Nem sokkal azután, hogy demilitarizálódott a hold, egyik este csörgött a telefonom: Ben volt az, a régi jó barát, akinek köszönhetően a polipok és az emberek között ritka egyetértés született abban a kérdésben, hogy meleg lábbal kellene meghalnom, mégpedig minél korábban.

- Szervusz, vén csataló! – Hallatszott a barátom hangja a távolból. – Lenne egy kis munka és rád gondoltam.

- Na várjunk csak... Amikor először beszélgettünk, akkor kirúgtak az állásomból. Amikor másodszor, felkerültem a földi és a galaktikus titkosszolgálat halállistájára, most mi várhat még rám?

- Semmi különös. Az Európára kell mennünk tárgyalni a szektorbéli polip-parancsnoksággal. Tudod, kicsit zabosak... Azt állítják, hogy a fegyverkezési versennyel a föld megsértette a Birodalmi Csatlakozási Szerződést. Szóval el kell kísérnem a földi honvédelmi minisztert...

- Van olyan is? – Esett le az állam. Jó, nem olvasok minden nap újságot, de azért otthon vagyok a nagypolitika világában.

- Persze. Valaminek ki kellett nevezni az ürgét. Mivel a földnek csak vezérkara van, néven nevezhető hadserege nincs, ezért kinevezték honvédelmi miniszternek, hogy ne csináljon nagyobb bajt. De a baj most itt van és neki kell mennie az Európára tárgyalni. És kineveztek a tanácsadójának.

Egy pillanatra melegséget éreztem a szívem mélyén. Szóval, nem felejtette el, rám számít, hogy mentsem meg a földet egy újabb háborútól...

- És te rám gondoltál...

- A csudát. Nem azt akarom, hogy nekünk segíts.

- Hanem? – Kérdeztem, mert már semmit sem értettem.

- A polipoknak.

- Tessék???

- Régi jó barátod, a polip holdbázis parancsnoka kért ki téged, hogy személyes szárnysegédje legyél. Mivel hivatalosan még szövetségesek vagyunk, illik teljesítenem

- Jól értem? A tárgyalásokon a polipok oldaláról veszek részt?

- Igen. – Nyugtatott meg Ben.

- Akkor én... – Próbáltam kimondani a kellemetlen igazságot.

- Akkor te halott vagy. – Nyugtatott meg Ben, hogy nem hülyültem meg teljesen. – Ha jól segítesz neki, akkor azon túl, hogy hazaáruló leszel, a földi titkosszolgálat tesz el láb alól, ha nem, akkor a polipok oldanak fel gyíkkoktélnak. A legtöbb, amit elérhetünk, hogy nem hagyjuk, hogy a szellemileg teljesen impotens miniszter és a vérszomjas galaxiánus hadsereg ellenében megakadályozzuk a háborút. Mert akkor vége a földnek és az emberiségnek.

- Tényleg ennyire imkompetens a honvédelmi miniszterünk?

- Persze, politikai kinevezett. De ha mi összefogunk, ha én neki, te meg a galaxiánusoknak adsz tanácsot, talán... Nem fogunk tudni egymással beszélni, mivel nem ismerjük a helyzetet, nem tudunk előzetes stratégiát kidolgozni, csak abban tudunk reménykedni, hogy mind a ketten tudjuk, mit fog sugallni a saját főnökének.

Szóval vállalod? – Szegezte nekem a kérdést.

Egy pillanatig gondolkoztam, de nem tovább. Egyszer úgyis meg kell halni, akkor már jobb a hazámért, ami a klasszikusok szerint édes és szép. Persze aki ezt mondta, biztos nem kóstolta még meg a szolgálati ciánkapszulát, de azért még igaza volt.

- O.K.  Mikor indulunk?

- Holnap reggel a kormányzati űrrepülőtérről. 88-as kilövőállás. És kösz. – Megpróbálta titkolni, de megremegett a hangja.

- Azért ne essünk túlzásba... Ha túléljük, akkor majd te fizeted a sört. Ha meg nem, akkor úgyis mindegy.

Másnap reggel jelentkeztem az űrrepülőtéren. A kormányőrség, mint polipbérencet, egyből karanténba helyezett, külön lakóegységet kaptam az űrhajón. Ben úgy tett, mintha nem ismerne, így magányosan foglaltam el a cellaként működő lakosztályomat. Szerencsére, bedokkoláskor csak távolról láttam a minisztert és pillanatra elbizonytalanodtam, hogy ha ilyenek vezetnek minket, nem járnánk-e jobban, ha a polipok igazgatnák a földet is. Úgy fennhordta az orrát, mintha az egész cirkálót azon kellene egyensúlyoznia, a hangján érezni lehetett, hogy sohasem kételkedik magában. A ruhája finom anyagból készült divatos uniszex volt, első pillantásra eldönthetetlen volt, hogy a férfi vagy a női személyes névmást kell-e használni, ha róla beszélünk.

Szegény Ben, gondoltam, most ennek kell nyalnia, míg meg nem érkezünk a Jupiter  közelébe. Nekem egész kellemes szállásom, korlátlan ital, kaja, panorámaablak, franciaágy... Egy ilyen megbízhatatlan koloniális alak mellé senkit sem akartak elszállásolni. Sőt, még egy doboz e-cigit is kiraktak nekem, de nem mertem rágyújtani: még a  holdon megtanultam, hogy a polipok allergiásak a nikotinra. Persze ott, folyamatosan mindenki e-cigit szívott, hogy a megszállókat ezzel is bosszantsuk, de most pont a bizalmukba kellett férkőznöm.

Viszonylag kellemes út után érkeztünk meg a Jupiter körüli pályára. Ott átszálltunk a kompra; szemmel láthatóan mindenki azzal számolt, hogy a tárgyalás kudarcra van ítélve, a delegációt kivégzik, akkor legalább csak egy komp vesszen, hiszen a háborúban minden egyes űrdereglyére szükség lesz.

A komp keményen szállt le a jégre, pár száz méterre a bejárattól. Hosszú ugrásokkal közelítettünk a polipok bázisához, közben a berendezéseiket néztem. A kutak, a vízbontó berendezések, a hatalmas napelemek... Csak néhány ágyú, de azok akkorák, mint amiket Holdon láttam: két-három lövéssel a teljes földi flottát elpárologtatták volna. Arra gondoltam, hogy nem szívesen jönnék ide ellenséges szándékkal. Ha akkor valaki megjósolja, hogy néhány éven belül nekem kell vezetnem a partraszálló földi erőket ide, halálra röhögöm magam... Nos a halál ebben a pillanatban is közel volt, de nem röhögős formában. Nagyon is komoly volt.

Engem kiragadott két fogdmeg a többiek közül és a főpolip elé vitt. Az mind a hat karjával megölelt és a többieknek így mutatott be:

- Nézzék, ez az alak a legjobb bizonyíték arra, hogy az emberek között is vannak rendes egyedek... Ez a tiszta galaxiánus béke megóvása érdekében beszámolt nekem a földiek fegyverkezési versenyéről, így megfelelő ellenlépéseket tudtam tenni. Sajnos, a defetista központi hatalom akkor nem adta meg a kellő támogatást ahhoz, hogy térdre kényszerítsem a szárazbőrűeket, de most, hogy az új kormány az erős csáp politikája mellett teszi le a voksot, mód nyílt arra, hogy újratárgyaljuk az egyezményeket a föld jogállásáról. És győzni fogunk, mert van egy titkos fegyverünk: ez itt. Ő mindennél jobban ismeri az emberi gondolkozást. Ha a Földet újra a Galaxiánus Birodalom tartományává tettük, ez a humanoid akár a helytartónk is lehetne.

Egy pillanatra elszédültem: a történelemben még sohasem állt senki sem ennyire közel ahhoz, hogy minden ember ura legyen... És vajon ez rosszabb lenne, mint a mai kor, amikor ilyen alakok kezébe kerülünk, mint ez a miniszter is, aki hagyná az egész bolygót veszni, csak ne kelljen belátnia, hogy tévedett? Vajon nem jobb akkor a becsületes polipokra bízni a sorsunkat? Akkor legalább lenne kit utálnunk, s ez a gyűlölet lélekben is összehozna minket. De csak egy pillanatig tartott. Hiába voltam koloniális tisztségviselő az előző rendszerben, láttam, hogy a polipok hogyan rabolják le az egész bolygót, katonai bázisaik és bürokráciájuk mint egy rákos daganat éktelenkedtek a sorsunkon.

A tárgyalások előtti éjszaka rosszul aludtam: mi lesz, ha az öreg polip egyenesen a miniszter képébe vágja, hogy biztos értesülései vannak tőlem? Világéletemben szerény fickó voltam, sohasem szerettem a társaság középpontjába kerülni. És ami még jobban nyomasztott: hogyan kerüljem el, hogy a Föld, vagy ami marad belőle, újra gyarmat legyen?

Másnap a föld szempontjából minden a lehető legrosszabbul alakult: a miniszter másfél órás szónoklatba kezdett, a polip küldöttség szóhoz sem jutott. Figyeltem ezt az alakot: mindent ezerszer megismételt, mintha komolyan venné azt a régi cinikus mondást, hogy az igazság az ismétlések számától függ. Minden mondatának az elején ott volt az „én”... Szemmel láthatóan az egyetlen szexuális izgalom az életében az volt, hogy a saját hangját hallgatja. A vég nélküli monológ engem is idegesített, de a polipokat csak katonás neveltetésük tartotta vissza attól, hogy ráborítsák az asztalt. Így csak én láthattam, hogy a hátuk mögött rafinált csomókba kötik a csápjaikat, idegnyugtató játékként.

A miniszter másfél óra után kiviharzott, egy percet sem hagyva arra, hogy a polipok reagáljanak mindarra, amit összehordott – igaz, ez nehéz is lett volna, mivel semmi olyasmit sem hozott elő, aminek bármi értelme lett volna. Kifele menet elkaptam Ben pillantását: teljesen tanácstalan volt.

És napokon keresztül így ment: a polipokkal minden nap megjelentünk, meghallgattuk a földi delegációt, ezzel vége is volt a tárgyalási fordulónak, utána visszatértünk a szállásunkra: a polipok a medencébe, én a vendégszobába. Átkoztam a sorsot, hogy nincsenek kopoltyúim, így nem tudhattam, hogy csápos "barátaim" miket tárgyalnak egymás között. De egy hét után ők is elunták a tökölődést és este magukhoz hívattak.

- No, te földi, holnap véget vetünk ennek a vízi cirkusznak! Ma este megfogalmazod a hadüzenetet a földnek. Nem kell nagyon cirkalmasan, elég annyi, hogy a további tárgyalások értelmetlenek, így a fegyveres megoldás mellett döntöttünk. Persze, - sandított legalább négy szemével – te is földi vagy, ezért a szöveget szeretném előtte látni. Aztán majd formába öntöd, tudod, mint katonapolip én is utálom a bürokráciát. Szóval, holnap reggelre legyen kész!

Mit tehettem volna? Másnap reggelre elkészültem.

A „tárgyalás” a szokásos formában zajlott, de amikor a miniszter készült kiviharzani, odaléptem Ben elé és a kezébe nyomtam a mappát.

- Mi ez?

- Hadüzenet. – És csak reménykedtem, hogy megérti a pillantásomat.

Ben némát átvette a mappát, kinyitotta pár percig lapozgatta, majd visszaadta nekem:

- Legnagyobb sajnálatunkra nem áll módunkban átvenni az iratot. A Csatlakozási Szerződés 22.C pontja alapján a Földet és a Sol rendszert érintő kérdésekben csak a kétnyelvű okiratok tekinthetők hivatalosnak. Ez csak földi nyelvű.

A polip tárgyaló hirtelen ördöglakatba rendezte a csápjait, kidülledtek a szemei, de uralkodott magán. Két órán belül sikerült kioldania a végtagjait, én pedig meg a szerződést lefordítottam galaxiánus nyelvre is.

Bennek ez sem felelt meg:

- Sajnálatos módon a fordítás külön lapokon szerepel, nem párhuzamosan a földivel.

Átdolgoztam, de nem siettem el. Másnap reggel Bennek az volt a kifogása, hogy nem csatoltuk a meghatalmazást, amiben a polip küldöttséget felhatalmazták a tárgyalások lefolytatására. Sajnos az öreg polip dörzsölt volt, beleíratta velem, hogy tejhatalmat kaptak, de amikor átadtuk, Ben újra csak lógatta a fejét:

- Szívem szerint elfogadnám, de sajnos a meghatalmazás nincs feltüntetve a mellékletek között.

Ekkor már három polip volt a tábori kórházban, kiszáradásos tünetekkel, ami tekintetbe véve, hogy egész napjukat egy medencében töltötték, nem kis idegességre utalt.

Még sohasem tanulmányoztam ennyit a Galaxiánus Iratkezelési Szabályzatot. S mivel ismertem Bent, hogy szinte vallásos áhítattal csüng a prímszámokon, szép sorba sértettem meg a szabályokat. A másodikat, a harmadikat, az ötödiket, a hetediket, a tizenegyediket s így tovább. S Ben felismerte az algoritmust, így szinte vakon mondta előre a hibákat, amik miatt legnagyobb sajnálatára sötöbö, sötöbö, de nem fogadhatja el a hadüzenetet.

Minden jónak vége szakad egyszer... Kb, egy hét után a polipok közölték velem, hogy még egy hiba és feloldanak gyíkkoktélnak. Nem tudtam mit csinálni, így, elveimmel ellentétben, kivételesen kifogástalan munkát végeztem...

Bennek kétségbeesetten jeleztem, hogy már nem tudtam mit tenni, ő azonban mosolyogva nézte végig az iratot, minden kapcsolódó melléklettel együtt. A főpolip, a csápjaival idegesen játszott az atompisztolyán, aminek a csöve számomra meglehetősen kényelmetlenül a heréimre irányultak, miközben Benhez fordult:

- No, most is talált benne valami hibát?

A miniszternek, mint általában a fejeseknek, nem volt túl gyors a felfogóképessége, de most kivételesen képes volt csöndben maradni; tudta, az életéről és ami még fontosabb, a karrierjéről van szó.

Ben szomorúan nézte a mappát, majd felváltva nézett a polipra és a miniszterére.

- A legnagyobb örömmel megállapítom, hogy az irat minden alaki és formai követelménynek megfelel.

Mintha könnycseppet láttam volna a főpolip szemében, de valószínűleg tévedtem, hiszen a tengeri állatok nem túl gyakran könnyeznek. Berezonált a meghatottságtól a hangszóró, ahogy megkérdezte:

- Akkor végre indulhat a háború?

Ben az órájára nézett és megrázta a fejét.

- Excellenciás uram... Sajnos az Önök küldöttségének megbízatása fél órája lejárt.

A főpolip erre egy olyan körmondattal válaszolt, melyet a tolmácsgépek képtelenek voltak lefordítani, mégis, annak történelmi jelentősége miatt, fennmaradt. Több kutató a doktorijának témájául ezt a mondatot választotta, így ma már ha nem is hiteles, de valószínű értelmezéssel rendelkezünk:

- Ti bérbimbózásból származó, emésztési végtermék állagú, szárazbőrű teremtmények! Azt sem érdemlitek meg, hogy megbimbózzunk benneteket, egyetlen atomot sem érdemeltek, hogy megdögöljetek! – És ezzel otthagyták a tárgyalótermet és hazarepültek.

A folytatást mindenki ismeri: a háború valóban nem tört ki, csak jóval később, a pókok bolygójának akceptálása után. A miniszter a föld megmentőjeként tért haza, így a következő választáson az egész emberiség elnökének választották. Ben kijárta nekem a kegyelmet, így visszatérhettem a Földre, igaz, mindenki kerülte a társaságomat, egészen addig amíg egy valóságshow keretében nem kellett meghódítanom a pókok bolygóját... De az már egy másik történet.