Nem tudom, maguk hogy vannak vele, de én személy szerint szeretek élni. Márpedig, ha az embert a teljes galaxiánus titkosszolgálat üldözi, erre nem túl jók az esélyek. Ugyanis, miután nyilvánosságra került egy bulvárlapban, hogy a sötét-anyag hajtómű kifejlesztéséhez közöm volt, csillagközi halállistára kerültem. Azt persze senki sem tudta, hogy az a bizonyos nagy hozzájárulásom annyi, hogy részegen elsütöttem egy rossz poént, amiből zseniális barátom, Ben, levezetett egy szintén zseniális függvényt, ami alapján kifejlesztettek egy rakéta hajtóművet. Ez a Földnek olyan erőfölényt biztosított, hogy kiebrudaltuk a megszálló polip hadsereget…

Őszintén szólva, az egész sztoriból elegem volt, az egyetlen jó benne a tízmillió pikkelyes csekk volt, amiből meg tudtam élni, miután a polipokkal való kollaboráció miatt kirúgtak az állásomból.

Szóval munka semmi, pia viszont dögivel, kb. ennyiből álltak a napjaim, míg egy este két ismeretlen fapofa csöngetett az ajtómon. Udvarias házigazdaként ajtót nyitottam nekik.

- Jó estét, velünk kell jönnie a főparancsnokságra.

- Ööööööööööööööööö – válaszoltam, szerintem elég szellemesen, legalábbis tekintetbe véve az elfogyasztott alkoholmennyiséget.

- Részeg disznó. – Szólalt meg a másik. – Öltözzön fel, a vezérkarban így nem lehet megjelenni.

Végignéztem magamon, igazán nem értettem mi bajuk a megjelenésemmel. Az elegánsabbik, bár kissé viseltes alsónadrágom volt rajtam, hasonlóképpen a papucsom is úri mivoltomról tanúskodott, s könnyed eleganciámat a kezemben tartott sörösdoboz tette teljessé. De úgy látszik, a barbárok korát éljük, szó nélkül belöktek a zuhany alá, s rákényszerítettek, hogy valami konvencionálisabb öltözéket vegyek fel.

Fél óra és tucatnyi értelmetlen igazoltatás után beléptünk a vezérkari irodába (amikor negyedszer kérdezték az adataimat megpróbálkoztam azzal, hogy más nevet mondjak be, de valahogy nem voltak fogékonyak a poénra). Abban a pillanatban úgy éreztem, jobb, ha felhagyok az ivással. Az asztal mögött a volt főnököm ült…

- Kedves Péter! Örömmel közlöm veled, hogy a mai naptól besorozunk a Galaxiánus Hadsereg Földi ezredébe.

- Mi? De főnök, engem elítéltek kollaborációért, nem érdemlem meg…

- Egyrészt: nem főnök, hanem tábornok úr. Másrészt: ezzel jóváteheted, hogy kiszolgáltad a polipokat.

- De fő… bocsánat, tábornok úr. Ha jól emlékszem, ön volt a közvetlen felettesem és állandóan azért szexualizált, mert nem vagyok elég lelkes… - Próbáltam meg emlékeztetni a régi szép időkre.

- Én ellenálló voltam. De ez más kérdés. A lényeg: ma beöltözöl és holnap indulsz a Holdra…

- Hova? De az galaxiánus bázis, élő ember oda be nem léphet…

- Mondd, te delíriumban voltál az elmúlt hónapokban? – Nézett rám csodálkozva.

- Nagyjából igen, de ez hogy jön ide?

- Az még rémlik, hogy a Birodalmi Csatlakozási Szerződés alapján a Földről távoztak a rendfenntartó galaxiánus erők?

- Igen, többek közt, ezért kerültem bíróság elé…

- Mindig csak ezek a kicsinyes egyénieskedő szempontok… Szóval, a Szerződés kimondta, hogy a Holdon, ahol még mindig ott vannak a Földre irányított atomágyúk, a földi ezred is állomásoztathat egy szakaszt. – Oktatott ki.

- Nagyszerű. És én hogyan jövök ide?

- Nem jössz, hanem mész. A Holdra. – Szögezte le újra.

- Mi? Én? Ha a polipok rájönnek, hogy bármi közöm is van a sötét-anyag hajtó mű kifejlesztéséhez, rögtön kicsinálnak.

- De nem fognak. Kapsz új személyazonosságot és vigyázni fogsz. Mert tudod, hogy mi vár rád, ha lebuksz.

- Miért, főnök? Nincs más az egész bolygón, akit el lehet küldeni? Gondolom, amúgy sincs sok feladat a Holdon, a polipok úgy sem engednek az ágyúk közelébe…

- Hát éppen erről van szó. Hírszerzőnek küldünk oda. Tudj meg mindent azokról az ágyúkról.

- Akkor inkább a főbelövetés. Jobb gyorsan túlesni rajta.

- Ne reménykedj. Ha nem vállalod önként és dalolva, akkor a polipok megkapják a nevedet és a címedet. Akkor aztán igazán nem szívesen lennék a bőrödben. – Vázolta előttem a különböző vonzó lehetőségeket (vagy azért nyírnak ki a polipok, mert kirugdostam őket a földről, vagy a polipok, mert kémkedek ellenük).

- Megfontolandó javaslat. Örömmel ajánlom fel a szolgálataimat.

- Tudtam, hogy okos fiú vagy. – Mosolyodott el.

- Még egy kérdés… Én vagyok az első kém, akit felküldenek?

- Nem. Már tíz embert küldtünk fel.

- És?

- Lebuktak. Nyolcat elevenen oldtak fel gyíkkoktélnak. – Mondta olyan nyugalommal, mintha az éves mogyorókrém fogyasztásról számolna be.

- És a maradék kettő?

- Amikor lebuktak, inkább kinyitották a zsilipkamrát és szétrobbantották magukat, mint egy lufit. Őszintén szólva, szerintem rád sem vár más, de Ben tábornok mindig rágja a fülemet, hogy milyen zseniális vagy, adjunk neked valami jó állást. Hát gondoltam, adjunk egy lehetőséget.

- Őszinte köszönetem, főnök. – Közben azon gondolkoztam, hogy ezt a Bent valami olyasmiben kellene részesíteni, amit a köznyelv kiherélésnek hív…

- No, de lásd, hogy nem utállak. Itt valóban fontos dologról van szó. Azok az atomágyúk bármikor elpusztíthatnak minket, valami védőpajzsot kellene kifejlesztenünk, ehhez azonban ismernünk kellene, pontosan hogyan is működnek. Ha csak egy fotót is el tudsz küldeni, már megérte feláldozni téged.

Hát erre valóban nem tudtam mit válaszolni. A Föld, mint a hazám az elmúlt időkben igencsak mocskosul viselkedett velem, de azért mégiscsak a hazám. Bár, hozzá kell tennem, szívesebben vagyok élő hazafi, mint halott hős…

Életem leghosszabb és legpocsékabb éjszakája következett: 10 óra alatt akartak kitanítani a kémkedés minden csínjára-bínjára, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A legjobban a kémfényképezőgép tetszett nekem, nagyjából kéttenyérnyi kütyü. Meg is kérdeztem:

- Ez mire jó? Ha meglátnak az atomágyú közelében, egyből lebukom.

- Persze. De ez azonnal továbbítja a képeket a központba, így legalább nem hiába haltál meg.

Mivel jól nevelt ember vagyok, megköszöntem a figyelmességet, de közben csak azon járt az agyam, hogy hogy a fenébe fogok én ebből kikecmeregni?

A titkos ügynökök összepakolták a cókmókomat, az új azonosságomnak megfelelően. Külön kérésemre jó pár fotót is beraktak bikinis csajokról, elég egyértelmű pózban: legalább hadd irigykedjenek rám a többiek a garnizonban. Egy fél órára magamra hagytak a csomagokkal, hogy ahogy tudom, rejtsem el a titkosszolgálati eszközeimet… Ez volt a legnehezebb kérdés, hiszen tudtuk, hogy polip hajóval megyek a Holdra, s természetes, hogy mindent át fognak kutatni. 29 percig törtem az agyamat, de nem jutottam semmi épeszű megoldásra, így minden kütyüt a csomag tetejére raktam. Azt hiszem, erre mondják, hogy 19-re lapot húztam.

Eseménytelen utazás után érkeztem meg a holdbázisra. A szállásomba (pontosabban a lyukamba) bedobtam a holmimat, rendbe hoztam az egyenruhámat és jelentkeztem a parancsnoknál. Amint megláttam, rögtön rájöttem, hogy kicsit túlöltöztem: egy kényelmes jakuzziban, a szolgálati fürdőnadrágjában, de rangjelzésként a sapkáját is a fejére rakta. Kedves közvetlenséggel rögtön a tárgyra tért:

- No, megjött az új koktélbogyó?

- Mi?

- Hát az új kém. Nagyon vártunk.

- Ez igazán kedves.

- Igen. Az utóbbi félévben csak kémeket küldtek. Tegnap óta, hogy megjött a hír, csak rólad beszéltünk.

Valami melegséget éreztem a szívemben. Nem is lesz olyan rossz. Bajtársiasság, összetartás és minden egyéb. De a parancsnok folytatta:

- Megtennél két szívességet?

- Persze.

- Az első, hogy vedd le ezt a göncöt, nem szeretjük ha valaki fennhordja az orrát, a szolgálati fürdőgatya bőven elég.

- Örömmel, uram. És mi a másik?

- Hogy próbálj meg négy napig életben maradni. Én arra fogadtam.

- Hogyan?

- Csupa hülyét küldenek hozzánk? Ha egy új hírszerző jön, mindig fogadásokat kötünk, hány napig marad életben. Én négy napot mondtam, nem túl valószínű, de ha sikerül, akkor bankot robbantok… A fele zsoldomat tettem rád, megbízom benned, kérlek, ne okozz csalódást nekem.

Megpróbáltam volna valami szellemeset válaszolni, ha optimistát nem is, de az asztalán megszólalt a telefon. Felvette, kicsit hallgatott, majd elkomorult.

- No, úgy látszik, te még az átlagnál is hülyébb vagy. Hansnak jó napja lesz.

- Miért?

- Ő fogadott arra, hogy már az első nap lebuksz. A polip parancsnokság hívatott. Üzensz valamit a családodnak? – Mutatta meg emberséges arcát.

- Nem, uram.

- No azért nem kell berezelni. Két nap és már vége is lesz. – Mit ne mondjak, nagyon jól esett ez az atyai gondoskodás.

- Két nap múlva végeznek csak ki?

- Nem, annyi idő, amíg felolvadsz abban a löttyben, tudod, a gyíkkoktélhoz.

Tisztelegtem és igyekeztem kétségbeesett képet vágni. Magamban pedig ujjongtam: úgy tűnik, a tervem eddig jól halad. Már az 1%-ával kész vagyok: sikerült lebuktatnom magamat.

A polip parancsnokság már teljesen más volt. Egyenruhák, rend és két fogdmeg tartotta a csápjaival a karjaimat.

- Hát ti földiek sohasem adjátok fel? Első nap lebukni? Ráadásul ilyen ostoba módon… Mit gondolt, hogy a csomag legtetejére rakta a titkos bizgentyűit? Mire számított? – Nemhiába ők a galaxis urai, első nap megtalálták a nekik készített szeretetcsomagot.

- Arra, hogy ezzel méltóságos uram elé kerülhetek és kicsit beszélgethetünk.

Kicsit elbizonytalanodott a polip, egyszerre három csápjával is a fejét vakargatta.

- Ez érdekes. És mit akart mondani?

- Csak ötszemközt, méltóságos uram.

A polip gyorsan utánaszámolt, hogy ez egy ember és egy polipot jelent, így a fogdmegeket kiküldte a medencéből.

- Mondja.

- Uram, engem kémkedésin céllal küldtek ide. – Meglepően új érzés volt, hogy annyi év koloniális szolgálat után végre az igazat mondtam.

- Meglepetéssel hallom. És mégis feladta magát. Ez érdekes. – Ráncolta azt a valamit, ami egy polipnál a homlok lehet.

- Szeretném a szolgálataimat felajánlani a galaxiánus hadseregnek.

A polip mindhárom szemével méregetni kezdett:

- A hazaárulást mi sem díjazzuk.

- Távol álljon tőlem. De az előző rendszerben koloniális tiszt voltam, meggyőződésem, hogy az emberiség csak a Birodalom keretein belül tudja megtalálni a boldogságát. A kereskedelem, az idegenfogalom, a belső harcok megszűnte olyan jólétet hozott, amire még nem volt példa a történelemben. – Úgy éreztem, pályát tévesztettem, mégiscsak politikusnak kellett volna mennem, jó anyám tanácsa ellenére.

- És mit akarnak a földiek? Megtámadni minket öngyilkosság lenne. És én nem Kor Og vagyok, engem nem lehet csak úgy korrumpálni.

Nagy volt a kísértés, hogy akkor hogyan lehetne, de inkább másfele vittem a beszélgetést:

- A Föld kifejlesztett egy bolygó méretű védőpajzsot, azt kell megtudnom, hogy vajon elég erős-e, hogy elhárítsa az atomágyúk tüzét.

- Hm… És mit tud ez a pajzs?

Tudtam, hogy minden most fog eldőlni. Blöffölni, blöffölni kell…

- Képes egy tíz megasolnyi impulzuslövedék elhárítására. A pajzs aktivizálásához 0,2 másodperc szükséges.

A polip a csápjával csattintott.

- Ez gyakorlatilag a teljes tűzerőnket felülmúlja…

- Igen.

- Ez lehetetlenség. Folyamatosan vizsgáljuk a bolygót és semmi nyomát nem találtuk egy ilyen pajzsnak…

- Ne feledje, uram, hogy mi földiek mesterei vagyunk a miniatürizálásnak. Földalatti  barlangokba rejtettük el az egészet.

- Nem értem magát… Miért mondta el ezt nekem?

- Egyrészt: szeretnék életben maradni, hogy úgy mondjam, ez az életben a legfontosabb célom. Ha hazudnék, arra előbb-utóbb rájönnének és akkor gyíkkoktélként végzem. A másik… Szerintem rossz megoldás a pajzs. Ha a földiek biztonságban érzik magukat, akkor felbátorodnak és valami őrült szabadságharcba kezdenek, aminek a vége, pajzs ide, pajzs oda, a pusztulás.

- Értem. Nos azt hiszem, ebben az esetben erősítenünk kell a tűzerőnket. Mennyi lenne az, amit a pajzs semmiképpen sem bír ki?

- Nem vagyok fizikus, uram. – Próbáltam halogatni.

- Mégis, mi lenne maga szerint elegendő a Föld sakkban tartásához?

- Szerintem száz megasol és egyenlövedék.

- Ezzel akár még a napot is szét tudnánk robbantani.

- Ne feledje, mi emberek nagyon jók vagyunk a fizikában. – Szerénykedtem.

- Nem felejtem. Ahogy azt a sötét-anyag hajtóművet is megcsinálták… Legszívesebben mindenkit meztelenül kipenderítenék az űrbe, akinek köze volt hozzá. Az egész flottánkat idejétmúlttá tette.

A beszélgetésnek ennél a részénél igyekeztem láthatatlanná válni, szerencsére a polip zavartalanul folytatta:

- Akkor fejlesztéseket kezdünk. Most maga visszamehet a garnizonba, de ha elhagyja, személyesen lövöm keresztül.

- Ezer örömmel… Örülök, hogy ilyen jól megértettük egymást. – Búcsúztam el negédesen.

- Most tűnés!

Szegény Hans… Már a nyereménye jó részét elköltötte a kantinban, csalódottan vette tudomásul, hogy élve megúsztam.

Egy hét múlva hatalmas teherszállító űrhajók érkeztek a bázisra, ha lehet, minket, embereket még jobban elzártak a külvilágtól. Pár hét múlva a polip parancsnok hívatott és büszkén újságolta:

- Feltunningoltuk az ágyút… Ahogy mondtad. Most már jelentheted a Földnek, hogy nincs semmi esélyük. – És beleborzongott, ahogy mondta. Illetve nem ebbe borzongott bele, hanem abba, hogy a víz hideg volt. A korábbi trópusi hőmérséklet helyett, inkább jeges tengeri viszonyok uralkodtak a bázison, ráadásul minden harmadik-negyedik lámpa égett csak. A polip mintha a gondolataimban olvasott volna:

- Hát, kicsit sok energiát fogyaszt. Pár luxusról le kellett mondanunk, a generátorok még nem érkeztek meg. Ráadásul a szektorparancsnokság is morog, hogy mennyibe kerül a fejlesztés, nem értik meg, hogy mekkora a tét! Ha a Föld packázhat velünk, akkor hová tűnik a birodalmi eszme? A legénység is mozgolódik, persze, mert gyíkkoktélból is kevesebb jut, de amíg én vagyok a parancsnok, addig meg tudom győzni őket, hogy feleslegesen lázonganak! – csapott a pisztolytáskájára.

- Méltóságos Uram, sajnos rossz hírrel kell szolgálnom…

- Tessék???

- Tegnap éjjel új üzenetet kaptam a Földről. Továbbfejlesztették a pajzsot.

- Hogyan?

- Intelligens tükörgenerátorokat építettek be.

- Honnan tudták, hogy továbbfejlesztettük? Csak nem tőled? – Olyan szemekkel nézett rám, mint első osztályú alapanyagra az esti koktélozáshoz.

- Ugyan, látták a teherszállító hajókat. És mint tudjuk, a Galaxiánus Hadseregnek nem erőssége a rejtőzködés.

- Nem is kell! Mi legyőzhetetlenek vagyunk! És mi ez a tükörizé?

- Amennyiben a  műszerek energia-kisugárzás növekedést érzékelnek a Hold térségéből, aktivizálják. A légkör tükörként működne és a bázisra visszaverné a sugarat. Pont a Holdra.

- És ez ellen mit lehetne tenni?

- Hát… Nem vagyok fizikus, de azt hiszem, ha nem közvetlenül a holdbázisról támadnánk a Földet, hanem a Lagrande-pontokon elhelyeznénk pár tükröt, akkor nem tudnák, honnan jön a támadás és hatástalan lenne a védekezés.

- Milyen pontokon?

- Ahol a Föld és a Hold gravitációs ereje kiegyenlíti egymást.

- Értem… Akkor nekünk itt a Holdon csak egy sugártérítőt kellene építenünk…

Magamban azt gondoltam, hogy a fene essen bele! Ha kicsit ügyesebb vagyok, akkor még három új ágyú beszerzésére is rá tudtam volna beszélni…

- És, ha méltóságos uram megenged egy javaslatot… Ha elkészül a rendszer, akkor a szektorparancsnokságot meg kellene hívni egy ünnepélyes tesztelésre.

- Lőjük szét a Földet? – Csillant fel a parancsnok szeme.

- Nem, ez talán túlzás lenne. Próbáljunk meg egy kisbolygót szétrobbantani, persze teljes intenzitással. A parancsnokság látná, hogy érdemes volt ennyit költeni rá, a Föld pedig megértené, hogy itt egy erődemonstrációról van szó. És hogy jobb, ha nem ugrál sokat.

- No, Péter – szólított először a nevemen, - ez tényleg briliáns ötlet. Talán mégiscsak igaz, hogy ti földiek okosak vagytok. Ha egyszer megunjátok a lázongást, hasznos szolgái lesztek a Birodalomnak.

- Igazán hízelgő, méltóságos uram.

Az ünnepség előtti éjjel, bevallom, csak forgolódtam az ágyamban. Mi van, ha rosszul mértem fel a polipok teljesítőképességét? Mi van, ha a Földön félreértik az egészet és casus belli-nek nyilvánítják? Mivel az első nap minden kütyümet elvették, nem tudtam üzenetet küldeni nekik.

Másnap reggel a földi garnizont teljesen elvágták a külvilágtól. Az ajtókat bekódolták, polipőrök álltak a kapukba. Éreztük az enyhe holdrengéseket, ahogy a fejeseket szállító hadihajók megérkeznek. A többiek a kantinban ültek én idegesen járkáltam, mint egy bezárt párduc a ketrecében. Magamban számolgattam, ismerve a polipok napirendjét, hogy mikor kerül sor a bemutatóra.

És eljött a pillanat. Megszólalt a vészcsengő, hogy mindenki foglalja el a harcálláspontját, persze ez ránk nem vonatkozott, hiszen, ha akartuk, akkor sem hagyhattuk volna el a körletet. Nagyjából félpercnyi feszült várakozás után kialudtak a fények, leállt a légkondicionáló. A parancsnokunk végre elemében érezhette magát: intézkedett a vészrendszerek beindításáról és parancsot adott a bázis kiürítésére. Elismerőleg csettintettem magamban, mégiscsak tud határozott lenni, de azért jobbnak láttam figyelmeztetni, hogy ez utóbbival jobb, ha vigyázunk, mert annyi töltényük csak maradt a polipoknak, hogy minket elintézzenek…

A rendszerek pár órán belül nagyjából helyreálltak, s két nap múlva a remegések jelezték, hogy a polipfejeseket szállító hajók elhagyták a bázist. Miután az utolsó rezgés is elhalt, hívatott a főpolip.

- Vége mindennek…

- Mi történt, méltóságos uram?

- A bemutató becsődölt. Hiába rendeltünk új generátorokat, kevés volt az energia, lemerítette az összes rendszert… - Panaszkodott.

- Akkor újabb generátorokat rendelünk?

- Nem… A szektorparancsnokság közölte, hogy lehetetlen állapot, hogy ötször annyit költünk a Földet sakkban tartó holdbázisra, mint amennyi adó és közösségi hozzájárulás onnan befolyik. Persze felhívtam a szíves figyelmüket arra, hogy ez nem pénzkérdés, de ezek a bürokraták nem képesek átlátni a magasabb szempontokat.

- És akkor most mi lesz? – Érdeklődtem udvariasan.

- Tárgyalásokat kezdenek a Földdel, hogy a teljes holdbázist átadjuk nekik…

Nehezemre szomorú arcot vágnom, de amikor visszatértem a garnizonba, rögtön a kantinnak vettem az irányt és a „sárga föld” akció keretében az alkoholmérgezés közelébe ittam magamat. Sikerült! Egyedül, a fent vázolt tökéletes blöff-sorozat segítségével fegyverkezési versenyben megvertem a teljes Galaxiánus Hadsereget… Persze ehhez az is kellett, hogy a polipok ennyire megvessék a fizikát, a többi tudományt és leginkább az embereket.

Néhány héttel később újra a vezérkari irodán voltam, a Földön. Jó öreg anyaföld… Már előre örültem a dicséretnek, amit kapni fogok – de mint annyiszor, most is csalódnom kellett. A főnököm tajtékzott:

- Mit csináltál, te szerencsétlen?

- Megnyertem a háborút, egy atomvillanás nélkül…

- Meg ám, mindjárt megmondom, mit! Sikerült mindent tönkretenned!

- Várjon főnök, mit tettem én tönkre?

- A Földet, te! Eddig az atomágyúk tartottak minket egyben, most hogy visszakapjuk a Holdat, nincs külső ellenség, előjönnek a belső ellentétek! Újra kezdjük, amit a polipok közelsége miatt anno abbahagytunk.

- De főnök, így legalább nem kell megépítenünk a védőpajzsot, az nem számít, hogy ezzel mit spórolunk meg?

- A francokat! Mit gondolsz, ki akarta megcsinálni? Senki! De erre a földi államok örömmel áldoztak volna, és a befizetéseikből tartottuk volna fenn a bolygószintű kormányzatot.

- És nem kérdezte volna meg senki sem, mire megy a sok lóvé?

- Ha megkérdezik, akkor a titoktartásra hivatkozva semmit sem árultunk volna el. Egy gyönyörű rendszert építettünk ki, erre mindent hazavágtál…

- Akkor miért nem mondták el nekem, hogy az a cél, hogy ne csináljak semmit?

- Ki gondolta volna, hogy komolyan veszed a titkos ügynöki szerepet és megszerzed nekünk a Holdat?

- Ha az ember életéről van szó…

- Mindig ezek az opportunista szempontok… TŰNÉS!

Mikor végre becsukódott mögöttem az iroda ajtaja, azon gondolkoztam, hogy vajon valóban annyira különböznek-e a polipok és az emberek… Tulajdonképpen miért is nem vagyunk a legszorosabb szövetségesek, ahogy a politikusok mindig is mondják?