A megváltás elmaradt.

De volt tíz napunk, amíg szabadon álmodhattunk. Amikor még egyszer utoljára, azt tudtuk mondani: elég volt!
Az első, soha vissza nem térő szerelem ízét ízleltük tíz napon át.
Amikor elhittük egy pillanatra, hogy kezünkbe vehetjük a sorsunkat. Amikor egy pillanatra nem csak iskolai memoriter volt „hí a haza, itt az idő, most vagy soha!”
És megtanultuk, hogy soha.

Álmaink felett lánctalpak dübögése volt a Requiem.

(Agy szoba, egy asztal jobbra, rajta egy rádió, előtte egy fotel. A háttérben alakok állnak, egy öregasszony, egy gyerek és egy öregúr, csak a körvonalaik látszanak. A rádióban az Egmont-nyitány szól)

Asszony: (balról bejön, egy bőrönddel a kezében. Középen megáll, leguggol, kinyitja a bőröndöt és rendezgetni kezdi. Feláll, a rádiót áttekeri. Most már az „oly távol messze van hazám” szól – Boros Ida előadásában. Visszaguggol és folytatja a pakolást).

Férfi: (jobbról bejön, félúton az asszony felé megáll és csendben nézi. A zene elhalkul.)

Asszony: (anélkül, hogy felnézne) Elkészültél? Húsz perc múlva jön a teherautó, indulnunk kell.

Férfi: Még mindig nem tudom, hogy jól tesszük-e, hogy elmegyünk.

Asszony: Megbeszéltük. Mennünk kell.

Férfi: (hallgat, majd leül a fotelba) Ezerszer beszéltünk róla, de egyszer sem beszéltük meg. Olyan könnyen nem mond le az ember a hazájáról.

Asszony: (felcsattan és szinte kiabálva mondja) Magyarország már nem haza többet! Már régen nem az. Gyerekkorunkban még talán az volt, de ma már nem az!

Férfi: A haza mindig haza marad.

Asszony: (cinikusan) Lózung, ugyanolyan lózung, mint amiket a kommunisták mondanak. Ne feledd el, hogy mit tettek velünk.

Férfi: Bebörtönöztek. És? Kiszabadultam, itt vagyok.

Asszony: Te a könnyebbik részt választottad, de engem itt hagytál.  Te legalább büszke lehettél magadra, te voltál a nagy és hős ellenálló, méltó fia a horthysta tiszt apádnak, de nekem mi maradt? A várakozás. A félelem, hogy mi van veled, hogy nem akasztottak-e fel, hogy nem csinálok-e bohócot magamból azzal, hogy így várlak.

Férfi: Ha felakasztottak volna, a hóhért kiszámlázzák neked.

Asszony: Cinikus vagy. Valamikor nem ilyen voltál. Emlékszel? Amikor megkérted a kezem, azt ígérted, ha igent mondok, sohasem hagysz magamra. Mégis, évekre eltűntél.  Hazudtál.

Férfi: Nem én tehettem róla. Vittek.

Asszony: De igen! Te tehetsz erről is! Ha megülsz a fenekeden, akkor nem vittek volna el. Kellett neked ellenszegülni! Be kellett volna fogni a szádat. Értem, ha magadért nem is.

Férfi: Kommunizmus van. előbb-utóbb azokat is elviszik, akik a fenekükön megülnek.

Asszony: Időt nyertünk volna! És ki tudja, talán addig a kommunizmus is megbukott volna.

Férfi: A forradalomnak vége, most már örökre a nyakunkon maradnak a komcsik, legalábbis a mi életünkben.

Asszony: Ha már rám nem gondolsz, legalább magadra gondolj. Évfolyamelső voltál az egyetemen, a jövő nagy ígérete. Aztán egy éjszaka elvittek. És amikor szabadlábra kerültél, örülhettél, hogy kőművesnek felvettek. Protekcióval.

Férfi: Most legfeljebb nem tervezem, hanem építem a falakat.

Asszony: Ne hazudj! Éjszaka alig aludtál, mert amikor hazaértél, írtad a könyveidet, amikről tudod, hogy úgy sem fogja soha senki sem kiadni, ha csak el nem megyünk innen. Tartozol annyival a tehetségednek, hogy kimenjünk nyugatra és érvényesülhetsz. Nem szabad elpazarolnod, ami vagy. Gondolj a gyerekeinkre.

Férfi: Nincsenek gyerekeink. De ha lennének, nem ér többet, ha a becsületet hagyjuk rájuk?

Asszony: A francba a becsülettel! Férfiak találták ki, hogy meneküljenek az élettől. Megmondtam! Nem lesznek gyerekeink. Ide nem szülök gyereket, ezeknek.

Férfi: Ne mondj ilyet. Ehhez nincs jogod.

Asszony: De igenis, van jogom! Miattad ment el a gyerekem.

Férfi: Nincs igazad.

Asszony: Amikor hazajöttél a börtönből és ott álltál az ajtóban, boldog voltam. Igaz, hogy már csak egy cselédszoba maradt nekünk, tudtam, hogy nyomorogni fogunk, de arra gondoltam, hogy most már örökre együtt leszünk. És csak ez számít.

Nem tudod, milyen boldog voltam, amikor pár hónap múlva megtudtam, hogy gyerekünk lesz. De aztán jött november negyedikének hajnala. Még nem hallottam semmit sem, csak összekoccantak a poharak a szekrényben. Aztán kinyitottam az ablakot, meghallottam a dübörgést és megláttam a tankokat, amint jönnek végtelen sorban. És olyan fájdalmat éreztem a méhemben, mint még soha. Elvetéltem. És te nem voltál mellettem, mert bent voltál a városban, nem is tudom, mit szervezkedtél éppen, mert az olyan lózungok, mint a haza meg a szabadság, fontosabb volt neked, mint én és a gyerekem. Elárultál.

Férfi: Igazad van. Bocsáss meg. Tényleg elárultalak.

Asszony: (a férfi ölébe ül) Hidd, el, hogy szeretlek. De nem bírok itt élni. Tudod, hogy elkezdődtek a letartóztatások, előbb-utóbb hozzád is eljutnak. És akkor megint egyedül maradok. És azt már nem bírom ki. Mindjárt itt lesz a teherautó, kimegyünk a határig, át az andaui hídon és szabadok leszünk. Te végre lehetsz valaki, én meg gyerekeket szülök neked. Boldogok leszünk. Akkor most én mondok egy lózungot, de ez legalább igaz: az a híd Andauba a boldogságunkhoz vezet.

Férfi: Talán… (nem tudja befejezni a mondatot, csöngetnek. Az asszony boldogan felugrik és kiszalad. Pár pillanat múlva letörten egy férfival tér vissza, a Baráttal. Az asszony a szín szélén marad, némán és gyűlölettel figyeli a férfiakat)

Barát: Szervusz.

Férfi: Szervusz. (kezet fognak)

Barát: Azért jöttem, hogy hívjalak.

Férfi: Hova?

Barát: Harcolni. A hegyekben még folyik az ellenállás. A felfordulásban szereztünk fegyvert, ismerünk minden zegzugot, nem adjuk fel. Már nem tarthat sokáig. Ha látja a Nyugat, hogy nem adjuk fel, nem tehetik meg, hogy cserbenhagyjanak. Akkor mindent elárulnának, amit eddig hirdettek.

Férfi: Te sohasem adod fel. Negyedikén is ezt mondtad. És hol vannak a megígért felszabadítók?

Barát: Ha nem jönnek, magunk verjük ki a ruszkikat. Ahogy októberben kivertük Pestről is őket.

Férfi: Fantaszta vagy. Nem vertük ki őket, ők maguk vonultak vissza. Azt hiszed, a világ legerősebb hadseregét meg lehet állítani pár palackkal és mordállyal? Legfeljebb egy-két járőrt tudtok lekapcsolni. Akkor majd tankokat küldenek.

Barát: Akkor majd molotov-koktélokat dobunk rájuk.

Férfi: És mire mentek azzal, ha elevenen megégettek pár szerencsétlen ruszkit, akik még azt se tudják, milyen országban vannak? De ha sikerülne is, legfeljebb bombázókat küldenek. Azokra mit dobáltok?

Barát: Nem lehet, hogy örökre így maradjon minden. Gyáva vagy. Egy egyszerűen, szimplán gyáva vagy!

Férfi: (felcsattan) Gyáva? Nekem, mondod? Én voltam börtönben, nem te! Rám mondták ki a halálos ítéletet, nem rád! Én már megtettem azt, ami a kötelességem! (kicsit lehiggadva) De ez nem jelenti azt, hogy ne tudnám használni az eszemet. A Szovjetunió mint minden birodalom, nem engedheti meg magának, hogy egyetlen csatlósa is elszakadjon tőle. Bármi áron meg kell akadályoznia, különben széthull az egész rendszer, amit kiépítettek. Magyarország gyenge, nem lett volna szabad forradalmat kirobbantani, csak ha már a határainkon áll a Nato. Vegyük már végre tudomásul, hogy egy független Magyarország senkinek sem az érdeke! Csak a mi őrült álmunk.

Barát: Mégis ott voltál, amikor harcolni kellett.

Férfi: Tévedtem. Magával ragadott a pillanat. Hogy egyszer én is tehetek valamit.

Barát: És most? Utoljára kérdezem, jössz velem harcolni?

Férfi: Nem. Isten áldjon. (kezet nyújt a másiknak, de az nem viszonozza, kiviharzik a színről)

Asszony: (a Barát után néz) Büszke vagyok rád. A barátod őrült, de te legalább józan maradtál. Végre nem árultál el.

Férfi: Nem őrült. Magyar. Néha elgondolkozom, hogy vajon mi magyarok, miért vonzódunk annyira a vesztett ügyekhez, az ostobának tűnő hősiességhez. És nem tudom, melyikünknek volt igaza. Ha még valaha lesz Magyarország, akkor csak azért lesz, mert vissza tudunk emlékezni ezekre az őrültekre. És kihúzzuk magunkat, hogy legalább egyszer az életben megmutattuk, ha nem is a világnak, de legalább magunknak, hogy mi is az a becsület. Emlékezni fogunk. A pesti srácokra, a Corvin köziekre, a Széna tériekre, az összeesküvőkre.

Asszony: De csak akkor lesz akkor lesznek emberek, akik visszaemlékezhetnek, ha nem hal meg mindenki a harcokban, ha nem végeznek mindenkit ki. Talán a hazáért meg kell alkudnunk. Hogy ne csak szép eszmék maradjanak, hanem gyerekek is.

Férfi: Igazad van. És pont ezért kell maradnunk. Hogy a gyerekeink itt nőjenek fel.

Asszony: Majd visszatérünk, ha ezek elmennek.

Férfi: Tudod jól, hogy ha egyszer el is mennének, legfeljebb mi térünk vissza, a gyerekeinknek semmit sem fog jelenteni ez a föld. Miért hagynák ott a Coca-Cola öntözte földeket ezért a nyomorért? Mert ne áltassuk magunkat, Magyarország sohasem lesz gazdag. A te szüleid is Erdélyből menekültek át Trianon után, még sem költöztetek vissza.

Asszony: Nem vitatkozom. Pár perc és indulunk. Addig körbenézek. Te meg szedd össze magadat! (kimegy)

(A férfi összeroskadva ül a fotelban. Kb. tíz másodperc múlva egy alak, az öregasszony előlép a háttérből)

Öregasszony: Fiam, én mindig jót akartam neked. Menj. Gondolj rám. Én maradtam és mi lett a vége? Kitelepítettek egy tyúkólba. Jött az első tél és megbetegedtem. Ha lett volna orvos a közelben, akkor talán még ma is élnék. Értem nem kár, amikor apád meghalt, az én életemnek is vége lett, minek még egy kenyérpusztító a világba? De ki tudja, milyen idők jönnek? Mi lesz, ha újra kitelepítenek és a feleséged is megbetegszik? Hogyan tudnál a szemébe nézni, miközben haldoklik?

Gyerek: (Előlép a háttérből) Apám.

Férfi: Ki vagy?

Gyerek: A fiad, aki lehettem volna, ha anyám nem vetél el miattad. Gondolj arra: ha kimentek, akkor nekem is boldog és szabad életem lesz.

Férfi: És ha maradunk? Akkor nem születsz meg?

Gyerek: Talán igen. De ha mégis, egész életemben gyűlölni foglak, hogy nyomorban és rabságban kell élnem.

Férfi: De legalább magyarként.

Gyerek: Neked még számít valamit ez a szó, nekem nem. Majd legfeljebb jó francia vagy amerikai leszek. Miért lenne ez rosszabb, mintha jó magyar lennék?

Férfi: Azt mondod, menjek?

Gyerek: Igen. Anyámért és értem, ha magadért már nem is.

(Néma csönd. A férfi felváltva néz rájuk, majd a sötétben álló alakra)

Férfi: Apám?

Öregúr: Igen. (de marad a sötétben, végig csak a kontúrjai látszódnak)

Férfi: Te mit mondasz?

Öregúr: Én nem mondhatok semmit, tudod, halott vagyok. A halottak némák. Én meghaltam Észak Erdélyben, ’44 őszén. Magadnak kell döntened.

Férfi: Most nem hagyhatsz magamra, válaszolnod kell. Menjek?

Öregúr: A fiam vagy, nem mondhatok mást: menj.

Férfi: De ha te lennél a helyemben, mennél?

Öregúr: Ne kérdezd. Úgyis tudod a választ.

(Kintről az asszony léptei hallatszanak. Az öregasszony és a gyerek visszalépnek a sötétbe)

Asszony: (Belép, egy szőttes van a kezében) Nézd mit találtam! Majdnem itt maradt… Még anyámtól kaptuk nászajándékul, még az ő anyja hozta Erdélyből. Ennyi maradt a régi otthonunkból. Mi is elvisszük magunkkal. Hogy ezt tudjam adni a lányomnak, ha megházasodik. Egy kis Magyarországot. Látod, nem hagyunk itt mindent, egy darabkát magunkkal viszünk. (Nézegeti. Könnyes a szeme.)

Férfi: Égesd el. Ha magunkkal visszük, sohasem szabadulunk el innen.

Asszony: Nem tudom.

Férfi: Én sem tudok elmenni. Itt kell maradnom. De te menj, légy boldog.

Asszony: (dühösen verni kezdi a férfit a szőttessel, zokogva kiabál) Te hülye! Hogy képzeled ezt? Én hogyan tudnálak elhagyni téged? Én nem tudnálak elárulni, ahogy te ezerszer elárultál és ahogy most is elárulsz!

Férfi: (fáradt nyugalommal) Kérlek, menj el. Nem érdemellek meg téged. Szenvedtél már eleget miattam, menj el, légy boldog. Légy szabad.

Asszony: (könnyek között) Tudod, hogy nem tudom megtenni.

Férfi: Menj, legalább te légy szabad. Engem hamarosan úgyis letartóztatnak. Akkor mit csinálsz?

Asszony: Várlak.

Férfi: És ha kivégeznek?

Asszony: Akkor gondozni fogom a sírodat és minden nap megátkozlak. Ne merj meghalni!

Férfi: Ennyire szeretsz?

Asszony: Ennyire gyűlöllek. De már nem tudok élni nélküled. Úgy bennem vagy, mint egy rákos daganat, amit ha kivágnának, belehalna az ember. Gyűlöllek és gyűlölöm mindazt, amiben hiszel. Mégis, azt hiszem, megértelek. Amikor azt a szőttest kézbe fogtam és elképzeltem, hogy hogyan festene az új családi házunk asztalán, rájöttem, hogy sehogyan sem illene oda. Ahogyan mi sem. Neked itt van a helyed, nekem meg melletted. Ilyen egyszerű.

Tudom, elpocsékolt életünk lesz itt. Becsület, meg minden egyéb. De legalább élet.

(Csendben ülnek, miközben az alakok a sötétben lassan kimennek. Függöny.)