Akiknek szeme az erdélyi, kárpátaljai hegyekhez szokott, az a kis-magyarországi hegyeket csak domboknak látja, de higgyék el nekem: ezek is ezer titkot rejtenek.

Még fiatal koromban történt, hogy barátaimmal a hegyvidéken túráztunk. Nomádok voltunk, a falvakba csak akkor tértünk be, ha már nagyon fogytán volt a kenyér; élveztük, hogy naphosszat senki emberfiával nem akadunk össze.

Kivéve… Karmelgyer határában jártunk, mikor az erőd közepén hatalmas tömegbe botlottunk. Sokfélék voltak: öregek, fiatalok, férfiak, nők, városiak és falusiak vegyesen. Csodálkoztunk, de nem volt mit tenni, megpróbáltunk keresztülvágni rajtuk, de egy ötven körüli nő ránk ripakodott:

- Hohó, fiatalember, itt nincs tülekedés, álljon csak be szépen a sor végére! Mi már egy napja itt vagyunk!

- Mi csak szeretnénk… - próbálkoztunk védekezni, de az asszonyság nem hagyta befejezni a mondatot:

- Képzelje, mi is! Mindenki azért jött ide, mert szeretne valamit!

- Mi az, néni, idehozták a Trevi-kutat? – szemtelenkedett egyikünk.

- Nincs itt semmiféle kút! – vágott vissza dühösen. – Ne mondják, hogy nem hallottak még a híres karmelgyeri remetéről!

- Nem. Kellett volna?

- Hát persze! Mit gondolnak, miért állnak itt annyian, mint az oroszok?

- De mit csinál ez a híres remete?

- Tényleg nem hallottak róla? Teljesíti mindenki kérését. Bemegyünk hozzá, mond valami dumát a Istenről meg a szabad akaratról, előadjuk, miért jöttünk, mormol valamit és már kész is! És mindenki azt mondja, néhány héten belül teljesül, olyan, mint egy kérés-automata.

A barátainkkal összedugtuk a fejünket és szokásunk szerint, egymás szavába vágva tárgyaltuk meg a kérdést:

- Beálljunk mi is a sorba? Már csak brahiból is.

- Ehhez az erdei sámánhoz?

- Nem azért jöttünk, hogy mindent megnézzünk, amit csak potyán lehet?

- De ez nem jelenti azt, hogy minden helyi istenség előtt le kell borulnunk! Én is tudnék bölcsességeket mondani, erre kár egy napot elpazarolni!

- Tudnál? Akkor miért nem próbálod meg legalább egyszer?

Így vitatkoztunk, de végül azok győztek, akik szerint a bizonytalan boldogság nem ér meg egynapnyi biztos időveszteséget.

Eltelt húsz év… Egy plébános barátomat látogattam meg a közelben, s beszélgetés közben kiderült, hogy Karmelgyer is hozzá tartozik, mire eszembe jutott a régi emlék:

- Vajon mi lett azzal a híres remetével? Húsz éve nagyon népszerű volt, az erdő tele volt a rajongóival.

- Még mindig megvan, de már nincsenek rajongói. Azt mondják, mindenkit megátkoz, aki csak a közelébe merészkedik. Persze ez csak szóbeszéd, minden héten találkozom vele a misén, s még itt vagyok.

- Vajon fogadna, ha meglátogatnám? Azt átkokban nem hiszek, de az érdekes emberekben igen – támadt fel bennem a kíváncsiság.

- Tedd azt! Az esti miséig még bőven megjárod.

Szerencsére az erdő nem sokat változott az elmúlt évtizedekben, hamar rátaláltam az odavezető útra. A remete épp fát vágott, de ha nem dicsértessékkel köszön, bizony nem gondoltam volna, hogy főállású kérés-automatával állok szemben: átlagos, hetvenes férfi volt, kétes tisztaságú munkaruhában.

- Mit szeretnél fiam?

- Csak megismerni önt. Bevallom a kíváncsiság hajtott ide.

- Hát… - tárta szét a kezét -, láttál. Kérsz egy pohár vizet, mielőtt visszaindulnál? – mosolyodott el.

- Köszönöm, de inkább kérdeznék valamit. Igaz, hogy régen áldást osztott, most meg áttért az átkokra?

- Buta pletyka csak. Régen, ha valaki kéréssel jött hozzám, s nem gonoszságot kért, imádkoztam érte, s az kérés mindig meghallgatásra talált. A magtalanoknak gyereke született, a szegények meggazdagodtak, a haldoklók felgyógyultak, a magányosak párra leltek, s akiknek mindenük megvolt, hosszú életet kaptak.

- Akkor mi lett a baj? Elveszítette az erejét?

- Nem, ez az adományom még most is megvan.

- Akkor miért fuccsolt be az üzlet? – csúszott ki a számon.

- Üzlet? Ez jó! – mosolyodott el – Tudod, fiam, pont azért, amiért beindult. Mert működött. Mindenki megkapta, amit akart. De ahogy telt az idő, a legtöbbször rosszra fordultak a sorsok. A régóta várt gyermek megszületett, de elkényeztetett kis herceg lett belőle, majd elkallódott. A szegény bankszámlája meghízott, de az élete megsoványodott. A haldokló meggyógyult, de az ajándékba kapott évek nem teltek boldogan, teherré váltak, visszasírta a jó halált. A magányos párt talált, de az zsarnokoskodott felette, porrá őrölte a lelkét.

És mindenki, aki rájött erre, mind engem hibáztatott, nem a saját türelmetlen vágyát a boldogság után. Mindenki azt mondta, én nem áldást, átkot osztok.

- Nagyon fájt ez a vád?

- Az fájt, hogy a boldogtalanságuk és nem a boldogságuk eszköze lettem. Így legalább több időm jutott az imára és a kertre.

Körbenéztem, valóban édeni állapotok uralkodtak ezen kis tisztáson.

- Akkor azt mondja, hogy nem kell küzdenünk, el kell fogadnunk, amit a sors, vagy Isten rendel?

- Meg kell találnunk az örömöt a „van”-ban és nem mindig a „lesz” után futni.

- Unalmas lenne egy küzdelmek nélküli világ – vetettem ellen.

- Valóban. Unalmas és halott. De ez a mostani jobb?

Nem tudtam válaszolni, így tovább kérdezett: - Nem akarsz kérni valamit, ha már egyszer felkutyagoltál hozzám?

- De igen… Hogy én hadd legyek az emberek boldogságának eszköze.

A remete letérdelt, némán mozogtak az ajkai, de végül széttárta a kezeit:

- Imádkoztam érted, de ugye tudod, hogy ehhez önmagában még Isten ereje is kevés?

- Mi kellhet még?

- A tiéd, fiam – mosolyodott el a remete.