A csíra, egy fiatal női egyed épp vizet húzott a kútból. Elég óvatlanul: egyedül merészkedett ki a faluból éjszaka. Hát ezt elbukta… - néztünk egymásra a barátommal, Uddal.

- Régen volt ilyen szerencsés vadászatunk – válaszolt a pillantásomra.

- Csak az a kérdés, hogy mire? Kaja vagy csíráztatás?

- Hm… - gondolkodott el. – Már öreg, legalább 18 éves. Inkább kaja.

- Rendben. Akkor megfuttatjuk előtte. Nincs jobb, mint a félelem íze a vérben.

- Nézd… - mutatott az ösvény vége felé. – Én elkezdem kergetni, te meg repülj az ösvény végéhez. Aztán elkapjuk és jöhet az uzsi.

Azt szeretem a csírákban, hogy olyan kiszámíthatóak. Ud elé ugrott, mire a nőstény a vödrét eldobva futni kezdett. Egy darabig a csíra felette repültem, élveztem a kétségbeesést az arcán, aztán megelőztem és az ösvény végén leszálltam – pont a karjaimba repült. Aléltan hanyatlott össze, mire én feltéptem a pruszlikját, hogy szabad legyen a nyaka és készültem, hogy beléharapjak…

- Pfuj! – köptem egyet.

- Mi az? – kérdezte Ud, aki épp mellém ért.

- Undorító. Fokhagymát zabált. Hát ezek a csírák nem hallottak semmit sem az egészséges életmódról? Mindig csak zöldséget zabálnak, semmi hús, semmi vérképző vörösbor?

- Semmit. Tudatlan állatok – undorodott Ud. – Hagyjuk itt?

- Ne, ha már ennyit szenvedtünk vele. Különben is, mindjárt reggel lesz. Vigyük magunkkal a bázisra, majd elrakjuk holnap ebédre.

- Rendben – bólintottam. Megfogtuk és felvittük a bázisunkra. A bunkerben kerestünk egy használaton kívüli cellát, bezártuk, majd befeküdtünk a kapszuláinkba egy kis regenerálódásra. Ez a rossz az örök életben: a szabad levegő és a holdfény hatását ellensúlyozandó életünk felét egy kapszulában kell töltenünk. A napról meg jobb, ha nem is beszéltünk.

Ma nappal nem tudtunk nyugodtan aludni. Máskor, ha bespájzolunk egy-két csírát, a sírása és jajongása álomba ringat minket, de ez az egyed egész nap borzalmasan énekelt. Valami olyasmiről, amit a csírák „szerelemnek” neveznek.

Visszataszító, hogy ezek ilyen kezdetleges módon szaporodnak. Nem egészségesebb és fennköltebb a miénk? Egy harapás az ütőérbe, és máris vámpír lesz a csírából!

Ud sem tudott aludni. Ledobta magáról a kapszula tetejét és felkönyökölt.

- Mégse kellett volna magunkkal hozni. Tönkreteszi a pihenést.

- Életerős egyed. Finom lesz – nyugtatgattam.

- Igen, ezen gondolkoztam el én is. Mi lenne, ha inkább mégis csíráztatnánk?

- Öreg. Ismered a szabályt: halhatatlan csak fiatal egyedből lehet. A többi csak kaja. Leszívjuk a vérét és kidobjuk – válaszoltam.

- Gondolkoztál már, hogy miért hozták ezt a szabályt?

- Nem. Elfogadtam, amit tanítottak történelemórán. Ide jöttünk erre a bolygóra, kitenyésztettünk egy olyan fajt, aminek a DNS-e közel áll a miénkhez, a csírákat. Az etika szerint ők még nem számítanak tudattal rendelkező lényeknek, így táplálkozási, szépészeti célokra felhasználhatók. De szaporodásra is, a tiszta életerős egyedek.

- Miért csak a fiatalok? Végtére is, amint halhatatlanná válnak, a vérük megkeseredik, a húsuk hirtelen felhagy az életfunkciókkal, azaz olyanok lesznek, mintha hagynánk megöregedni őket. Hideg. Nincs semmi olyan biológiai változás, mi indokolná a tilalmat, hogy idősebbeket is csíráztassunk… - kötötte az ebet a karóhoz Ud.

- Mit tudom én! Kérdezd meg tőle.

- Rendben. Ha már úgy sem hagy aludni… - kászálódott ki a kapszulából Ud.

A nőnemű csíra abbahagyta az éneklést, amikor kinyitottuk a cellája ajtaját. Szemtelenül a szemünkbe nézett?

- Most mit akarnak tenni nagyjóuramék?

Bevallom, mindenre számítottam, de erre a kérdésre nem.

- Gondoltuk, ebéd előtt egy kicsit beszélgethetnénk…

- Csak nem engem akartak felszolgálni főfogásként? – kérdezte a csíra. Miért olyan vidám a hangja? Általában félni szoktak, mind a haláltól, mind az átalakítástól. Ez is mutatja, milyen alacsonyabb rendű lények: egyformán félnek attól, hogy nyúlfarknyi létezésük véget ér, de attól is, hogy átlépjenek egy magasabb létezési formába, az örökkévalóságba.

- Tökéletesen látja a kérdést, kisasszony – válaszolta Ud udvariasan. Végtére is, nekünk halhatatlanoknak tudnunk kell viselkedni, még egy csírával is.

- Hát, ebben az esetben van egy rossz hírem, nagyjóuraimnak… Én már nem vagyok szűz.

- Tessék? – csodálkoztam. Olyan furcsa szavakat használnak ezek a teremtmények.

- Már szaporodott – magyarázta meg Ud.

- Akkor valóban nem ideális étkezési célokra sem – állapítottam meg szörnyülködve. – El kell engednünk. Ha besötétedett, kidobjuk a bázisról.

- Esetleg… - gondolkodott el Ud hangosan, de azon a frekvencián, amit a csíra már nem hallhatott.

- Esetleg? Ennyire éhes vagy? – kérdeztem türelmetlenül.

- Kicsíráztathatnánk. Lehet, hogy már öreg, de szemmel láthatóan életrevaló egyed. Jó vámpír lenne belőle.

- Akkor is, ha már szaporodott?

- Akkor is. Mi bajunk lehetne belőle? A Mesternek nem kell mindenről tudnia. Nem ártana egy kis vérfrissítés, höhöhö – kacagott a saját viccén.

- Tőlem... De te viszed el a balhét.

- Nem lesz balhé. Ismered az alaptörvényt.

- Titokban maradni – válaszoltam gépiesen.

- Pontosan. Mi csak betartjuk a törvényt és még a Mesternek sem szólunk.

- Intézed?

- Igen. Csak a Sötétség tudja, mikor csináltam csírából vámpírt utoljára. – Majd átváltott a csíra által is érthető hangfrekvenciára: - Hölgyem, önt kiszemeltük arra, hogy részese legyen a halhatatlanságnak. Kérem, készítse elő a nyakát.

- A csudát – válaszolta a csíra és valamit elővett a zsebéből és beleharapott. Egy fokhagyma volt. Mindketten kihátráltunk a cellából, elviselhetetlen volt a bűz.  

- Pfuj! – kiáltott fel Ud. – Ezeknek semmi sem szent? Még a szaporodás sem? Miért félnek ezek a csírák a halhatatlanságtól? – Idegességében a csírák által is hallható frekvenciát használta a kommunikációra.

- Mert nem akarok meghalni!

- De kisasszony! Mi az örök életet kínáljuk önnek!

- Talán az örök szenvedést! – vágott vissza a csíra.

- Dehogyis! Kegyed nagyon félreérti a vámpírok nemes céljait. Többet nem kell félnie, robotolnia a szaporodással, tud majd repülni, a falon mászni, lesz ideje mindenre. Még pihenni is a saját kapszulájában. Csak a napfényről kell lemondania, de hát nem vagyunk mi zöldségek, hogy állandóan napoznunk kelljen! Höhöhö – nevetett Ud újra a saját viccén. Én igazán kedvelem Udot, de az öröklétben a legszörnyűbb naponta az ő vicceit hallgatni… Ilyenkor arra gondolok, hogy egyszer saját kezűleg verem be a szívébe azt a bizonyos karót.

- Szóval… - kezdett megnyugodni a nőstény. – Ha hagyom, hogy megharapjanak, nem szerelmeskedhetem többet, kihűl a testem és egész nap egy kapszulában feküdhetek?

- Igen! – vágtam rá. Talán mégiscsak képes a logikus gondolkodásra… Jó vámpír lesz belőle.

- Akkor csak egy kérdésem van.

- Mi az?

- Ha egész nap kihűlt testtel kell feküdnöm egy koporsóban, nem ölelhetek többet az örömömre, akkor ez nem olyan, mint az a pokol, amiről a tisztelendő úr prédikál vasárnaponta a templomban?

- Távozz tőlem Isten! – kiáltottunk fel Uddal, ilyen káromlást hallva.

- Ha ez az úgynevezett örök élet, akkor inkább hadd menjek vissza a falumba, vagy ha ezt nem lehet, inkább egy gyors halált kérnék.

- Te kis szerencsétlen csíra! – fakadtam ki. – Nem érted, hogy milyen nagyszerű dolgot kínálunk fel neked? Egy magasabb rendű életet!

- Mit tehetnek meg nagyjóuramék, amit én nem?

- Például… - kezdte magyarázni Ud, de elakadt a gondolata. 

- Például gondolkozni lehet az élet nagy kérdésein – siettem a segítségére.

- Nekem az élet nagy kérdései: mit eszek ebédre, mikor fekszem le aludni, kivel szerelmeskedjek, milyen ruhát vegyek fel…

- Na látja! Ezektől mind megszabadul és ráér az igazán fontos kérdésekkel foglalkozni! Például a végtelen idő görbületével.

- Nem értem…- búslakodott a nőstény, minden vigasztalásunk ellenére. – Azért legyek halhatatlan, hogy gondolkodni tudjak azokon a problémákon, amiket nem is ismernék, ha halandó maradnék?

- Ostoba nőstény! – fakadt ki Ud, de szerencsére már azon a frekvencián, amit csak mi hallunk. – Igaza volt a Mesternek, csak olyan csírát szabad vámpírrá tennünk, aki még nem szaporodott. Enni, pihenni, szerelmeskedni – tette hozzá undorral. – Állatok.

- Förtelmes arra gondolni, hogy egyszer mi is ilyenek voltunk. Akkor fogyasszuk el a nőstényt? – kérdeztem.

- Á, dehogy. Már elment az étvágyam mára. Különben is, mi abban az élvezet, hogy elővesszük a dobozból? – mutatott Ud a nőstény cellájára. – Engedjük el, majd este elindulunk vadászni. Az az igazi nemes élvezet, látni a rettegést a vadak szemében, a félelem íze a vérükben bódító. Mit tudnak ezek a magasabb tudatállapotról? – nézett sajnálkozólag a nőstényre.

Este a csírát elengedtük, boldogan rohant lefele az ösvényen, a falu felé. Vissza a halandó élete felé, amit valami miatt mégis annyira szeret.

Közben azon gondolkoztam, hogy talán mégis igaza van: mi halhatatlanok élvezzük mások halálát, de pont azért, mert halhatatlanok vagyunk, nincsenek is igazin céljaink, hiszen mindent elértünk. De a csírák, az emberek, ahogy magukat nevezik, talán nem is a halálhoz ragaszkodnak, hanem ahhoz, hogy előtte legyen értelme az életüknek.