Az asszony titkos szobája mélyén, ahová más nem léphetett be, elővette piperetükrét és belenézett. Elégedetten mosolyodott el: sikerrel szállt harcba az idővel. Egy évtized alatt egy napot sem öregedett. Egy napot sem azóta, hogy a kedvesét utoljára látta...

Szórakozottan nézegette a piperetükröt: szép míves darab volt, ezüst, az egyetlen ajándék, amit kedvesétől megtartott. Azon a napon, amikor eltaszította magától mindent kidobott, a szeme láttára, tudta, ezzel tudja legjobban büntetni. Széttépte a könyveket, a szerelmes leveleket elégette, a rózsákat a szemétdombra vetette. A férfi csak ott állt és meg sem szólalt.

Az asszony büszkén nézett a tükörbe: dús haj, sehol egy ránc, büszke áll... Ezt veszítette el a férfi, mert nem szerette őt eléggé. Mert őt csak teljes szívvel szabad szeretni, ha valaki nem áldozza fel mindenét a szerelméért, nem érdemli meg őt. És férfi nem áldozott fel mindent... Amikor erre rájött, kiadta az útját.

Mintha a szívét tépte volna ki, hiszen ezzel nem csak a férfit fosztotta meg a szerelemtől, hanem saját magát is. De túl szép volt a szerelmük ahhoz, hogy félszívvel éljék meg. Az a szerelem volt, ami egyszerre emelt az égbe és perzselt mindent hamuvá a pokol tüzével. Aki csak látta őket, azt mondta, nem hitte volna, hogy létezik ilyen boldogság.

A saját szívét is kitépte, amikor szakított a férfival. Néha elbizonytalanodott, de akkor a férfi fájdalmára gondolt, s arra a gonosz örömre, ami akkor betöltötte a szívét: a szerelem öröme talán elmúlt, de a magára maradottság érzése örökre el fogja kísérni a kedvesét, kiirthatatlanul.

De ennek már tíz éve. Tíz éve nézi meg magát minden reggel ebben a tükörben, ez előtt sminkeli magát, ez előtt fésülködik... Talán csak buta babona, de a férfi azzal adta neki, hogy ez a tükör mindig olyan szépnek mutatja, amilyennek ő látja.

A mai reggel azonban más: megtudta, hogy a férfi újra visszatér a városba. Egy napra csak, de újra láthatja. Tíz év óta először neki szépítkezik, neki fésüli haját. Kiül majd a ház elé, mert tudta, hogy a férfi, ha a városba jön, el kell, hogy jöjjön a ház elé, aminek zöld kapujában utoljára megcsókolhatta. A szemébe néz és akkor látni fogja saját magát. Látni fogja, hogy a férfi már tudja-e szeretni teljes szívvel, képes lesz-e mindent eldobni érte. És ha igen, akkor megbocsát neki, véget ér a tízéves büntetés.

Újra együtt lesznek, újra boldogok, örökre...

Ott ült a ház előtti padon, behunyta szemét, úgy élvezte, ahogy a napfény cirógatja a bőrét. Nem félt: tudta, ha Ő a közelben lesz, megérzi. Meg kell, hogy érezze.

És a férfi ott állt előtte. A napszemüvege mögül az asszonyra nézett. Az asszony nem tudott a szemében nézni, csak a saját tükörképét látta a színezett üvegen. De ez a kép mégsem az övé volt: egy ráncos, elhízott, ritkás hajú öregasszonyt látott. Egy percig néztek egymásra, mire a férfi meg tudott szólalni:

- Elnézést... Itt lakik az asszony, akit Königin der Nacht-nak szólítottak valamikor?

Az asszony szeme kicsit meghomályosult, csak azt látta, ahogy a férfi kezén megcsillan a jegygyűrű.

- Már nem. Már nem lakik itt.

- Ha visszajönne, mondja meg neki, kérem...

- Nem fog visszajönni.

- Köszönöm. Viszontlátásra.

- Isten áldja.

Amikor a férfi eltűnt az utcasarkon, az asszony visszament a titkos szobájába, s a fiókból elővette a piperetükröt. Az üveg pókhálószerűen megrepedt, száz szilánkon látta saját megöregedett arcát.

Aznap este ezt is kidobta. És soha többet nem nézett tükörbe.