A tündér egész éjjel bulizott a manókkal, akik bár nem nevezhetők daliás hercegeknek, mégis korlátlan mennyiségben tudtak harmatpálinkát és tündérport szerezni. Szegény tündér az egész napot egy faágon lógva töltötte, s csak este kezdett ébredezni. Az első, amit észrevett, hogy csinos kicsi fejecskéje pokolian hasogat, a második, hogy nem igazából tud arrébb lebbenni, mivel a bal szárnyacskája hiányzik. Valószínűleg a holdfénytáncnál veszíthette el, amikor kicsit vehemensen akarta bemutatni, hogy egy tündér is tud boszorkánytáncot járni… Ahol nagy a vész, közel a segítség. Jelen esetben a segítség az ösvényen egy hústorony (vagy ahogy, magukat nevezik: ember) képében jelent meg, aki a szárnyacskával sétálgatott.

- Adsza! – förmedt rá a tündér, majd kikapta a férfi kezéből és a helyére rakta a repülő alkalmatosságot.

- És a kívánság? – kérdezett vissza a vándor.

- Na jó… kérj valamit. – fájlalta a fejét a tündér.

- Valamit? Csak egyet lehet kérnem?

- Örülj ennek is. Ilyen fejfájással még ez sem lesz könnyű.

- Csak egyet… - gondolkozott el az ember. – Nehéz lesz. De, hogy megértsd, elmesélem az életemet előtte és csak utána jövök elő a kéréssel.

- Muszáj? – kelletlenkedett a tündér.

- Ha már csak egyet kérhetek, akkor igen.

- Na jó.

- Akkor kezdem. Gyermekkoromban kevés barátom volt, mindig csak a könyveket bújtam és arról álmodoztam, hogy okos és sikeres ember lesz belőlem. A korombeli fiúk a randira készülődtek akkora lelkesedéssel, mint én, amikor egy-egy emberi viselkedéssel kapcsolatos könyvet vehettem a kezembe. Ahogy Mózes egykor megtanulta az egyiptomiak minden bűbájosságát, én is megtanultam mindent, amit a lélekbúvárok az emberről leírtak...

- Mózes? – csücsörítette össze a száját a Tündér. – Sohasem kedveltem, üldözte a boszorkányokat, s szerintem a mi fajtánkért sem lelkesedett...

- Folytathatom?

- Nem bánom, de ha hajnalig tart a mesélés, akkor azt beszámítom, mint kívánságot...

- Szinte teljes bizonyossággal meg tudtam állapítani, hogy valaki mikor hazudik és mikor mond igazat. Felismertem a hangszín megváltozását, a szem mozgását... Azt hittem, ezzel mások fölé kerülhetek, meg tudom majd különböztetni az igazat a hamistól.

- Ez olyan, mint egy varázstükör, amiben megláthatjuk a másik igazi arcát?

- Valami olyasmi. De ezzel szerencsétlenné tettem magam. Mert a barátaimról megtudtam, hogy valójában csak érdekből tartanak ki mellettem. A munkatársaimról, hogy feljelentenek. A főnökömről, hogy amikor kiadja a munkát és dicsér, a kirúgásomra készül...

De ma este besokalltam és elrohantam.

- Mi történt? – Kérdezte őszinte érdeklődéssel a tündérlány.

- A szerelmem örök hűséget ígért. És a szemében láttam, hogy holnap el fog hagyni, csak az utolsó pillanatig a markában akar tartani. És akkor megutálkoztam az egész élettől és elrohantam ide az erdőbe.

- Értem. És mi a kívánságod? Tündér vagyok, nem csodatévő, nem tudom visszaadni az elvesztegetett éveket, nem tudom visszaszerezni a szerelmedet. Ami elment, elveszett.

- Nem, nem ezt akarom. Butaság lenne. Hiába lennék fiatalabb, újra ugyanazokat a hibákat követném el, hisz a bőrömből kibújni nem tudnék. A szerelmemet sem kérem vissza, hiszen újra elhagyna, s újra át kellene élnem a magamra hagyottság gyötrelmét.

- Akkor mit akarsz?

- Vedd el a tudásomat, vedd el az eszemet. Hadd higgyek bután a világban. Felejtsek el mindent, amit tanultam az életben. Törd össze azt a bizonyos tükröt, amiben meglátom az emberek igazi arcát.

A tündér odalépett a férfihoz, megcirógatta az arcát és a szemébe nézett: - Szegénykém…

És a férfit kézenfogva bevezette az erdő mélyére. És a férfi boldog volt és mindent elfelejtett, amit valaha is tudott: szerelmes lett. És mert a tündérek másképpen hazudnak, mint az emberek lányai, boldogságának soha nem lett vége.

Csak az eszét vesztette el.

Örökre.

De egy cseppet sem bánta.