó felé.

Már majdnem lenyomta a kilincset, amikor Kornél újra megtorpant.

- Várjunk csak! Várjunk!

- Mi a baj már megint? - nézett rá csalódva Vadulugatótóbiás.

- Nem köszöntünk el a Kuzinomtól.

- Ez csakugyan hiba - komorodott el a kutya, aztán vidáman felvágta a fejét.

- Baj egy szál se! - örvendezett. - Bekapcsoltam a nagyhangú fület. Csak el kell kiáltanotok magatokat, és a király bárhol is jár, hallani fogja a hangotokat. Mondjatok neki így köszönetet a vendéglátásért!

Kornél tölcsért formált a kezéből, a szája elé tette, és bekiabált a hatalmas épület folyosórengetegébe.

- Felséges Kuzinom! Köszönjük a vendéglátást!

A kiáltás nem lett sokkal hangosabb a nagyhangú fül működésétől, de lehetett hallani, amint lassan végig gördül az összes folyosón, és eljut a trónteremig. Eltartott vagy fél percig, amíg a hatalmas épületet végigjárta a köszönet, és újabb fél percig, amíg a válasz megérkezett.

- Jó utat! - kiáltotta valahonnan feléjük a Király, és befejezésül valami szörcsögés féle is elhangzott.

- Mit hallottunk a végén? - kérdezte kíváncsian Rózsa hercegkisasszony.

- Szerintem reggelizik a felséges úr - morogta Vadulugatótóbiás - talán beleszürcsölt a teába.

- Azt nem illene ilyen hangosan tenni - lepődött meg a hercegnő.

- Mondtam, hogy a Kuzinom nem valami jól nevelt felséges úr - motyogta szégyenkezve Kornél.

- No, most már mehetünk? - kérdezte a kutya, és már nyomta is lefelé a hátsóbejárat kilincsét, amikor Rózsa szólalt meg szipogva.

- Még nem mehetünk - mondta, és hátrébb lépett a bejárattól, ami kijárat is egyben.

- Már megint mi a baj? - vakkantott a kutya, mert most már tényleg türelmetlen volt egy kicsit.

- A batyum ott maradt a biciklin, és mindenem benne van.

- Mindened? - fordult hátra Vadulugatótóbiás is.

Rózsa bólintott aztán sorolni kezdte a listát, de a kutya leintette.

- Teringettét - csóválta mérgesen a farkát. - Nem bánom, ezt még elintézem, de aztán ne legyen több halogatás, egyéb kifogás!

Megrázta magát. A bundájából kiugrott egy hatalmas bolha, és sebesen ugrálva messze száguldott.

- Ekkora bolha! - ámuldoztak a gyerekek.

- A mérete sem csekélység, de a hatalma, valóban impozáns. Ő a bolhák királya - tájékoztatta őket Vadulugatótóbiás. - Figyeljetek!

Pár pillanat múlva feltűnt a folyosó végén Rózsa hercegnő batyuja. Szinte magától száguldott feléjük a padló felett egy arasznyival, de amint közel ért hozzájuk a zsákocska, látták, ezer bolha tartja a magasban, úgy repülnek vele a szőnyeg felett, nehogy kikopjon az alja, amíg végigvonszolják a hatalmas kastély végtelen hosszú folyosóin.

- 4 -

Végre kiléphettek a mellékbejáraton, ami egyben mellékkijárat is.

Az ég ugyanolyan kék és felhőtlen volt, mint a kastély másik oldalán, de innen már látszott minden, amit a főbejáraton túlról addig nem láthattak.

Ha a hátuk mögé pillantottak, szemügyre vehették az óriási épületet hatalmas tornyaival, balkonjaival, ezer ablakával, a Távolban még a száz ház magas fogadócsarnok kupoláját is felismerhették.

A mellékbejárat, ami egyben kijárat is, egy szépen gondozott és hatalmas királyi parkra nyílott. Volt ott minden, ami széppé tehet egy királyi parkot. Hatalmas fák - talán százesztendősek is lehettek -, szépen nyírt sövények az ösvények mentén, virágágyások mindenfelé, sok füves terület, de sehol sem volt tábla, amelyik a fűre lépést tiltotta volna.

- Igyekezzünk, mert nemsokára kihajtják a griffmadárcsordát a kastélyudvarból, és akkor már nem érjük el őket - vakkantott a kutya.

Szaladtak tehát a kutya után, amíg végre egy mindent vagy majdnem mindent eltakaró bokorcsoport mögött megpillanthatták a griffmadarakat.

A szárnyuk nem látszott, csak hosszú testük, ahogy ügyetlenül billeg két rövidre szabott lábukon. Nem ilyennek képzelték a legendás madarakat.

- Ezek nem is griffek, hanem dinoszauruszok vagy röviden dínók - mondta fitymálva Kornél, aki az előző esztendőben tanult földtörténetet a királyképzőben.

- Rosszul tudod királyfi. A dínóknak nincs a hátán a griffmadarak jellegzetes kupolája, amibe a szárnyaik vannak összehajtogatva. Amiket itt látsz, annak a tudományos neve villanószaurusz motoropter, de errefelé nevezzük griffmadárnak vagy sárkányrepülőgyíknak is - mondta ellentmondást nem tűrően Vadulugatótóbiás.

- Azért hívják villanószaurusznak, mert villog, mielőtt kanyarodni kezd? - kérdezte Kornél herceg.

A kutya megcsóválta előbb a farkát, aztán a fejét is.

- Összetéveszted az autóbusszal - intette le a kutya. - A griffeknek nem kell villognia, amikor kanyarodnak, mert a levegőben senkinek sem keresztezik az útját; de nézd meg, amikor felszáll. Akkor majd láthatod a villogást.

Az egyik madár éppen akkor készült a levegőbe emelkedni. Rövid, csutka lábain lépett hármat-négyet, de öles lépteket ám. Miközben emelgette suta lábát, villámgyorsan kicsomagolta addig összehajtogatott szárnyait, és majdnem olyanná lett, mint egy helikopter. Négy szárny feszült a háta felett, de nem forgatta őket, hanem madármódra csapkodott velük. Hatalmasakat legyezett, sorban egyikkel a másik után. Hiába nem pörögtek a szárnyai, mégis úgy látszott, mintha forgó propeller emelné a levegőbe a madarat. Szája előtt meg… - hogyan is lehetne úgy leírni, hogy ne keltsünk vele megbotránkozást… - szóval hátul, a lába között is füstpamacsok gomolyogtak, aztán fellobbant néhány villanás is - és a madár a levegőbe emelkedett.

- No, ezért kapta a villanószaurusz nevet - magyarázta Vadulugatótóbiás, aztán mindjárt folytatta is. - Gyertek! - becserkészünk egyet, azon indulunk felséges atyád birodalmába.

Rózsának nem tetszett az ötlet. Igen kényelmetlennek gondolta az ülést a madár hátán, ahol hiába keresett bármiféle nyerget, kantárt vagy kapaszkodót, és a sörényük sem volt éppen alkalmas a fogódzkodásra. Nem találta bizalomgerjesztőnek a hatalmas griffmadarat, amelyik a földön még a szárnyait is becsomagolva hordja.

- Le fogunk esni róla - rémüldözött a kishercegnő.

Vadulugatótóbiás csillogó szemekkel nézett rá, úgy válaszolt, kicsit lihegve, amúgy kutyamódon.

- Lehet, lehet, leheheeshetnénk róla, ha a hátán utaznánk, de benne kapunk helyet, hehe, onnan nem lehet kipottyanni.

Most rémült csak meg igazán Rózsa hercegnő. Egyáltalán nem örült annak, hogy be fogja őket kapni a griffmadár.

Nem volt sok idejük a rémüldözésre, mert az egyik sárkány eléjük lépkedett, engedelmesen lehajolt, hatalmas fejét a földre fektetette, és állkapcsát kitátva várakozott.

Vadulugatótóbiás bátorságot akart önteni a két gyerekbe, és előttük lépdelve gyorsan besétált a villogó fogak közé.

Kornél sem akart gyávának látszani, ezért ő is átlépett a veszedelmes kapun.

- Gyere! - hívta maga után a kislányt, aki reszketve ugyan, de követte őket.

Amikor mind bent voltak, a griffmadár lassan, óvatosan felemelte a fejét - nem akarta nagyon felrázni utasait -, majd becsukta a száját. Belülről nem lehetett mindent látni, de érezték, hogy ugyanúgy nekifut az útnak, mint az, amelyiket korábban megfigyelhettek a gyepszőnyeg széléről. Ez kicsit kellemetlen volt, úgy dülöngéltek az utasok, mintha egy részegen kóválygó hintába telepedtek volna, de amikor már a levegőben voltak, megszűnt a billegés, és élvezetessé vált az utazás.

Kívülről nézve nem gondolták volna, de belül nagyon kényelmes helyük volt a griffmadárban. Kornél és Rózsa arra számítottak, majd lecsúsznak talán a madár gigáján keresztül a bendőjébe, ahol mindenféle gusztustalanságokkal találkoznak, de semmi ilyesmi nem történt.

Puha szőnyeg vezetett a madár hasába, ahol kényelmes fotelok vártak rájuk, és nem kellett veszekedniük azon, ki ülhet az ablak mellé, mert ablakból még több is akadt, mint ahányra szükségük volt kettőjüknek, meg a kutyának.