A férfi mindig hamarabb ért az állomásra, s míg várta, hogy beálljon a vonat, a márciusi hóesésben a pályaudvarra érkezőket nézte. A nő, bár sietett volna a hóverésből, elkapta a férfi tekintetét:

- Vár valakit?

- Mondja, kérem, ez a martonvásári vonat?

- Nem, ez a dunaújvárosi. Martonvásárra indulna?

- Nem, Komáromba.

- Akkor jó utat, viszlát!

- Viszontlátásra!

A hó másnap is esett, a férfi újra a peronon állt, amikor a nő feltűnt. Nem szóltak egymáshoz, csak egy néma mosollyal üdvözölték egymást.

Naponta ha tíz másodpercekig látták egymást, s a férfi ezekből a pillanatokból vélte megismerni a nőt. Milyen a frizurája, a ruhái, léptei dallama, milyen szép a mosolya… És egy hét után összegyűjtötte minden bátorságát; amikor a nő feltűnt, követni kezdte.

- Jó napot.

- Jó napot – köszönt vissza a nő anélkül, hogy lassította volna a lépteit. – Még mindig a martonvásári vonatot várja?

- Nem, már a dunaújvárosit.

- Engem?

- Igen. Minden reggel néztem, hogyan fut el előttem.

- Igen, sietek a munkába – nézett a nő az órájára.

- Valamikor meghívhatnám egy kávéra?

- Állomáson nem ismerkedem.

- Pedig már megismertem.

- Abból, ahogy a munkába rohanok?

- Igen.

- Az csak egy álomkép, nem én.

- Ezért szeretném megismerni.

- Ezt nem akarom. Inkább megmaradok ideálnak.

- Köszönöm. Viszlát!

- Viszlát – mondta a nő, s eltűnt a tömegben.

Másnap reggel a férfi újra a peronon állt, s nézte a nőt. Mikor feltűnt, találkozott a mosolyuk.

A nő mosolya ezt mondta: „jó, hogy valaki vár rám”

A férfi mosolya így válaszolt: „jó várni valakit”.

S a piszkos esőfelhők felett elmosolyodott a nap is.