1. Kocsma a peremvidéken 

- Harci bevetés, futárszolgálat az ellenséges területen, adóbevallás, nehéz a pilóták élete – kezdett filozofálni Kum. – De – emelte fel figyelmeztetőleg az ujját: - egyik sem olyan végzetes, mint amiben most vagyunk, uraim.
- Valóban, - próbáltam felvenni a fonalat – a polipok megint készülődnek valamire. Idén még nem támadtak meg.
- A csudát! Arra gondoltam, hogy a zsoldunk még nem érkezett meg, nekem meg nincs pénzem még egy körre, márpedig ez az úriember – intett a kocsmáros felé – hamarosan kipenderít engem, ha nem rendelek valamit. Ebben az esetben belebújok a szkafanderembe, visszamegyek a hajómra és kénytelen vagyok mintapolgárként alvással tölteni az éjszakát. Márpedig sokkal kecsegtetőbb lehetőség, hogy igyak még pár kört, abba az állapotba jutva, hogy képtelen legyek belebújni a védőöltözetembe, így ezen vendéglátóipari létesítmény tulajdonosa kénytelen lesz reggelig eltűrni a jelenlétemet.
- Valóban, feloldhatatlan ellentmondás – bólintottam, bár sejtettem, hogy Kum arra akar kilyukadni, hogy igazán meghívhatnánk.
- Nos, nem kell félniük, amíg engem látnak! Van egy kompromisszumos javaslatom: mindenki kirakja a maradék pénzét az asztalra, abból rendelünk, és amíg elfogy az itóka, elmesélem páratlan kalandjaim egyikét. 
- És ebben mi a kompromisszum? – kérdezte Joska. Mi, a régi motorosok megvetőleg néztünk rá: ilyet is csak egy újonc tud kérdezni.
- Hogy az urak nem fognak unatkozni én meg az est hátralévő részében elviselem az önök társaságát. 
Egy ilyen ajánlatnak nem tudtunk ellenállni, így mindenki kirakta az asztalra a maradék pénzét, a kocsmáros kihozott annyi alkohol tartalmú mesterséges folyadékot (bár a föderáció törvényeit errefelé nem vették túl szigorúan, de sörnek még a legelvetemültebb csempész sem merte volna nevezni azt a valamit, amit felszolgáltak).
Kum felhajtotta az eső tégelyt, jólnevelten megtörölte a száját és mesélni kezdett.
- Épp futárszolgálatot teljesítettem az F-124-re…
- Olyan bolygó nincs is! – vetette közbe Joska, majd fájdalmasan összegörnyedt. Valaki az asztal alatt teljes erővel bokán rúgta. Joska meglehetősen csúnyán nézett rám, de én ártatlanul visszamosolyogtam rá. Mosolyogj és a világ is visszamosolyog rád, mindig is ez volt az életfilozófiám.
- Ma már nincs, maradjunk annyiban, s ez többek között az én küldetésemnek köszönhető. De ha az urakat nem érdekli a történetem, én vissza is mehetek a hajómra – nézett ránk megbántott szemekkel Kum. 
- Na, folytasd, már! – kérleltem alázatosan.
- Ha az urak nagyon szépen megkérnek, és megígérik, hogy nem akadékoskodnak többet…
Joskara már elég volt egy pillantást vetnem, és tudta a kötelességét: fájdalmas kiskutyatekintettel esdekelni kezdett Kumnak, hogy folytassa a történetet… Nagyon fájhatott még a térde.
- Szóval, ott tartottam, hogy épp az F-124 felé repültem, keresztül a polipok territóriumán… 

2. Aranka és az ajándék

A Galaktikus Birodalomnak, azaz a polipok világának, a Földi Föderáció teljes jogú tagja volt, igazán nem számított, hogy az embereknél milliószor többen voltak a csáposok, de a polipok nagylelkűen elmagyarázták, hogy legyünk hálásak, ezzel nem fognak visszaélni. Ha új bolygót fedeztek fel és teljesen alkalmatlan volt a polip életformára, azokat mindig a földiek kapták meg. Igaz, így kicsit szétszórt volt a Föderáció, de legalább szükség volt a munkánkra. Az F-124-es kellemes kis bolygó volt: víz (igaz, a kémiai összetétele alkalmatlan a polipoknak), levegő, bioszféra, minden volt rajta, csak kicsit meleg volt az éghajlata, nekünk csak filmeket és leveleket kellett odavinnünk. Elméletben sugározni is lehetett volna, de akkor a csápjaikkal csattintgatva minden polip rajtunk röhögött volna a galaxisfertályban, ráadásul a hiperűradás akkor még nagyon lassú és drága volt. 
Szóval a nagy büdös semmi közepén repültem. Egyhangú volt a szolgálat, a polipok territóriumán repültem keresztül, így a hiperrádiót se használhattam. Nem panaszkodom, vittem magammal pár videót és egy kézikompjútert, amin játszhattam, így nem maradt nyoma a fedélzeti számítógépen, hogy mikkel ütöm agyon az időt. 
Éppen az egyik végtelenített lövöldözős játékkal voltam elfoglalva, tudják az urak, az a típusú játék, amikor egy bolygón kinyírunk mindenkit, hogy aztán átrepüljünk egy másikra, hogy ott újrakezdjük, amikor megszólalt a fedélzeti számítógép. 
- Ismeretlen eredetű mentőkapszula a hajó biztonsági zónáján belül. Kérek engedélyt a kapszula becsápolására. 
- Itt??? Az emberek számára tiltott zónában? Emberi eredetű egyáltalán?
A számítógép hosszú másodpercekig gondolkodott válaszon, mire újra megszólalt.
- Az azonosítója megfelel a föderáció algoritmusának. Az űrrepülési szabályzat 4. §. 11. cikkelye szerint a bajba jutott mentőkapszulát, a Föderációhoz tartozó hajók kötelesek kimenteni. Azonban az Galaktikus Birodalommal kötött Űregyezmény 13. §. 1 cikkelye szerint a Földi Föderáció felségterületén túl minden tevékenységet a Galaktikus Birodalommal kell egyeztetni, azaz a mentőkapszulák kimentését is. Mivel a két jogszabály egymásnak ellentmond, így a hajó parancsnokának, azaz Önnek kell dönteni a tevékenység megindításáról. 
- A rézfán fütyülő rézangyalát, mi a csudára vársz még? 
Szegény Aranka, mert így hívtam a fedélzeti számítógépet (a hosszú magányos utazások alatt jól esett legalább annyi hölgytársaság, hogy a kompjútert női néven szólítsam), vagy fél percig próbálta értelmezni az utasítást, mire újra megszólalt:
- Kérem az utasítás megismétlését, kommunikációs zavar lépett fel az utasítás kiadása során.
- Kimenteni! AZONNAL!
Aranka most már nem tétlenkedett, egy elektrocsáppal befogta a kapszulát és behelyezte a raktérbe. Sajnos, a futárgépek egyszemélyesek, ahogy az urak is bizonyára jól tudják, de amit a mérnökök megspórolnak a pilótafülkén, azt a raktérben visszaadták, hiszen a profit maximalizálásának törvénye, abszolútabb, mint a relativitáselmélet… Aranka a robotkarral elhelyezte a kabint, rácsatlakoztatta a levegőt és az áramot és beküldte hozzá az orvosi egységet. Úgy bánt vele, mint a hímes tojással. 
Ahogy mondani szokták, a világűrben az embert nem a szabályzatok, hanem a levegő és az üzemanyag tartja életben, de azért a karanténra vonatkozó előírásokat illik betartani. Beküldtem hozzá egy dokidroidot, a kapszulához pedig egy szervízrobotot, s érdeklődéssel vártam az eredményt.
Közben visszatértem megunhatatlan játékomhoz, épp befejeztem egy újabb idegen bolygó kiirtását, s át kellett navigálnom egy másikra, hogy ott folytassam nemes küldetésemet.
Pár perc múlva jelentkezett a szervízrobot: a kapszula és a hajó létfenntartó rendszereit összekapcsolta, nem talált semmilyen súlyos hibát. Sőt, ahogy fogalmazott, a kapszula 98%-ban működőképes… Azt hiszem, ez volt az első jel, aminél gyanút fogtam. 90%-tól adják ki az indulási engedélyt, és ez a kapszula, miután megsemmisült a hajó, 98%-on áll? Ha egy hajó felrobban, a kapszula általában legalább 10-20 százalékban megsérül legalább a védőpajzsán. 
 A dokidroid jelentése után a helyzet még kaotikusabbá vált:
Nem: férfi
Életkor: ismeretlen
DNS-analízis: folyamatban
Betegséganalízis: folyamatban
Tudatállapot: beszűkült
A folyamatban szó megütötte a szememet: mindenki tudja, hogy ez pár másodperc alatt végrehajtható, de közel húsz perc alatt nem volt képes eredményt elérni?
Hangfrekvenciára váltottam:
- Legalább azt mondja meg, doki, hogy ember-e egyáltalán? Vagy még ez is vita tárgya? 
Sajnos a robotokba elfelejtik beépíteni a humorérzéket, nem érzékelte a gúnyt a hangomban:
- A vizsgálat folyamatban.
- Na ne… Nem tudod megszámolni, hogy hány lába van? Ha kettő, akkor ember, ha több, akkor polip.
- Két lába van, de a DNS mintájának elemzése folyamatban.
Majd egy perc után énekeszó ütötte meg a fülemet: 
- It’s a long way to Tipperary… 

3. Az énekes kedvű droid

- Mi van? – kérdeztem megrökönyödve, de a droid jókedvét nem tudtam letörni.
- The sweetest girl I know… - énekelt tovább. Majd hozzátette: - Kérem, az anyukát, készüljön fel a szülés megindítására. 
- Mi??? Mit akarsz? Egy terhes nő van a kapszulában?
- A kapszulában senki sincs, de a pilótafülkében egy várandós anyuka van, látom a baba képét is, olyan aranyos, acél törzs és 12 poliplábacska… Én leszek az első, a mindent megnyerő, a dokidroid, aki új fajt segít a világra, amelyik uralja majd a galaxist, egyszerre polip és robot, a két intelligens faj keveréke, semmi köze az olyan alacsonyabbrangú lényekhez, mint az ember. Itt a világbéke.
- Doki, azonnal futtass le egy önellenőrzést, szemmel láthatólag megártott a napszél az áramköreidnek. 
- Vészhelyzetben nincs parancs, It’s a long way to go, a kiadott utasításokat felülírja az életmentés parancsa, helyezze magát kényelembe, Uram, mindjárt megindítjuk a szülést. 
- Te, ha hozzám mersz érni… 
- Nem kell félni, nem fog fájni, jön a dokidroid bácsi és beadja a szurit és már alszik is a kispapa. 
- Mondd, doki, nem zavart, hogy férfi vagyok? – próbáltam húzni az időt, miközben megpróbáltam lezárni a folyosó és a fülkém közötti ajtót.
- Nem, mivel a diszkriminációellenes törvény alapján a férfiaknak is joguk van szülni, Uram. Uram – szólalt meg egy pillanat múlva – ön bezárta az ajtót.
- Igen – válaszoltam vigyorogva – bezártam.
- Ebben az esetben, a vészhelyzeti protokoll alapján jogom van kinyitni, hogy megindítsam a szülést. – Majd, hogy megnyugtasson, újra énekelni kezdett: It’s a long way to Tipperary. Határozottan idegesítő volt. Legalább egyszer junta tovább, mint az első két sor!
- Mást nem tudsz? Kezd unalmassá válni… - kérdeztem, miközben azt övemhez nyúltam.
- Ahogy parancsolja a kedves vendég… - nyitotta ki a dokidroid az ajtót. A fecskendő tűje fenyegetőleg közeledett felém. – Úgy látom, itt császármetszésre lesz szükség. Izzítom a lézert. Kérem helyezze magát kényelembe és lazítsa el az izmait.
Szerencsére, a dokidroidokba nem építenek önvédelmi mechanizmust, így nem vette észre, ahogy az atompisztoly csövét feléje irányítom, és lassan meghúzom a ravaszt.
Szegénykének a szeme szó szerint szikrát hányt és eldőlt a padlón… Közben arra gondoltam, hogy talán még meg lehet szerelni az F-124-en.
Végiggondoltam a helyzetemet. Egy: idegen területen vagyok, az űregyezmény alapján úgy lőnek ki a polipok, ahogy nem szégyellik. Kettő: egy ismeretlen beteg van a fedélzeten. Három: a dokidoridom kezelésébe majdnem belehaltam. Elméletileg, ha nem történik újabb baj, akkor épségben meg tudok érkezni az F-124-re, ott megszabadulok az idegentől és a hazai vonalak felé vehetem az irányt. „Ha…”
Felvettem a szkafandert, betuszkoltam magam a folyosóra, ami valójában inkább egy szervízalagút volt csak és hátra csúsztam, a raktérbe a kapszulához. Rossz állapotban volt, a festése lepattogzott, nem lehetett megállapítani az azonosítóját, az üvegen keresztül láttam, hogy valóban bent fekszik egy férfi, kb. 35-40 éves, már amennyire meg lehetett állapítani az űrruhán keresztül. Rácsatlakoztam a külső kommunikációs pontra, hogy legalább én tudjak üzenni neki.
- Halló! Most már jó kezekben vagy. Igaz, nincs orvosi ellátását, de ahogy elnézem, nincs is nagy baj. Igaz?
Az alak a kabinban bizonytalanul bólintott és annyit suttogott válaszul: - Nincs is nagy baj. Túlélő. Segíts.
- Nézd – folytattam – nem tudom, hogy nem vagy-e fertőzött, elég kutyául nézel ki. Adok be neked enni és innivalót a zsilipen, és hogy ne unatkozz, beadok pár filmet is, de többet nem tudok. Ha valami mégis kellene, majd szólsz és kitalálok valamit. Rendben?
A válasz újra csak alig hallható volt: - Rendben. Túlélő. Segíts.
Ahogy ígértem, beadtam neki pár filmet és egy lejátszót, meg ami még kell, az üvegre raktam egy kamerát és visszatértem a fülkémbe. Egy dolgot megtanultam az űrben töltött évtizedek alatt: ha nem tudsz semmit se tenni, hát ne tégy semmit se. Aludj.

4. Elakad a lejátszó

Néhány óra múlva, kicsit pihentebben visszamentem megnézni az utasomat. A kamera addig sem jelzett semmi mozgást, de emberségesebbnek éreztem, hogy néha rákukkantsak. Ahogy belestem, láttam, hogy örült az ajándékomnak, az ölében tartotta a lejátszót, a villogásából láttam, hogy valamit néz… Bekocogtattam az üvegen:
- Látom, öreg, tetszenek a klasszikusok. Mit nézel?
Kicsit felemelte a fejét, s bár egy szót sem mondott, kivert a hideg veríték… A monitor a sisakja üvegrostélyán tükröződött: polipok úszkáltak benne, s mintha a vízben pár meztelen emberi testet lebegett volna körülöttük. 
Félre ne értsenek, mindenki tudja róla, hogy nem vagyok prűd. A háborús filmek és a limonádék mellett volt pár felnőtt film is a lejátszón, de olyan, amin emberek ápoltak volna intim viszonyt a polipokkal, nos, ez még nekem is sok lett volna. 
- Kérem! – szóltam rá, mire engedelmesen az áruzsilipbe rakta a lejátszót. Pár másodperces sziszegés után, amíg az automatika fertőtlenítette, ki tudtam venni. Bár az űrkesztyű miatt nehéz volt kezelnem, felnyitottam. A film még tovább ment, éppen egy emberi testet szorongattak a polipok csápjai. Undorító volt. Anno a háborúban láttam, hogy emésztették el a polipok a fogságba esetteket, hogyan oldódott fel az eleven emberi hús a polipok nyálában, nem voltam kíváncsi a látványra. Dühösen a földhöz vágtam, mire végre elsötétült a képernyő. 
- No, ide figyelj, öreg – szóltam be a kommunikációs vonalon. – Nekem ez a játék nem tiszta. Maradjunk abban, hogy valami olyasmit csinálsz, ami nekem nagyon nem tetszik. Ha megérkeztünk, átadlak a hatóságoknak, addig csak ellátmányt kapsz, semmi baráti gesztus. Értve vagyok?
A másik az üvegen keresztül esdeklő szemekkel nézett rám. Különös színű, sárgásbarna volt a szeme. Azt hiszem, akkor láttam először, volt benne valami nagyon furcsa. Valami nem emberi. 
- Túlélő. Beteg. Segíts.
Abban a pillanatban elkövettem egy hibát, ami kis híján bukásra ítélte a Földi Föderációt. 
- Na jó. Ide figyelj. Beadok neked egy ampullát. A fedélzeti droid vérmintát vesz tőled, azt elemzem a fedélzeti számítógéppel, és ha valóban van valami bajod, akkor kitalálok valamit. Rendben?
- Elemzés. Jó. Köszönöm – suttogta alig hallhatóan

Az arcáról lassan foszladozott le a bőr, néhol csak a nyers hús látszódott. Nem tehettem mást, ember volt, segítenem kellett rajta. Legalábbis akkor még így gondoltam. 
Amíg a droid a dolgát végezte, visszamentem a pilótafülkébe. A rádió éppen ebben a pillanatban szólalt meg, „már csak ez hiányzott” jelleggel. Rádiózni ellenséges területen nem kimondott életbiztosítás…
- Itt az F-124 irányítás beszél, Futár 45-öt keresem!
- F-124, itt a Futár 45, veszem az adást.
- Futár 45, érkezés -3 napkitörés várható, erőssége piros 4. A kitörés várható iránya tengely 82,3, 46,4, 12,0. Kérem, a megközelítés során kerülje ezt az irányt.
- F-124, az adást vettem. A napkitörés várható iránya tengely 82,3, 46,4, 12,0. Köszönöm! 
- Jó utat Futár 45! Már nagyon várjuk!
- Igyekszem, F-124! Addig is hűtsenek be egy rekesz sárgát!
- Ígérem, nem fog szomjan halni Futár 45. 
Igen, ez valóban fontos volt. A futárgépek páncélzata minimális, a védelmet a fürgeség jelenti, egy napkitörés könnyen törölhet mindent a fedélzeti számítógépről. Mondjuk kézzel is végre lehet hajtani egy leszállást, de az akadémia óta nem csináltam ilyet. Gyorsan terveztem egy új útvonalat, szerencsére még időben voltam, a korrekcióra csak érkezés -5-nél kell sort keríteni. De nem akartam tovább növelni a lebukás kockázatát, kikapcsoltam a fedélzeti rádiót, nehogy a polipok bármit is le tudjanak hallgatni. Érkezés -5,5-nél már saját felségterületre érek, ha valami még lenne, akkor majd szólnak.
De még nem volt vége a megpróbáltatásoknak. Aranka még tartogatott valamit:
- Fényerőcsökkenés a C-289-nél.
Igen, game over, gondoltam. Fényerőcsökkenést csak egyvalami okozhat: ha köztünk és a csillag között egy űrhajó, jelen esetben egy polip lopakodó úszik el. Mivel a polipok belterületén voltunk, ez csak egyet jelenthetett: valaki követ minket!
Szóval: a fedélzeten egy ismeretlen betegséggel küzdő haldokló, a dokidoridom népdalénekesnek képzelte magát, a fogadóállomáson napkitörés és még egy polip harci egység is követ… Lehet ezt még fokozni?
És perceken belül megtudtam, hogy igen…

5. Aranka elalszik

Úgy éreztem, megérdemlek egy kis pihenést, bekapcsoltam a játékkonzolomat, hogy néhány gyilkossággal helyre billentsem a lelki egyensúlyomat
Közben a mentőkapszula fedélzeti droidja kiadta a vérmintát és Aranka nekilátott elemezni.
- Figyelem, vírustámadás. A számítógép leáll. Kérem, hogy nem mentett állományait mentse.
- Mi??? – kaptam fel a fejem. – Vírus? Hiszen letiltottam a rádióadások vételét!
- Igen – válaszolta Aranka érzelemmentesen. – A vírus nem rádióadásban érkezett. 
- Hanem? 
- A vírus az egészségügyi analizáló egységet támadta meg elsőnek. A vírus forrása ismeretlen. Az egészségügyi adatok mentéséhez, kérem csatlakoztasson egy háttértárat. 
- Hogy az is vírusos legyen?
- Az elsődleges vírust sikerült karanténba helyezni, azonban a fedélzeti számítógép újra installálása szükséges. Kérem, az egészségügyi adatok mentéséhez csatlakoztasson egy háttértárat – próbált megnyugtatni Aranka. 
Nem tudtam mást tenni, a játékkonzolt csatlakoztattam a gépre. Elméletileg már tiszták az adatok, ha mégsem, a játékkonzollal veszítem a legkevesebbet. 
Gondolkozzunk logikusan, mondogattam magamnak. A fedélzeti számítógépet újrainstallálni csak a kikötőben lehet, viszont a robotpilótába már betápláltam az adatokat, még el tud juttatni az F-124-re. Ha nem történik semmi, még megérkezhetek épségben… „Ha…” Az utam és a túlélésem is feltételes módba került.
Az áttöltés lassan befejeződött… Ha mégis rosszul sülne el a dolog, pár száz év múlva, amikor véletlenül rábukkannak a hajómra, talán ennek alapján elemezni tudják, hogy mi is történt…
- A rendszer instabillá vált, uram. Kikapcsolok. Engedélyezi a kikapcsolást?
- Igen, Aranka. Kapcsolj ki. Szép álmokat – mondtam, bár tudtam, hogy úgy sem érti meg.
- Jó éjszakát, Uram. Reggel kérem, egy kávéval ébresszen – mondta még utoljára Aranka. Egy pillanatra megdöbbentem… Valaki mégis táplált bele humorérzéket. És, miközben ezen gondolkoztam, szép lassan kialudtak a műszerfal fényei. 
Egyedül voltam, hacsak a haldoklót és az Arankát meggyilkoló vírust nem számítom.
Most már minden mindegy… Hátra dőltem a parancsnoki székben, a lábamat a pultra raktam és rágyújtottam egy e-cigire. Persze, tudtam, hogy az utóbbi kettő nem tartozik a pilótafülkében engedélyezett tevékenységek köré, de úgy gondoltam, ennél rosszabb már nem lehet. 
És kivételesen nem is tévedtem nagyot. 

6. A gyilkos vérminta

Minden, ami maradt, az egészségügyi mappák voltak. Ha ránk találna egy mentőosztag, ennek alapján nyújtanának segítséget. Szórakozottan rákattintottam az idegen anyagára…
Hm… „Vércsoport: törölve”
„DNS-elemzés: megszakítva”. Ezek szerint, a vérelemzés során érte vírustámadás a gépet. Akkor a rádió már valóban ki volt kapcsolva. Hogyan lehet egy rádiócsendben repülő hajóra vírust küldeni? Az idegen kapszulája és a fedélzeti számítógép között semmilyen kapcsolat sem volt. A filmlejátszót összetörtem, arra hiába is telepített volna vírust, nem ment volna át, hiszen titokban csempésztem fel, hogy tudjak mivel szórakozni a hosszú út alatt. Hacsak… A dokidroid akkor őrült meg, amikor az idegent vizsgálta. Aranka akkor krepált be, amikor a vérmintát elemezte. Tehát a vérben volt valami. 
Tételezzük fel… Egyszer azt olvastam, hogy a középkorban az ostromlott városba pestissel fertőzött patkányokat dobtak be. Azok persze mindenhol körbe szaladgáltak és mindenkit megfertőztek. Mi van, ha a menekült is egy ilyen patkány? Ha egy fogolynak mesterségesen módosították a vérplazmáját, hogy az elemzés során a benne található adatok kiolvasása során a minták egy számítógépes vírust adjanak ki? A polipok tudják, hogy ha valakit találunk az űrben, először az egészségi állapotát ellenőrizzük. A segítés parancsa mindent felülír. Egyedül csak azt vizsgáljuk meg, hogy nincs-e emberről emberre terjedő betegsége. Senki nem gondol arra, hogy esetleg a számítógépekre lenne veszélyes. 
A kérdés, amire nem tudtam a választ, hogy az ott a kabinban ember-e vagy egy módosított klón.
A fertőzés esetén a forrást semlegesíteni kell. A dokidroid és a lejátszó kilőve, szó szerint. Aranka veszélyt jelentene, ha megpróbálnák újra installálni, tehát ezt mindenképpen meg kell akadályoznom. 
De ott van az a valami a mentőkapszulában. Ha az F-124-en orvosi kezelés alá veszik, akkor ott is használhatatlanná válnak a számítógépek. Tehát, ezt a bolygó érdekében meg kell akadályoznom. „Semlegesítenem kell” gondoltam magamban, kerülve a sokkal nyilvánvalóbb szót: megölni.
Hátrakúsztam a mentőkapszuláig és belestem az üvegen keresztül. Szerencsétlennek már alig volt emberi ábrázata. Az arca helyén jóformán csak nyers hús látszódott. Neki is megváltás lenne a halál. Nem kellene mást tennem, dehermetizálom a rakteret és kinyitom a kabin ajtaját. Pár másodperc alatt szétrobban. De… Mi van, ha mégis ember? Akkor mindez gyilkosság. Az űr felfedezésétől és mindinkább a polipok feltűnése óta törvény, hogy minden ember élete szent és érték. Tudtam, a jogszabályok alapján nem ítélhetnek el, sőt, még kitüntetést is kapnék, de a lelkiismeretem szerint gyilkossá válnék. Csupán a gyanú alapján szabad-e megölnöm valakit? De, ha nem teszem meg, egy egész bolygó, egy teljes kolónia életét teszem kockára, vagy rosszabb esetben az egész emberiségét. És ki tudja… Talán nem is ember, csak egy biológiailag létrehozott teremtmény. Ha ezt tudnám legalább…
Talán Arankát még egy pillanatra fel tudom éleszteni. A memóriájában benne van mindenki, aki eltűnt az űrben az elmúlt években. Szükséges szabály, a halottá nyilvánításhoz. Talán, ha ezt az egy modult indítom újra, akkor még ki tudja keresni. Bekapcsoltam a fedélzetin számítógépet.
- Jó reggelt, Aranka.
- Jó reggelt, Uram. Szeretném tájékoztatni, hogy nem történt meg az újrainstallálást, így jelenleg csak korlátozottan vagyok működőképes.
- Aranka, szeretném, ha elemeznéd a vérmintát.
- Igen, Uram. De szeretném tájékoztatni, hogy ebben az esetben a maradék funkcióim is elveszhetnek. 
- Tudom, Aranka, de ez most nagyon fontos. Szóval… Az alábbi vizsgálatokat kérem: a DNS alapján ember-e? A DNS-be plusz információként nincs-e vírus kódolva. A harmadik: amennyiben emberi DNS-sel állunk szemben, beazonosítható-e egy eltűnt személlyel? 
- A vizsgálat folyamatban… Uram, a vírus terjed, félek, menthetetlenül károsodom. Tartok tőle, nem lehet már újrainstallálni. 
- Sajnálom, Aranka.
- Uram, a DNS alapján az illető lény embernek tekinthető, azonban a DNS szerkezet szokatlan elemeket is tartalmaz. Amennyiben a szokatlan elemek leválasztjuk és összerendezzük, azokból információ nyerhető ki.
- Egy vírus?
- Nem, képi információk, nincs vírusra utaló jel.
- Még egy kérdés. A harmadik. Beazonosítható, kiről van szó?
- Amennyiben a szokatlan elemeket nem vesszük figyelembe, akkor igen. Ivan North, négy éve tűnt el futárszolgálat közben. 
- Köszönöm, Aranka.
- Uram, a biztonsági funkcióim alapján tönkrementem. Nem érdemes az újrainstallálásommal próbálkoznia.
- Sajnálom, Aranka. 
- Uram, lehet egy kérésem?
- Igen.
- Hívjon másképp. Az Aranka olyan megalázó egy csúcstechnológiás fedélzeti számítógépnek. 
- Mit szeretnél? Hogyan hívjalak?
- Agnesnek. Az majdnem úgy hangzik, mintha azt mondaná: A-generációs elektronikus agy. 
- Jól van, Agnes. Nagyon jó gép voltál. Lehet, hogy te mentetted meg az emberiséget.
- Tettem a dolgom, Uram.
- És… Lehet, hogy te mentetted meg az összes számítógépet a világon.
- Köszönöm, Uram. Így már büszkén törlődnek az adataim. Jó éjszakát… Érzem, már instabillá váltam…
És a következő pillanatban a kijelzők már össze-vissza is ugráltak. 

7. Egy rossz szokás

Tudják, van egy rossz szokásom: szeretek életben maradni. Márpedig erre egyre kevesebb esély mutatkozott. Először is: ott van az a valami vagy valaki a kabinban. Vele egyenlőre nem kell törődnöm, levegője van, s ahogy az akadémián tanították: négy perc levegő nélkül, négy nap víz nélkül, négy hét étel nélkül, ennyit bír ki az ember. Négy napon belül meg már vagy por halmazállapotban, vagy biztonságban leszünk.
Másodszor: ott a polip egység, ami követ, aligha jó szándékkal. Két eset lehetséges: vagy meg akar ölni, vagy nem. Az első lehetőség rendben van, amióta kitört a háború, ez a természetes. De mi van, ha az a feladata, hogy vigyázzon rám, hogy biztosan célba érjek, a fedélzeten ezzel a fertőzéssel, mint egy ostrompatkány. Timeo danaos, mondogattam magamban, félek az ajándékot hozó görögöktől is. Őszintén szólva nem tanultam őstörténetet, így nem tudom, kik lehettek azok a görögök, de nem hiszem, hogy a polipoknál sokkal rosszabbak lennének. Ha azt akarják, hogy túléljük, akkor a logikus választás az öngyilkosság, de a fent említett hobbim miatt nem szívesen választottam volna ezt a megoldást. 
Harmadszor, a napkitörés. A pilóták alaptörvénye, hogy óvakodj az aszteroidától, a napkitöréstől és az adóellenőrtől. 
A legjobb lenne egyenesen belerepülni, ezzel megoldanám annak a valaminek és a minket követő hajónak is a gondját. Bár… A napkitörés leégeti a külső pajzsot, törli a memóriát, letérít a pályáról. Végtére is, ezek mind vállalható kockázatok. Ha kiérek belőle, akkor még kézzel tudom módosítani a röppályát, a pajzsból pedig csak marad annyi, hogy le tudjak szállni az F-124-re. 
Ráállítottam a hajót a meghatározott pályaívre, felvettem az űrruhát és a raktérbe mentem. A hajóm hassal a csillagfelé repült, a raktér ezzel még ezzel a zombiszerű klónnal kell együtt is a legkellemesebb helynek tűnt. 
- Ne búsulj, pajtás, jó társaságban fogsz meghalni – néztem rá, miközben lekucorodtam az elkülönítő tövébe. 
Minden rázkódott, a fények kialudtak, olyan volt mint egy rossz űroperett. Az egész olyan filmszerű volt, hogy nem tudtam félni. Mintha egy rossz klisé sematikus szereplője lettem volna. Nem tudom, észrevették-e, de a háborúban is az a félelmetes, amíg várjuk a harcot. Amikor már ott vagyunk, akkor egyszerűen nem érünk rá félni. Emlékszem az első ütközetre: gépiesen lőttem, amikor valami mozgott, élveztem, hogy a fénygömbök bevilágították az űr sötétjét, nem gondolva arra, hogy minden fénygömb egy-egy bajtársam halálát jelenti. Nem hittem volna, hogy túlélem, egyáltalán semmit sem hittem, csak tettem a dolgomat. 
Azt hiszem, hogy valóban csatában voltam, csak utána a kantinban vettem észre. Egyedül voltam, csak néhányan lézengtünk a hangárban. Amikor étkezés a szintetizátor megkérdezte, hány kávét kérek, automatikusan hármat kértem. Megittam a sajátomat és sokáig néztem a másik kettőt. Ők is meghaltak, ezután már egyedül kell kávéznom. Visszamentem a körletbe, ledőltem az ágyra és remegni kezdtem, éjszaka rémálmok gyötörtek.
Másnap reggel a felettesem lehordott a sárga földig, hogy borostás vagyok. Többet nem barátkoztam senkivel, nem akartam még egyszer átélni az elvesztés fájdalmát.
Aztán véget ért a háború, leszereltem és hazamentem. Pár hónapig megpróbáltam normális életet élni, de rájöttem, hogy ez nem az én világom. Az aktuális szerelmem elhagyott, őszintén szólva meg tudom érteni… Jelentkeztem, futárnak a perifériára.
Úgy éreztem, hogy nincs értelme az életemnek, semminek, ami történt velem – egészen eddig a pillanatig. Mert most megértettem, hogy mi haszna volt annak a zűrzavarnak, amit az életemnek hittem: hogy most ne féljek. Hogy meg tudjam hozni azt a döntést, amit kell, tudva, hogy mindegy, hogy életben maradok-e vagy meghalok.
Azt mondják, hogy a halál közelében az ember előtt végig pereg az élete, én nem tapasztaltam ilyet. De ahogy minden rázkódott, ahogy elment a fény és ott kucorogtam, annak tudatában, hogy bármelyik tizedmásodpercben minden véget érhet, volt időm gondolkodni. És arra jöttem rá, hogy az egyetlen dolog, amit elértem az életben, hogy már nem félek. Túl üres és kimerült vagyok hozzá. 
Közben rájöttem, hogy milyen zseniálisak is a polipok, hiba lenne lenézni őket. Ha hiperhullámokon küldenének egy vírust, kiszűrnénk. De ki gondol arra, hogy egy embernek tűnő lény vérplazmafehérjéjébe* rejtik a kódot? A tökéletes fegyver, ráadásul humánus (vagy mondjak inkább polipost?) is, hiszen nem hal meg senki, csak leállnak a számítógépek, a rendszerek, a közlekedés. No para, csak visszalöknek minket az őskorba. Mindenki életben marad, de a kőbaltánál veszélyesebb fegyver nem marad a kezünkben. 
Van-e esélye ennek a kicsiny fajnak, az embernek velük szemben? Ne várjanak tőlem hazafias szónoklatokat, arról, hogy milyen csodálatos bolygó a föld, hogy milyen nagyszerű az emberi kultúra. Mind a kettő olyan lózung, ami elől a perifériára menekültem. Korruptak vagyunk, kicsinyesek, önzők, minden bolygót tönkreteszünk, amire csak betesszük a lábunk. Mégis, túl minden üres szónoklaton, ennek vagyok a része. Harcolunk, mert élni akarunk, nem azért, mintha bármi értelmét látnánk az életnek, hanem azért, mert a legprimitívebb életösztön munkál bennünk. A logika törvényei szerint pusztulásra ítéltettünk, előbb-utóbb fel fogunk morzsolódni ebben a harcban, szemben a galaktikus birodalommal. Minden egyes emberre, beleértve a szellemi fogyatékosokat, az alkoholistákat, a drogosokat és a politikusokat is, legalább egymillió polip jut. És generációként minden polipnak tucatnyi utódja kel ki, míg az emberiség lélekszáma stagnál. Igaz is, kinek lenne kedve gyereket szülni egy olyan túlnépesedett és szennyezett világra, mint a föld? A kolóniákon meg örülnek, ha maguknak tudnak levegőt és enni és innivalót biztosítani, nem akarnak a népszaporulattal is bajlódni.
Akik, a jelek szerint a polipok nem csak többen vannak, de okosabbak is. Ők életre ítéltettek, mi meg nem, Darwin apó törvényei a világegyetemben is érvényesek. 
Talán, ha lenne közöttük is pár békepárti… Akkor a tengerparton együtt úszkálnánk a pálmafák alatt. Ők a mélyben, mi a víz feszínén és senki nem zavarna senkit. Tengerpart… Milyen abszurd gondolat. Gyerekkoromban apám egyszer elvitt a tengerpartra, persze nem a vízhez, az őrség vigyázott nehogy bárki is száz méternél jobban megközelítse a vizet, de apám mesélt arról, milyen volt arról, amikor még miénk volt a part és szabadon lehetett fürdeni. Az én nemzedékemnek csak a medencék jutottak, no meg persze a tavak, de nem volt olyan vízmániás, aki abba a mocsokba belemerészkedett volna. Tenger, béke… 
És abban a pillanatban megértettem mindent. Hogy nem egy, hanem két vírust küldtek ezzel a szerencsétlennel. Az egyik a pusztításé. 
A másik békejobb.

* Vérplazma fehérje: húszféle aminosav található benne, több száz darab aminosavból áll egy fehérje. Ez egy húsz karakteres kódolást tesz lehetővé. (a DNS-ben csak négyfajta nukleinbázis van. Egyszerre csak 3 nukleinbázisból álló triplet kódol egy aminosavat – 64 féle triplet van, mivel csak 20 féle aminosav van, ezért többféle triplet is kódolhat egy aminosavat, de ennek nincs matematikai logikája. A DNS kettős szálból áll. Az egyik szál hordozza a kódot, a másik néma, ennek a komplementere.) A DNS csak egyetlen sejtben módosítható. 

8. Megérkezés az F-124-re

Egyszer véget ért a rázkódás, körbejártam a hajót, hogy ami még működik, megpróbáljam életre kelteni. Szerencsére a tartalék elektromechanikus irányítás még működött. 
A horizontot lassan betöltötte az F-124. Szép volt… És még szebb volt, hogy a polip kisérőnknek sem volt nyoma. Ez a napkitöréses trükk bevált. Nagyon könnyű lerázni azt, aki nem is akar követni minket, csak lehetőséget kell adni arra, hogy tudjon mire hivatkozni a főnökeinél. Úgy látszik, jól sejtettem, hogy a polipokban és az emberekben több a közös, mintsem gondolnánk. Valószínűleg a naprendszer külső részein maradt, biztonságban a napkitöréstől, de elég közel ahhoz, hogy a teljes rádióforgalmat lehallgassa.
Azt hiszem, az akadémia óta először raktam le kézi irányítással egy gépet. Kicsit nehéz volt megtalálnom a „fővárost” a sok sziget és csatorna között, de végül csak sikerült. Hát, azt hiszem, az F-124-é volt a világegyetem legkiesebb űrrepülőtere, csak néhány komp és vadászgép sorakozott a betonon, de szerintem hónapok óta egyiket sem használták. Mindegyiket ott volt a ponyva, sehol egy készenléti gép.
Leereszkedtem a talajra, nagyot szippantottam a friss levegőből. Kicsit kesernyés volt az íze, de hát ahány bolygó, annyi szag, ahogy mondani szokás. Élveztem a csendet. Azt hiszem, a világűrben ez az egy dolog hiányzik nekem: a csend. Minden mást meg lehet szokni, de a csend hiányzik, hogy ne zümmögjön állandóan valamelyik berendezés. Közben láttam, hogy az irányítótoronyból már elindult egy kocsi értem. A szabályzat szerint ilyenkor egy felfegyverzett, páncélozott, vegy- és sugárvédelmi járművet kell küldeni a leszálló hajóhoz, de úgy látom, itt, a 124-en nem bürokrata az őslakosság.
Amikor közelebb ért, láttam, hogy sofőr sem igazán katonás alkat: a jobb napokat látott sortot ízlésesen egészítette ki egy átizzadt atlétatrikó, s a látványt egy szakadt szalmakalap egészítette ki. Ha nem lett volna rajta a flotta jelvénye, azt is hihettem volna, hogy épp horgászni indult. 
- Hello, látom épségben megérkezett. Örülök, hogy nem pirult meg a napkitörésben, pedig szóltam magának, hogy kerülje el. Történt valami?
- Igen, Uram. De erről jelentést kell tennem.
- Fontos? – kérdezte csalódottan a sofőr. – Ami után beszéltünk, egy ládányi italt behűtöttem. Gondoltam, jó szomjas lesz, mire megérkezik. 
-Igen, nem tűrt halasztást az ügy. Rendbe szedem az egyenruhámat és kérem vigyen a kormányzóhoz.
- Nem szükséges, pilóta – rázta meg a fejét. – Itt nem sokat adunk a drillre, én is csak a maga kedvéért öltöztem ki. Ha gondolja, maga is bújjon valami kényelmesebbe, aztán mehetünk.
- Akkor maradok.
- Tőlem… Maga tudja. De meg fog sülni, nálunk igencsak meleg az időjárás. 
Elengedtem a fülem mellett a megjegyzést és hivatalos hangnemben folytattam: - Amíg távol vagyok, állíttasson őrséget a hajó köré. Föderációs biztonsági A-kód.
- Hááát… - vakarta meg a fejét – ez nehéz lesz, figyelembe véve, hogy épp egyedül vagyok. Most vagy elviszem a kormányzóhoz, vagy itt maradok és megpróbálok egyszemélyben kordont vonni a hajója köré. 
- A biztonsági tiszt?
- Épp szüretel, ahogy mindenki a városban. Tudja, ha nem szedjük le a termést mielőtt eljönne a hőség, elég gyatra lesz az íze. Márpedig a kormányzó úr nagyon szigorúan veszi, hogy a termésre vigyázni kell. Szóval vigyem, vagy gyalog megy be? De figyelmeztetem, az jó pár óra innen. 
- Menjünk – legyintettem, de azért lezártam a gépet.
Útközben láttam, hogy egyszemélyes fogadóbizottságom igazat mondott, amikor azt állította, hogy kedvemért ünneplőbe öltözött: láttam, hogy a legtöbb helyi lakos egy szál szalmakalapban dolgozik. 
A béke és a nyugalom szigete gondoltam, a bukolikus filozófia utópiája. Milyen kár, hogy a hamarosan meginduló háborúban elsőként őket foglalják el a polipok. Akkor nem sok marad ebből az idillből. De végtére is, gondoltam, ha egyszer meg kell halni így is, úgyis, akkor nem jobb, ha előtte még élvezik a szüretelést. Itt szó szerint veszik, hogy minden órának szakítsd le gyümölcsét, ahogy valami celeb mondta az őskorban, bár az akadémián a filozófusokra, eléggé nem helyeselhető módon, nem nagyon fektettek súlyt.
- Usgyi! – intett a sofőröm. – Megérkeztünk. 

9. A kormányzónál

A kormányzói palota skót-udvarház stílusban épült, azaz, egy egyszerű faházikó, amin az egyetlen luxust a ház előtti veranda jelentette. A verandán egy hintaszékben egy öregúr üldögélt, strandpapucsban, egy kétes tisztaságú sortban és az itt egyenviseletnek számító szalmakalapban. Eleganciáját egy előző évszázadból visszamaradt kockás zakó egészítette ki. Ma már elhatároztam, hogy nem fogok semmin sem csodálkozni, így csendben tudomásul vettem, hogy csakis a kormányzó lehet.
- Üdvözlöm – állt fel a tiszteletemre. Önkéntelenül is vigyázba álltam és tisztelegtem. Hiába nézett ki úgy, mint egy hajléktalan a szociális ellátó farsangján, az egész megjelenése méltóságot sugárzott. A tartásában volt valami, ami a régivágású katonatisztekre emlékeztetett, még a Háború előtti időkből. – Hogy utazott? Joe, tudja, a repülőtér parancsnoka említette, hogy kellemetlenségei voltak út közben, amiről jelentést kíván tenni.
- Igen, Uram. Ha megengedi…
- Először foglaljon helyet és igyon valamit. A rossz hírek is még rosszabbak, ha vigyázállásban mondja el. Egy kávé mellett még a legrosszabb hírek is kellemesebben hatnak.
- Igen, Uram – foglaltam helyet. Közben a kormányzó csengetett, mire egy szép arcú fiatal lány valamilyen fényes tálcán két fehér csészében gőzölgő illatos italt szolgált fel. 
- Nos, hogy áll a világpolitika? Tudja, mi itt csak a katonai adókat tudjuk fogni, azok meg nem igazán informatívak. Esténként egy csésze mellett meghallgatom a híreket, de azt hiszem, ezen a bolygón én vagyok az egyedüli, akinek ilyen hajlamai vannak. Ha minden igaz, még béke van, legalábbis erre utal, hogy a Szenátus le akarja faragni a katonai költségvetést. Azonban, ha jól értelmezem, ön valamilyen atrocitás érte útközben, amely a polipok felfokozott ellenséges tevékenységére utal. Egy pilóta máskülönben minek repülne bele egy napkitörésbe?
- Igen, Uram. A hajómat ellenséges vírus támadás érte, ezért kénytelen voltam így megközelíteni a célpontot.
- Biológiai vagy számítógépes?
- Valószínűleg mindkettő. Egy mentőkabinban egy túlélőt küldtek a hajómhoz, módosított vérplazma fehérjével.
- Fertőző? 
- Hagyományos értelemben nem. Csak a számítógépekre veszélyes, az élőlényekre nem. 
- Nehéz ügy – nézett maga elé a kormányzó. – A mi bolygónk, az F-124 stratégiailag védhetetlen. Ha a havi postajárat épségben megérkezik, már az is szerencse. Egy ellenséges hajó pár nap vagy óra alatt legyűrne minket. Ha kitörne a háború, mi lennénk az első áldozatai.
- Kormányzó úr, vége a kihallgatás hivatalos részének?
- Ahogy jól esik.
- Akkor hadd mondjak ennyit: meneküljenek! Higgyen nekem, már átéltem egy háborút, az is ilyet atrocitásokkal kezdődött. Ez a bolygó valóban védhetetlen, ha maradnak, mindenkit halálra ítél. 
- Mondja, százados úr, hogy ízlett a kávé?
- Ez hogy jön… Köszönöm, nagyon ízletes volt – csodálkoztam el a kérdésen, de mivel nem ez volt az első furcsaság ezen a bolygón, megpróbáltam tudomásul venni. 
- Tudja saját termés. Mi itt mindent természetes alapanyagokból készítünk, semmit sem szintetizálunk. A földön ma már ez ismeretlen luxus. Otthon bogarakból és más hasonlókból kinyerik a fehérjét, majd abból szintetizálnak valamit, ami elmulasztja az éhséget és a szomjúságot, mi viszont élvezzük, hogy mindennek van zamata. Ne higgye, hogy mi nem tudjuk, mi vár ránk. A múlt héten gyűlést tartottunk, mi sem vagyunk vakok, felvetettem a polgároknak, hogy menekülnünk kellene, de mindenki nemet mondott. Egyhangú döntés volt.
- Ennyire nem fontos senkinek sem az élete ezen a bolygón?
- Dehogynem! De ők az emberhez méltó élethez ragaszkodnak, nem a puszta létezéshez. Kiosztottuk a fegyvereket, védelmi terveket készítettünk. A polipok a víz közelében erősek, a dombok között ki tudunk tartani pár napig. 
- És aztán?
- Ha még életben leszek, kinyitom az utolsó üveg konyakomat az utolsó roham, előtt. Tovább nem tervezek. Sajnos semmilyen néven nevezhető fegyverünk sincs, amitől félnének. 
- Semmi, amitől félnének…  - gondolkoztam el.
- De ez ne legyen a maga gondja. Normális esetben javasolnám, töltsön el pár napot közöttünk, higgye el, nagyon vendégszeretők vagyunk – mosolyodott el sokat sejtetőn. – Most azonban lehet, hogy jobban járna, ha gyorsan hazaindulna. Nos, mit javasol, mit tegyünk az útitársával? Érte küldjem a szanitéceket? 
A fülemben csengett, amit a kormányzó az imént mondott: „Sajnos semmilyen néven nevezhető fegyverünk sincs, amitől félnének”. De még lehet…
- Igen, Uram. Mindenképpen. Feltételezhetően emberi lény, haljon meg méltósággal.
A kormányzó a szemembe nézett, és tudtam, ugyanarra gondol, amire én. Nem kellett kimondanunk semmit sem. 
- Ígérem, mindent megteszünk. Alaposan kivizsgáljuk. De ha gondolja, maradjon ön is velünk. Egy pár erős kézre mindig szükség lesz.
- Nem tehetem, Uram. Önöknek ez a hazájuk, de nekem, ha kitör a háború, ott kell lennem. 
- Ennyire szereti a harcot?
- Ha megengedi: rühellem, még a fejeseknél is jobban, akik naponta százszor elmondják, hogy milyen szent ügy a háború és milyen fontos, hogy megvédjük a Földet, amin ők a hatalmukat értik. Néha elgondolkozom azon, hogy a föderációs politikusok nem sokkal rosszabbak-e, mint a polipok… 
- És mégis hazamegy.
- A sorsa elől senki sem futhat el, kormányzó úr. Ahogy önök is ki akarnak tartani.
- Igaza van, százados. Engedje meg, hogy tisztelegjek Önnek – állt fel, majd begombolta a zakóját a szőrös mellkasán. Feszesen tisztelgett, mint egy kadét, majd kezet fogtunk. – Egy óra múlva ott lesz a mentő az utasért. Elég lesz arra, hogy előkészüljön a hazaútra?
- Kormányzó úr, legyen inkább kettő. Ahogy elnézem, ezen a bolygón semmi sem megy gyorsan.
- Jól látja – mosolyodott el – épp ezért szeretjük annyira. - Azt mondta, hogy nem működik a fedélzeti számítógépe? Hadd adjak valamit búcsúzóul.
Egy fehér rudat adott a kezembe. Amint megfogtam a közepe szép lassan kicsúszott. Rengeteg rovátka volt rajta.
- Mi ez, Uram?
- Tudja, mielőtt feltalálták volna a számítógépet, az emberek ezzel oldották meg a matematikai műveleteket. Használja egészséggel. Családi örökség.
- Nem tudom kezelni – szabadkoztam.
- Majd lesz ideje megtanulni, amíg hazaér… 

10. Csillag a parton

Joe visszavitt az űrrepülőtérre és kihúzta a kábeleket a hajóhoz, a dzsippel még ellátmányt is hozott, majd visszament szüretelni, hiszen van fontossági sorrend is az életben. Felraktam tölteni a kábeleket, kivettem egy doboz sárgának tűnő italt a ládából és sétálni kezdtem. Nem volt messze a vízpart, megcéloztam és leültem a homokba. 
Pár perc múlva egy szőke női fej bukkant fel a hullámokból. Hihetetlen látvány volt… Nem azért, mert anyaszült meztelen volt, hanem mert nem volt benne félelem. Amióta a polipok először a földre tették a csápjaikat, a génjeinkbe ívódott a félelem, hogy a víz ellenség: bármikor utánunk nyúlhat egy csáp és visszaránt a mélybe. De ebben a nőben nem volt félelem. 
A női szépségnek sok arca van: van, akiben a fiatalság, van, akiben a tűz, vagy a gyengédség a szép. Ennek a nőben a szépségnek nem volt mögöttes arca: egyszerűen szép volt, mint egy régi szobor, azokból az időkből, amikor a szobrászok még a szépséget és nem a saját zavarodott lelkük lenyomatát formálták kőbe. 
- Szia! Nincs meleged? Gyere be te is!
Nem tudom, említettem-e, de hónapok óta nem volt alkalmam élvezni a hölgytársaságot, s már kezdtem érteni, hogy a kormányzó mit értett az itteniek „vendégszeretetén”. Az egyenruhámat hátrahagyva én is begázoltam a vízbe.
Úsztunk egymás mellett, s mindenféle felesleges dolgokról beszéltünk. Megtudtam, hogy Csillagnak hívják, mesélt arról. hogy milyen a termés, kérdezte, hogy működik egy futárgép. Nem mesélt semmit magáról, ahogyan én sem, mégis úgy éreztem, minden fontosat tudok róla. Talán egy negyedórát töltöttünk együtt, nem többet, és újra partot értünk.
- És téged hogy hívnak? – kérdezte.
- Nekem nincs nevem. Valamikor volt, de már régen mondták ki. Nevezz, mondjuk századosnak, így szoktak hívni a rádión. A Háború óta csak ez vagyok. 
- Akkor te százados – nevetett fel, - gyere velem zuhanyozni. Nem tudod, de ez a víz nagyon édes, ha rád szárad, meg fogsz őrülni, úgy viszket. 
Nem messze volt a háza, pár perc alatt odaértünk. Egy faágra lógatott slag volt a „zuhany”, a napfény kellemesen felmelegítette a vizet. Udvariasan előre engedtem, de magához hívott:
- Ha kint maradsz és nem segítesz, tovább fog tartani – nyomott a kezembe egy szivacsot.
Nem emlékeztem, hogy mikor érinthettem így nőt… És ilyet! Mintha magát a húsba faragott szépséget érinthettem volna meg. Először csak decensen a hátát tisztítottam, de finoman tovább vezette a kezemet az intimebb részekhez is. 
Tudják, uraim, mindig hálával gondolok azon hölgyismerőseimre, akik megtanítottak az érzelmi elkötelezettség és hazugságok nélküli intimitás értékére az ember életében, de ez más volt. Ezekben a kölcsönös érintésekben nem volt semmi vágy. Csaj egyszerűen jól esett. Tudtuk, hogy az érintés jól esik a másiknak, s ettől lett nekünk is jó. Azt hiszem, a szeretet titka az, hogy adni akar, nem pedig birtokolni. Ilyen egyszerű a szeretet titka: adni a másiknak és örülni az örömének, mégis, milyen kevesen értik meg.
Egy pillanatra megkísértett a gondolat: mi lenne, ha hagynám a csudába a szolgálatot, a háborút és itt maradnék. Nem pont Csillag nőiessége vonzott, vagy legalábbis nem csak az, hanem az a szabad és boldog világ, ami őt is teremette.
Nem tudni, mikor ér ide a háború, addig még lenne pár boldog napom, hetem, talán hónapom is.
A kezeim között éreztem Csillag gyönyörű testét, kemény húsát, testének és lelkének melegét, meztelenségét. Két kép jelent meg előttem: az első, hogy ennek a pillanatnak nem kell elmúlnia. Hogy boldog esték és reggelek várhatnak még ránk.
A másik kegyetlenebb kép volt: magam előtt láttam Csillag testét, amint a polipok csápjai rákúsznak és kiszívják belőle az életet. 
Ha csak egyetlen dolgot teszek az életben, azt, hogy megmentem Csillagot és a világát, nem éltem hiába. De ehhez el kell mennem.
- Indulnom kell.
- Te szegény kis százados… Nagyon hideg lehet ott kint a világűr. Mondd, mikor érintett nő utoljára így?
- Nagyon régen… Még mielőtt a polipok megjelentek volna. Az első szerelmem. Amikor megszállták a földet, már csak titokban találkozhattunk. Féltünk a lebukástól. Tudta, hogy barátaim vannak az ellenállásban. Végül megtört és feljelentett.
- Te szegény… És mi történt veled?
- Pár év magánzárka. Nem nagy ügy. Aztán a föld visszakapta a függetlenségét és előbb utóbb felülvizsgálták az ügyemet és rehabilitáltak. Megkérdezték, mihez akarok kezdeni. Mondtam, hogy szeretnék a pilóta akadémiára menni. Utána meg eltűnni a fenébe. Elegem volt mindenből. Felvettek és végül elvégeztem. Azóta járom a világűrt.
- És megtaláltad, amit keresel? – simogatta meg az arcomat.
- Igen, mert nem keresek semmit. 
- És iránta mit érzel?
- Semmit. Az a nő, akit szerettem, már nem létezik. Tévedett: azt hitte, engem árul el, de valójában saját magát. Egy diktatúrában nincs választása az embernek, ha életben akar maradni, el kell árulnia magát és mindenkit, aki szereti. Én nem akartam életben maradni, így túléltem. Ennyi.
- Akkor menj, kicsi százados. Örültem neked. Kívánom, hogy találd meg egyszer, amit keresel.
- Őrizd meg magad… Szüksége van rád a világodnak.

11. Indulás a béke bolygójáról

Meglepetésemre a szanitéccel a kormányzó is megérkezett, a helyi szokásoktól eltérően tisztességes járványvédelmi ruházatban. Úgy látszik, komolyan vették, amit arról az élő bombáról mondtam, akit a gépemen hoztam. 
A kormányzó odalépett hozzám:
- Nem gondolta meg magát? Van elég hely a bolygónkon és egy pár kézre mindig szükségünk van. 
- Nem. És ön? Jól végig gondolta? Ha ezt – intettem a hajó felé – befogadja, örökre elszakad az emberiségtől.
- De a háborútól is – nézett rám az öregúr. – A pusztulástól. És valami elkezdődhet itt ezen a bolygón. A szerencsétlen hogy érzi magát? 
- Az előbb néztem meg. Haldoklik.
- Megérdemli, hogy emberként haljon meg. Ez az űr törvénye. Senkit sem hagyhatunk magára.
- Ha kivették, akkor indulok. Mielőtt megszüntetnék a karantént, szeretnék elrepülni. Nekem ott van a helyem. És el kell vinnem a hírt is az F-124-ről a földre – húztam fel a cipzárt az öltözékemen.
- Mielőtt elindulna, adnék még valamit.
- Még az előzőt sem fejtettem meg – mosolyodtam el.
- Ennek egyszerűbb a megoldása – húzott elő egy üveget a táskájából. – A bizonyos konyak, amit a háború végére tartogattam. Azt utolsó pillanatra. Ígérje meg, ha túl lesznek ezen a háborún, megissza az egészségemre. És Csillagéra – kacsintott rám. 
- Jó ember ő is. Valakit biztos boldoggá fog tenni. De nekem más úton kell járnom. A sajátomon.
Szertartásosan tisztelegtünk, majd kezet nyújtottunk egymásnak. És vissza sem nézve felmásztam a hajómba és beindítottam a hajtóműveket. 
Amikor már elhagytam a bolygó gravitációs terét, bekapcsoltam a rádiót és kódolatlan csatornán hívtam a földi irányítást:
- Járványveszély az F-124-en. Biológiai és számítógépes veszély AAA kategória… - Majd újra és újra elmondtam ezt az egyszerű üzenetet. Tudtam, a föld a hatótávolságomon kívül van, de azt is tudtam a polipok minden adásomat fogják.

12. Az utolsó koccintás

- Nos, Uraim – itta ki az utolsó kortyot Kum a poharából – ez a története annak, hogy miért lett az F-124 törölt és zárt világ. Egyetlen navigációs rendszer sem őrzi a koordinátáit, még a naprendszerét sem közelítjük meg. Nincsen hírünk arról, hogy mi történik ott, de tudják, van egy olyan érzésem, hogy nagyon jól megvannak. 
Én amiután hazaértem, megkaptam jól megérdemelt jutalmamat.
- Azaz? – kérdeztem.
- Egy év szigorított szárazcella. Hiszen én magam vallottam be, hogy szándékosan vírusfertőzésnek tettem ki egy egész kolóniát. De szerencsémre, pár hét múlva kitört a háború, így kegyelemből beosztottak az orvvadász századba, a leszakadó polip hajókat kellett elkapnunk. 
- És nem vágyódott vissza az F-124-re?
- Minek? Mi várt volna rám? Szabadság, igazi ételek és italok, szerelem? Belehaltam volna az unalomba. De tudják, uraim… Azért jól esik arra gondolnom, hogy létezik egy ilyen világ. A Béke bolygója, ahol nincs háború, csak napfény és szabadság. És én mentettem meg. Koccintsunk egyet az egészségükre!