Vámpírszerelem

Az autóbusz sebesen fúrta magát előre a vékony ködben Miskolc felé a Hármason.

A hátsó üléseken egyre féktelenebb lett a hangulat, a nevetés harsány röhögésbe csapott át, és azok fülébe is eljutott, akik nem voltak vicces kedvükben.

– Mi ez a ricsaj? – nézett rájuk zordan a karvezető, hátraérkezve a helyéről. – Ordibáltok, mint a bolondok, holnap pedig nem lesz hangotok a színpadon.

Kicsit csendesült a viháncolás.

– Juci rémisztgetni akar minket – anekdotázott nevetve az egyik lány. – Azt mesélte, a múltkor megtámadta őt egy vámpír.

Megint felcsapott a jókedv. Erzsike a kórus vezetője kelletlen fintorral fogadta a beszámolót.

– Ezért csaptok ilyen viháncolást? Nem ő az első a világon, aki vámpírokról beszél.

A választ jó mókának találta az amúgy is harsány hangulatú társaság, és ismét ellenállhatatlan röhögési inger tört rá egyesekre. Az egyik szöszi szépség, karmolásra nyújtott ujjaival, harsányan vijjogó hanggal közelített a barátnője felé, a másik a fogait csattogtatva imitálta a mellette ülő fiú nyaki ereinek átharapását.

A karnagy zord tekintettel nézte a felcsapó vidámságot.

– Elég legyen! – csattant a hangja, mire a társaság egy árnyalattal halkabbra fogta a hangját. – Holnap legyetek ilyen vidámak, amikor fesztivál zsűrije felvilágosít arról, hogyan kellett volna felkészülnötök erre a kórusversenyre!

A férfikar legidősebb tagja, Sárkány Laci védelmezően átfogta a mellette ülő Juci vállát. – Nem olyan nagy ügy ez! – mondta ellenkezve. –  Kis vidámságért nem jutunk a pokolra.

– Nehogy megtapasztald, hogy hová juthatsz! – felelte Erzsike, és morcosan visszabotorkált a helyére, az első ülésre.

A busz motorja csendben duruzsolt, és az utastér is elcsendesedett. Nem sok kedvük maradt szembeszállni a karnagyasszonnyal, a társulat vezetőjével.

Kettő és négyszemélyes szobákban kaptak elhelyezést az Egyetemi Város egyik kollégiumában. Sötétedés után érkezve alig tudtak tájékozódni a környezetükben. Egyesek ennek ellenére tettek pár perces sétát a panelházakból épített telepen, de mivel nem találták élvezetesnek a környéket, hamar hazatértek. Vacsorára már csaknem mindannyian a szobájukban voltak, és ruházatukat meg hajukat rendezgették, hogy elfogadható külsővel jelenhessenek meg az asztalnál. Kevesen hiányoztak csupán.

Az Avas felől fütyülve érkezett a kellemetlen, hideg szél, és a sötét, lombjavesztett erdőben való császkálás helyett inkább a fűtött éttermet választották annak ellenére, hogy a karvezető szigorú tekintete mindenhol dorgáló pillantásokkal igyekezett rendet tartani közöttük.

Még nem mindenki feledte a harsány nevetésre okot adó témát, és akadt, aki még mindig a vérivókról akart társalogni. Néhány lány berzenkedett az idegborzoló a téma ellen, de a fiúk élcelődve erőltették a beszélgetést. Sárkány Laci valahonnan elővarázsolt egy szilveszteri bulikhoz használható műanyag fogsort hegyes szemfogakkal, és időnként az ujjai közé fogva vagy műfogsorként a szájába téve parádézott vele.

Tábori Erzsi a főnök, szúrós szemekkel vizslatta.

– Dragon! – szólt rá a fiú becenevét használva. – Tőled a legkevésbé vártam, hogy ezzel bohóckodsz.

Sárkány, mintha komolyan tartana a karnagy haragjától, visszafogta magát, és eltette a vámpírfogsort.

Nem iskolai kiránduláson voltak, a kórus felnőtteknek minősülő fiatalokból állt, nem ellenőrizte senki, hogy ki, miképp csereberéli a szobákat, és kivel alszik egy ágyban. A szobák hivatalos kiosztásánál a nemek szerinti elkülönülés formailag rendben megtörtént, de aztán mindenki odament aludni, ahová akart.

Juci arra riadt, hogy valaki megzörgeti az ablakot. Nem akart ijedt kislányként védelmet kérni a párjától, csak fülelt.

Aztán megismétlődött a kaparászás. Karistoló hangot hallott a kissé avíttas fakereten, majd kellemetlen csikorgást, ami üvegen matató karmoktól eredhet. Megmerevedett, figyelt, ismétlődnek-e a zajok. Egy ideig nem hallott semmi nyugtalanítót, csupán a fel-feltámadó szél fütyült a sötét hegyoldal fái közül a város irányába lefelé vágtatva, de aztán megint hallotta a kaparászást, és ettől megborzongott.

– Hülye vagyok – gondolta magában. – Komolyan vettem a vámpíros marhaságokat, és rémálmaim lesznek. Közelebb bújt Sárkányhoz, mire a fiú megmozdult.

– Mi baj? – kérdezte félálomban.

– Semmi – fúrta be magát a lány a fiú vállgödrébe. Nem merte bevallani, hogy hallucinált.

Már majdnem elszenderedett, amikor megint hallani vélte a kaparászást. Mintha valaki be akarna kéredzkedni a szobába a hideg elől. Ez persze ostobaság, hiszen a harmadik emeleten voltak, és a csupasz betonfalon még artistáknak sem lenne könnyű feljönni.

Halk sikoly, és újabb karistolás az üvegen.

Juci megborzongott a meleget adó takaró alatt, és összerándult. Párja keze a válla köré kulcsolódott, és felnyílt szemekkel kérdezte megint. – Mi baj?

– Rosszat álmodtam – szégyenlősködött Juci, de az ablak felől érkező kaparászás megint hallatszott. – Te is hallottad? – kérdezte nyugtalanul a kedvesét.

– Egy ág verdesi az ablakot – morogta a fiú.

Juci megpróbálta felidézni a szoba helyzetét a házban, és nem tudott megnyugodni. Nem volt fa az épület közelében.

– Nézd meg, mi kaparászik az ablakban! – kérte Lacit.

Sárkány a haját túrva mászott ki az ágyból. – Képzelődsz – motyogta, de azért engedelmesen az ablakhoz kászálódott.

Senkit és semmit sem látott az ablak mögött.

– Nincs miért rémüldözni, kihalt minden – mondta, és indult vissza az ágy felé, de Juci nem engedte.

– Nézz ki, légy szíves! – kérte megint. – Kaparászást hallottam.

Dragon alig fordította el az ablak kilincsét, az hirtelen önállósodott, kivágódva eresztette be a sötét szobába a hegy felől süvítve vágtató szelet. A viharos légáramlat emelgetni kezdte a takarót, szétszórta a levetett ruhadarabokat, egy papír fecni pörögve keringőzött a szőnyeg felett tíz centivel, mint valami varázslóiskolából kikerült mutatványos kellék.

– Csukd Be! – kiáltott fel hirtelen Juci két kezét a fülére szorítva, de a lármát így sem tudta kívül rekeszteni a hallásán. A szél belekapott a hajába, tépte, cibálta; a hideg levegő bevágott hálóinge alá lúdbőrössé téve a testét. Két kézzel húzta volna magára a takarót, de ahhoz el kellett engednie a füleit, ezért inkább lemondott az alaposabb betakarózásról. Riadtan nézte az ablak kivágásában álló férfit, ahogy némán birkózik a váratlan vihar erejével, igyekezvén becsukni az üvegtáblát.

Juci haja egyre borzasabb lett, mintha nem is a szél, hanem egy század vadászrepülőgép összes turbinája az ő haját kócolná. Megpróbálta összerendezni a tincseket, mire a füleibe hasított a vihar vijjogása. Rémülten tapasztotta be tenyerével ismét a hallójáratokat, de erre újra a hajával gyűlt meg a baja. Mind ezek tetejében, a vihar félrelökte róla a takarót, és mellei, combjai között vágtatva, cibálni kezdte róla vékony hálóingét. Sikítani szeretett volna, de nem mert, félt, hogy idecsődít mindenkit az épületből.

A gyötrelmekhez valami újabb borzalom is társult. A szélfútta hajkoronát, mintha nem csak a vihar cibálná, hanem valami egyéb is. Halk szárnycsapkodást hallott, és rémült kaparászást a fejbőrén.  Mintha az imént, még az ablakban kaparászó madár, a hajába fészkelné be magát, vagy éppen abba gabalyodva, a szabadulás útját keresné.

Felnyögött. – Jaj! – Kapálózni kezdett. – Valami a hajamban van! – Már nem törődött a fülébe vonyító viharral, a haját kezdte vizsgálni, tényleg talál-e ott valamit, aztán egy tétova mozdulat után végigfutott a hátán a jeges rémület. Ujjai, valami hideg, bőrszerű dolgot érintettek.

Nem törődve a következményekkel, sikítani kezdett.

Elöntötte a pánik. A hajából a kaparászás lassan rendezettebbé, céltudatosabbá válva kezdett lefelé kúszni.

– Csinálj világost! – kiáltott rá rémülten Sárkányra. – Valami mászik rajtam.

– Mindjárt, csak becsukom végre ezt a rohadt ablakot.

Juci pánikba esett. A vergődő keresgélés a hajában, egyre közeledett a nyaka felé, a kis kaparászó karmok a füle hegyénél jártak. A kis teremtmény lehet, hogy gyorsabban haladt volna, ha tud, de a lány dús, kócos hajkoronája megnehezítette az utat.

Juci sikítva csapkodott maga körül, levetett pulóverét lobogtatva igyekezett elkergetni a frizurájába akadt valamit, de az egyre jobban beleakadt a kócos tupírba, és reménytelenül vergődött. Körmei időnként egymásnak verődtek, ilyenkor kellemetlenül csikorgó hang hallatszott, aztán pedig Juci fejbőrét karmolászták, és ez okozott jeges rémületet az áldozatnak. A lény parányi fejét mintha megpróbálná egy végső, minden erőt felvonultató rohamban a lány nyaka felé irányítani. Jucinak úgy tűnt, mintha az ütőereit keresnék a hegyes fogacskák.

Sárkánynak végre sikerült úrrá lennie a makacs ablakon, elült a szélvihar a szobában, és kívülre került a sivító hangú tombolás. Következő mozdulatával rácsapott a villanykapcsolóra, mire sápadt fény öntötte el a szobát.

– Eltűnsz innét! – mordult fogait villogtatva a lány felé, de nem Jucit akarta elkergetni, hanem a hajába gabalyodott toll nélküli madarat, egy denevért.

A hirtelen feltámadt fény elbizonytalaníthatta a bőregeret, mert kiszabadulva a lány hajából, kiszámított ívben felröppent, és bevágódott a szekrény mögé, ahol a lámpa fénye szerényebben látszott, és a homály jótékonyan elrejthette.

Mivel az ajtó előtt túl hangossá kezdett válni zaj, a fiú következő dolga az lett, hogy elfordítsa a kulcsot a zárban, és kinyissa az ajtót. Nem akarta beengedni a kíváncsiskodókat, de az áradatnak nem tudott ellenállni.

– Semmi baj – szabadkozott. – Juci rosszat álmodott.

A szinte tébolyodott lány zokogva borult a vállára. – A hajamban kotorászott – dadogta. – A nyakam felé kapkodott, mintha az ütőeremet keresné.

– Mi van itt? – csattant a hátuk mögül váratlanul a szokott szigorú hang. – Nem volt elég a buszon?

A karnagynő fekete bőrkabátban állt közöttük. Senki sem tudta, honnan került oda hirtelen, hiszen az előbb, még a folyosón sem látták.

Úgy látszott, hogy a ribilliót meghallva, hirtelen a kabátot kanyarította csak magára, hogy mégse hálóingben kelljen a társulat szeme elé kerülnie, ám Juci egy villanásra megnyílni látta a kabát két szárnyát, és elhűlve látta, hogy a főnökasszonyon a kabát alatt csak a meztelensége van. Fehér bőre, mintha vérátömlesztés után kiáltana még a félhomályos helyiségben is.

– Egy denevér akadt bele a hajamba – mondta kissé megregulázva ijedt, kapkodó lélegzését.

– Miért nem mindjárt egy vámpír? – kérdezte egy gúnyos hang a csapatból.

– Drak, te mit keresel itt? – nézett a karvezető Sárkányra, rövidítve egyet a becenéven. – Nem ez a te szobád!

– Számít az? – nézett a szemébe makacsul a fiú.

– Most számít! – csattant fel az érdes női hang, és a zsebéből váratlanul előhúzott papírvágó késsel az ajtó felé mutatott.

Mintha az iménti szélvihar jegessége támadt volna fel újra, a hangulat egy szempillantás alatt fagyossá lett. A ki tudja honnan előkerült karnagy semmiből elővarázsolt kése ezüstösen, és fenyegetően villant.

– Menj a szobádba! – parancsolta, aztán a többiekre nézett. – Ti is tűnjetek innen! Keressétek meg a saját vámpírotokat, ne a másét kolduljátok kölcsön.

Lassan szétszéledtek. Juci mellé visszajött az eredeti szobatárs, és riadtan elvackolódva aludni készült mindenki.

Nehezen jött álom a szemükre.

Mikor csend lett a folyosókon, Sárkány halkan kiosont a helyéről, leosont a Főnöknő szobájához egy emelettel lejjebb. Kopogás nélkül benyitott, és belépett.

Erzsike, a karvezető volt az egyetlen, aki egyedül aludt.

– Mit akarsz itt? – mordult felé a nő.

– Itt maradok éjszakára – mondta Sárkány. – Nem engedem, hogy bántsd!

Hajnali kettőkor megelevenedett a lombtalan erdő. A tévétoronnyal átellenes hegyoldalon, a Feketekőnél kis csoportosulás támadt.

A magasból érkeztek mind. Denevérszárnyakon, halk csapkodással. Leszállás után felmagasodtak, úgy léptek egymás mellé. Meztelen testükre felvett bőrkabátjukban hárman álltak a kő mögött, ruhájuk szárnyát csapkodta a viharos szél, de nem fáztak, és nem is szégyenkeztek meztelenségük miatt. Fehér bőrük, sápadtan derengett a holdvilágtalan éjszakában.

Ketten álltak előttük a kő másik oldalán. A kövön, mint természet adta asztalkán vagy pulpituson egy hosszú, fényes ezüst tőr feküdt közöttük.

– Miért háborgattok? – kérdezte halkan a középen álló.

– Megszegte a törvényeket – bökött a lobogósörényű nő kis ezüst papírvágó késével a másik felé.

– Hazudik! – felelte a megvádolt. – Féltékeny.

– Vérre volt szükségem – mondta megint a nő, kis kését villogtatva. – Enni akartam, és nem hagyta.

– Igaz ez Drakul? – nézett felé az egyik bíró.

– Az enyém az a nő! – horkant fel dühösen Drak.

– Ettél belőle? – kérdezte most a másik.

– Nem eszik belőle, csak szerelmeskedik vele! – dühöngött tovább a hosszú hajú asszony.

– Ezért vagy féltékeny! – villantotta rá gyilkos tekintetét a férfi.

Csend lett. A Bírák előtt nem tanácsos kérdezés nélkül megszólalni, s most mindketten úgy érezték, eleget beszéltek.

A Bírák tanácskoztak.

Múltak a percek, és a két civakodó csak állt egymás mellett, dühösen méregetve a másikat. Az égen vágtattak a fekete fellegek, itt-ott felrikoltott egy madár, de más zaj nem hallatszott. A nagyváros lejjebb mélyen aludt, bár néhányan, akik az ilyesmire érzékenyek, nyugtalanul forgolódtak a helyükön. Reggel majd szörnyű fejfájással ébrednek, és egy elrontott nap után talán a következő éjen nyugodtabban pihennek.

Végre szétvált a háromtagú csoportosulás, és visszaálltak korábbi alakzatukba a kő mögött.

A középső felvette az ezüst gyilkot a kőről, és felemelte.

– Döntöttünk – kezdte. – Nem tilos az emberek közé vegyülve együtt hálni valamelyikkel. Az sem tilos, ha többször egymás után tesszük ezt, de tilos érzelmeket táplálni irántuk, és vérüket megvonni társainktól.

A tőr most hirtelen előrevágódott, kinyújtott karjában a férfi felé mutatott.

– Arra ítélünk, hogy tested a lelkedtől megfosztassék, többé ne ölthess emberi alakot. Véred, a nőszemély közénk sorozásához legyen eszköz!

– Nem kelthettek feltűnést! – próbált meg kétségbeesetten ellenkezni az elítélt. – Ezt nem tudjátok riadalom nélkül végrehajtani.

– Ezt ránk bízhatod – mondta fagyosan az egyik Bíró.

– * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – *–

Az énekkar a nyugtalan éjszaka után persze leszerepelt a Második Miskolci Kórustalálkozón, amit a város Közösségi Házában rendeztek, de nem számított senki egyébre a történtek után.

Három hét telt el a baljós éjszaka óta, látszólag semmi sem változott.

Próbáról tartottak hazafelé. Sárkány vezetett, Juci mellette ült.

Nem tartott soká az egész.

Mintha földöntúli erők vették volna uralmuk alá a kocsit pár másodpercre. A kormány nem engedelmeskedett a vezető karjának, a motor felbőgött, és az autó egyre nagyobb sebességgel, irányíthatatlanul száguldott a közúti híd korlátja felé, aztán valóban egy villanásnyi idő alatt véget ért minden.

A kocsi hossztengelye körül megpördülve, összehorpadva, összetörve, oldalára fordulva feküdt az egy szinttel lejjebb lévő út burkolatán. A vezető nyaki verőere sérülhetett meg, mert dús sugárban spriccelt belőle a vér. A korábban mellette ülő lány, most alatta fekve nyöszörgött. Talán csoda történt, mert komoly sérülés nélkül megúszta a balesetet, ám a roncsba beszorulva mozdulatlanul kellett tűrnie, ahogy a habosan spriccelő vér, levegő után kapkodó ajkai közé folyik.

Az egyik bámészkodó egy hosszú, fekete bőrkabátot viselő, lobogósörényű nő volt.

– * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – * – *–

Persze bevitték Jucit is a kórházba. Kapott nyugtatót, és aludt. Másnap éjszaka ébredt csak fel egy rémítő pillanatra.

Sötét volt, mégis tisztán látta ágya mellett, meztelen testére húzott bőrkabátjában az előtte álló karnagynőt.

– Háromszáz évig fogsz engem szolgálni! – sziszegte vészt jóslóan. – Utána mehetsz utadra.