- Az én apám a legkirályabb a világon!

Alex a gyerekzsivaj hallatán megtorpant az üvegajtó előtt. Anyaként a legjobbat akarta adni gyermekének, mégpedig a világon – és azon túl is – létező legjobbat. Az összes hely közül a jelenlegi tűnt az ideális választásnak, ám jól tudta, hogy egy óvodáról a játszótéri eseményeket figyelve tudhatja meg a legtöbbet. Így ahelyett, hogy kilépett volna az ajtón, inkább résnyire nyitotta, érzékeit a kinti eseményekre összpontosította, és várt.

- Hazudsz! – rikoltotta az egyik kölyök. – Mindenki tudja, hogy az én apám erősebb a tiednél! És én is erősebb vagyok nálad!

Válaszként a kihívó gyerkőc nekiugrott nagyobb társának, aki néhány másodperc alatt a földre teperte. A játszótér sarkán ácsorgó óvónők felpillantottak csevejükből, majd látva, hogy a kis lurkók csak játszanak, zavartalanul folytatták a társalgást. Alex magáról elfeledkezve, elérzékenyülten mosolygott. Ezek a gyerekek megbecsülték a szüleiket, és kétségtelenül folytatják majd a vérvonalat, büszkén és erősen. Társaiktól is ezt tanulják, a nevelők pedig hagyják őket kibontakozni. Épp ilyen környezetet keresett lányának.

- Az én apám kitépte egy riporter gerincét a tévében – nyöszörögte a kisebb öntudatosan, bár a másik gyerek teljes súlyával térdepelt apró mellkasán. – Élő adásban.

- Az enyém meg betonba temette a tied, nem rémlik? – vigyorgott a másik, lekevert egyet a pöttömnek, majd elengedte.

„Az én apám” volt az Időtlen Játszótér lurkóinak egyik kedvenc játéka. Az egyetlen óvoda, ahol kedvükre művelhették, és még partnerük is akadt hozzá, a világnak épp ebben az eldugott sarkában bújt meg, és Alexnek nem kis erőfeszítésébe került, hogy rátaláljon. Persze más ígéretes intézményekbe is ellátogatott már, de tudomása szerint ez volt az egyetlen hely, ahol külön csoportba kerülhetett a kis Ruth, és a magafajtákkal játszhatott. „Itt biztosan könnyen talál majd barátokra”, gondolta Alex, és elképzelte, ahogy a kislány anyukájával – vele – dicsekszik. Szája büszke mosolyra húzódott. Tudta, hogy Ruth sokszor kerül majd ki győztesként az effajta vitákból.

- A sötétség titkait fürkészi, hölgyem?

Az ismeretlen hang visszarántotta a nőt a jelenbe. Alex megpördült, a pillanat törtrésze alatt felmérte a helyzetet, és a szűk folyosó legideálisabb pontján, a falnak háttal állapodott meg, ahonnan az ajtón túlról és az ellenkező irányból érkező veszélyt is láthatta. A vele szemközt flegmán ácsorgó férfi jót derült reakcióján.

- Maga bizonyára új még itt – jegyezte meg. Az ajtó résén belibbenő légáramlat belekapott hosszú, szőke hajába, amire ő kéjes vigyorral igazította meg tökéletesen fésült és vasalt tincseit, hófehér szemfogait kivillantva. – Feleslegesen feszült, kedvesem. A biztonság itt páratlan, azon felül, nos, mind egy csónakban evezünk, hogy úgy mondjam. Itt azonban semmiféle másság nem akadály, úgyhogy köszönje meg annak, akitől az Időtlenről hallott, és lazítson egy kicsit. Egy nyugtató forró fürdő igazán jót tenne magának, úgy hiszem.

A nő elkerekedett szemei láttán apró kacajt hallatott, és kezet nyújtott.

- Alex – a szó automatikusan szaladt ki a nő száján, és meglepetése ellenére sem kerülte el figyelmét a férfi selymes bőre, ápolt körmei, és lágy – szinte túlzottan lágy – érintése.

- Örvendek – mondta az könnyedén. – Hívhat Herbertnek.

Alex kurtán bólintott, és újra a játszótér felé fordult.

- Ő ott az enyém – bökött a férfi enyhén felfelé, egy vézna kislány irányába, akinek aranyszőke haja szinte ragyogott a gyenge holdfényben. A szél élvezettel borzolta a szétterülő szálakat, amit végre akadálytalanul tehetett, mert a fej, amihez tartoztak, körülbelül három méteres magasságban lógott lefelé, a föld irányába. A kislányhoz tartozó egyéb testrészek mind azon voltak, hogy minél élethűbben imitálják a tőle néhány méterre lógó denevért. Behajlított lábaival tartotta magát az ágon, és centiméterről centiméterre araszolt kis barátja irányába. A jóllakott bőregér nem vett tudomást a közeledéséről, ő pedig egyre közelebb került hozzá, már csak két karnyújtás… már csak egy… a kis kéz óvatosan kinyúlt, ám az ág az utolsó pillanatban hangos reccsenéssel megadta magát. A denevér riadtan rebbent fel, a gyerek pedig három méteres zuhanást követően kísérteties puffanással ért földet a faággal együtt. Az egyik óvónő ezúttal felpattant, és odasietett.

- Hányszor mondjam még, hogy vigyázz a denevérekkel? – ripakodott a mozdulatlanul heverő apró testre. – Álnok kis bestiák azok!

- De már majdnem megvolt – nyöszörögte a kitekert pózból feltápászkodó kislány, miközben a denevér elegánsan landolt mellette. Amint lába a földet érte, körvonalai elnyúltak, összemosódtak, és valószínűtlen tempóval növekedni kezdtek. Mire a változás véget ért, az állat helyén a nevetéstől a földön fetrengő fiú alakja bontakozott ki.

- Teeeeeee! – A zuhanástól még kissé kába kislány azonnal rávetette magát, amint ráébredt, hogy csúnyán átverték.

Herbert mérgesen előreszegte az állát, és felrántotta az üvegajtót, ami mögül Alex megkövülten figyelte az eseményeket.

- Klasszikusok – fújtatta dühösen, és hosszú léptekkel indult a kis társaság felé. Odaérve elhaladt a tétlenül álldogáló óvónő mellett, és a kapálózó gombócból egy szőke tincsnél fogva kihalászta gyermekét. A kislány kelletlenül vinnyogott, de végül az erőfölénynek megadva magát apja mellé hátrált, és csak dühösen meresztgette szemét a kacarászó csalóra.

- Nézz magadra, kisasszony! – dohogott Herbert enyhén remegő hangon. – Hát így néz ki egy úrilány? Hogy áll a hajad? Hogy néz ki a ruhád már megint? Dobhatjuk a kukába ezt is! És az arcod, a körmeid! Tiszta kosz vagy, Lizbeth!

A lány lesütötte a szemét, amikor apja letérdelt mellé, hogy jobban szemügyre vegye. Amikor úgy vélte, eleget tett az atyai szigor követelményeinek, szeme az elégedetten vihorászó fiúra villant. Orrlyukai kitágultak, hegyes szemfogai egy pillanatra előtűntek, de erőt vett magán, és beszédét inkább lányához intézte.

- Mondtam már, hogy nem bánom, ha más nemesekkel barátkozol. De a faragatlanságot ismerd fel, és maradj távol tőle. Egy ilyen társasága nem való a te véredhez.

A kaján mosoly fokozatosan olvadt le az élénken figyelő kis arcról, amely még most is denevérre emlékeztetett, helyét pedig sértettség vette át. Némán hátat fordított a családnak, és elvonult.

- Nem tudtam, hogy ő az – szabadkozott Lizbeth, legártatlanabb pillantását gyakorolva. – Tegnap még nem ment neki! Biztos otthon tanulta…

Herbert válasz helyett kézen fogta.

- Ideje hazamenni. Tudod, hogy hosszú az út, és hajnalra szarkofágban kell lenned. Már így is késésben vagyunk.

Lizbeth futva tudott csak lépést tartani a nyurga férfi lépteivel. Kíváncsian végigmérte Alexet, amikor elviharzottak mellette, Herbert pedig kurtán biccentett.

- Örültem.

A léptek elhaltak, és Alex valamelyest felocsúdott. Nem időzött tovább a nyomasztó járatban, inkább kilépett az udvarra, hogy végre szót váltson valamelyik éjjeli dolgozóval.

- Mint láthatja, mi pontosan tudjuk, hogy mire van szükségük a gyerekeknek. Nem bánunk velük kesztyűs kézzel, de hagyjuk őket kibontakozni – magyarázta az egyik, aki maga is gyereknek tűnt. Apró termete, hosszú, göndör, dús haja és babaarca csak fokozta a hatást, ám Alexnek szemernyi kétsége sem támadt a hozzáértése felől.

- Épp ahogy Claudia mondja – a lány társa, Satine kimért modorával, erős francia akcentusával éles kontrasztként hatott: magas, karcsú alakját ördögszarvra emlékeztető hajviselet koronázta, és a fekete hajzuhatag minden egyes bólintásnál meglendült. – Minden éjjeli óvónő pontosan ismeri a gyerekek otthonainak különbségeit és hasonlóságait. Eszerint bánunk velük, és eszerint neveljük őket. Jobban ismerik a különböző századok legendáit és egymás erősségeit és gyengéit, mint maga, vagy a szülők legtöbbje.

Alex kétkedőn csóválta meg a fejét, de mielőtt szóba hozhatta volna aggályait, egy zajos társaság lépett ki az udvarra.

- Az egyetlen szerencséje, hogy ide járatja! Úgyhogy vagy hordja napfényben, vagy szokjon hozzá a jelenlétünkhöz. Mert még éjszaka van! – a vékonyka, hisztérikus hang az egész udvart betöltötte. Claudia, a gyermekszerű óvónő, aki maga is idősebbnek tűnt a hófehér bőrű és vérvörös szemű, magából kikelt teremtésnél, hangosan felkuncogott.

- Az ember sosem gondolná, Jane mekkora fúria, amikor nem használhatja a kis képességét.

A szóban forgó „fúria” erre gyilkos pillantást lövellt a göndör felvigyázó felé, akit ez csak még nagyobb vidámságra ingerelt. Tudta jól, hogy a tizenhárom-forma lány szépsége még az övét is túlszárnyalja, és azzal is tisztában volt, hogy hatalmát nem használhatja ellene, így a régi féltékenység csak szárnyra keltette gyöngyöző kacagását.

Jane egy termetes nőszeméllyel és a szoknyájánál reszkető pöttöm fiúval állt szemben, ökölbe szorított kézzel és dühösen összevont szemöldökkel. Szemének bíborvöröse láttán Alex ereiben is meghűlt a vér, így nem csodálta, hogy az asszonyság halálra rémült. Érzéseit hiába is próbálta nagyhangú fenyegetések mögé rejteni – a játszótéren minden egyes lény érzékei számára azonnal elárulta őt dübörgő szívverése, őrült tempóban zúgó vére, kitágult pupillái, és a cseppenként kibuggyanó veríték. Az eddig játszadozó gyerekek figyelme most az asszonyra összpontosult. Az érezte, ahogy gerince mentén kellemetlen bizsergés fut végig, de anyai ösztöne megakadályozta abban, amire minden idegszála sarkallta: hogy hátat fordítson, és fusson.

- Nemsokára hét óra! Ez minden, csak nem hajnal! Egyeseknek dolgozniuk kell a megélhetésért, és nem tűröm, hogy a fiam minden reggelét vámpírivadékok között töltse!

A szó hatására a játszótéren teljesen megfagyott a levegő. Alex gyorsan felmérte a gyerekek helyzetét és idegállapotát: tucatnyi szempár szűkült résnyire, fák ágairól, bokrok sűrűjéből méregetve a prédát. Ragadozóösztöneik hívatlanul és készségesen vették át az uralmat elméjük fölött. Claudia felhagyott a nevetgéléssel, és lassú, óvatos mozdulatokkal araszolt a vitázók irányába, hogy ne adjon okot az indulatok elszabadulására. Ekkor vált igazán láthatóvá a különbség az apró termetű, gyermekarcú vének és a valódi gyerekek között. Az óvoda kis tanoncai egy pillanat alatt önkontrolljukat vesztették, és Alex tudta, hogy nem több egy hajszálnál, ami elválasztja őket egy őrjöngő, eszét vesztett tömegtől. Claudia tökéletes önkontrollal és fegyelemmel, kecsesen siklott Jane irányába, éber tekintetét a játszótér bizonyos pontjai között jártatva. A kisfiú anyja szoknyája mögött kuporgott, és halkan vinnyogott félelmében. Jane a dühtől parázsló tekintettel mérte végig az ijedt nőt.

- Idióta – sziszegte halkan. – Ha megéri a reggelt, javaslom, keressen más napközit a kölykének.

- Én tudok is egy jót ajánlani – csilingelte elbűvölő hangon Claudia, aki időközben a kis társaság és az éhesen kivillanó tűhegyes fogak erdeje közé helyezkedett. – Odakint meg is beszélhetjük a részleteket.

Azzal karon fogta az asszonyságot, és finom mozdulatokkal terelgette az ajtón túli feneketlen sötétség irányába. Sajnos több éjszakai szülő is ezt a pillanatot választotta az érkezésre, hogy a napfelkelte közeledtével hazavigyék, és koporsóba dugják gyermekeiket.

Érezve a feszültséget, nesztelenül tűntek fel: három újabb árny foglalta el helyét a többi között. A nemrégiben még Lizbethet bosszantó fiú anyja egyenesen a tizenötödik századból termett ott mellette, egy széles vállú férfi pedig finoman a körhinta tetején kuporgó fia vállára csúsztatta kezét, hogy tudtára adja jelenlétét. Claudia megkönnyebbülten lélegzett fel, de a sóhajt félbeszakította a harmadik árny felbukkanása, aki a folyosó irányából közeledett. Öltözete sötétebb a sötétségnél, amit átszelt, feje szinte súrolta a mennyezetet, és lába mintha nem érte volna a talajt, ahogy elsiklott fölötte. Ha nem a kisfiú az első, aki észreveszi őt, Claudia befejezte volna a sóhajt, és Jane ritka mosolyainak egyikével ajándékozta volna meg a jövevényt, amitől arca leginkább egy műalkotásra emlékeztette Silast – egy tökéletes műalkotásra, amit ember talán létre sem hozhat. 

A kisfiú vette észre Silast elsőként. Pattanásig feszült idegei feladták a küzdelmet, és sikoltva eredt futásnak az ellenkező irányba – egyenesen a játszótér sötét sűrűje és az éhesen villódzó szemek, fogak és karmok felé. A káosz mintha csak erre a jelre várt volna, hogy elszabaduljon. Az izmok megfeszültek, és kis bestiák tömkelege lendült mozgásba. Hiába ettek rendesen, éhségük és a vadászösztön csillapíthatatlanul űzte őket. Nem annyira a vér maga babonázta meg őket, sokkal inkább a vadászat izgalma, ami ragadozó énjüket szabadjára engedte, és egészen új világot tárt fel előttük. Nem csapatként dolgoztak. Egyének voltak, és mind csak a saját céljára figyelt. Gyerekek is voltak, így bár gyengébbek és lassabbak szüleiknél és felvigyázóiknál, kiszámíthatatlanabbak is, veszélyérzet és bűntudat nélkül. Néhány másodperc leforgása alatt sok dolog történt egyszerre.

A gyerekek nekilendültek – három kivétellel. A körhinta tetején kuporgó fiú lábai nekirugaszkodtak, ám teste nem volt hajlandó követni az utasítást. Apja bármiféle látható megerőltetés nélkül tartotta helyben a vállánál fogva, így a zűrzavar kitörtét követően még másodpercekig szoborként térdeltek a hintán, mintha csak maguk is díszítőelemek volnának, akik a hintalovak helyett ugrottak be egy kicsit. Fejét enyhén oldalra fordítva Minát látta, a vele együtt érkezett anyát, aki két kapálózó kis denevért tartott lábuknál fogva. Azok mérgesen kapkodtak keze irányába, de a nő szorítása nem enyhült vergődésüktől.

- Angel! – tátogta, és fejével a bejárat felé intett. Szemmel láthatóan elkelt némi segítség, de Minát túlságosan lefoglalta a két nyughatatlan gyerek. Az első néhány kritikus másodperc elteltével Angel saját kővé dermedt fogvatartottját maga felé fordította, az ajtónál küszködőknek háttal, és elengedte. Amikor az nem próbált menekülni, elégedetten bólintott.

- Itt maradsz, világos? – parancs volt, nem kérdés. Megvárta, hogy a fiú bólintson, és lesüsse a szemét, majd a kavargás felé iramodott.

Az emberfiúnak négy lépésbe sem tellett, hogy lába egy kiálló gyökérbe akadjon, és a földre zuhanjon. Ez nem csak őt érte meglepetésként, de kis támadóit is, akiknek jó része így elvétette őt, és továbblendült. Új fókuszt keresve néhányan – az éhesebbek – édesanyját, a termetes nőt célozták meg, könnyebb prédát és nagyobb falatot remélve. A felnőttek jelenlétét egytől egyig figyelmen kívül hagyták, hiszen fajtársak voltak, így csak akkor jelenthettek veszélyt, ha előbb érték el a kiszemelt áldozatot, mint ők maguk. Józan értékelésük, ami a születésük óta eltelt idő során még nem vert gyökeret bennük, ezekre a percekre megszűnt létezni. Szüleik már mind keresztülmentek ezen – ők is követtek el hibákat –, de nekik akkor nem állt az útjukba senki, hogy megakadályozza, amivel később maguknak kellett elszámolniuk. Az ajtóhoz érkezve Silas mindenfajta ceremónia nélkül megragadta az asszonyságot, berántotta a folyosóba, és elhelyezkedett annak kijáratánál. Szenvtelen arccal figyelte a közeledő gyereksereget, akiket a két óvónő több-kevesebb sikerrel próbált megfékezni. Akiket ők nem állítottak meg, azok maguk torpantak meg Silas előtt; egy ujjal sem kellett hozzájuk érnie, hogy hátrahőköljenek. Farkasszemet nézett a kicsikkel, majd kinyújtotta hosszú karját, és egy kislányt a tarkójánál fogva egyszerűen kiemelt közülük. Szemmagasságban tartva megszemlélte csapzott haját és sáros ruháit, megcsóválta a fejét, és a lába mellé helyezte a gyereket. Ez a gesztus elegendőnek bizonyult, hogy a kislány összetörten kuporodjon le ott, ahol a lába érte a földet, és durcás arcát társai felé fordítsa, mintegy őket vádolva gondviselője haragjáért.

A kisfiút egy gyerek érte el először. Tűhegyes fogait a nyakába mélyesztette, és példáját már épp követte volna egy másik, akinek fogsora ránézésre emberinek tűnt, ám az az utolsó szökkenés közben mintha falnak ütközött volna, a földre zuhant, és megvonaglott. A hófehér Jane, aki termetre alig volt nagyobb nála, lassú, nyugodt lépésekkel közeledett, vérvörös tekintetével szinte keresztüldöfte, a fiú pedig hangosan felkiáltott fájdalmában.

- Legközelebb majd kétszer is meggondolod – csattant fel Jane, és nagyokat pislogott, hogy megszakítsa a szemkontaktust. – Az óvoda udvarában, hogy képzelted? Mintha nem tartanánk jól, hát így hálálod meg, hogy szégyent hozol ránk?

A fiú bocsánatkérőn nézett fel rá fektében, halvány skarlát színben játszó szemét kérlelőn szegezte a szigorú anyai alakra.

- Egy hétig nincs erdei vadászat – hangzott az ítélet.

Jane-t láthatóan sokkal jobban izgatta saját nevének tisztázása, mint a kisfiú, akin néhány dicsőséges másodpercig boldogan táplálkozott az utolsó meg nem fékezett kölyök. Angel termett ott mellette, hogy lerángassa szerencsétlenül járt áldozatáról, de hamarosan apja, egy termetes szőke viking is megérkezett. Alex a körhinta tetején hagyott fiúhoz hasonlóan kővé dermedve nézte végig a történéseket, és most döbbenten figyelte, ahogy a férfi kiengedte tűhegyes fogait, és saját vérével begyógyította a kisfiú nyakán tátongó két vérző kis lyukat. Csak ő láthatta, ahogyan aztán gyerekére kacsintott: ő volt az egyetlen, aki dorgálás helyett csak összeborzolta a fiú haját, majd szó nélkül távozott vele.

A kedélyek lassan csillapodni kezdtek, és a két óvónő elvonult megbeszélni a további teendőket az összetört anyával, akit valamilyen oknál fogva azután többet nem láttak a környéken. A szülők figyelme gyermekeik összeszedésének és dorgálásának végeztével Alex felé fordult.

- Meglátja, Ruth imádni fogja az Időtlen Játszóteret – mondta Mina angyali mosollyal. – Egy újabb univerzum újabb korának gyermeke csak gazdagítja majd utódaink látásmódját. Akadnak már huszonegyedik századi tagjai a Hold csoportnak, de az Ön világa egészen egyedi adalék lesz majd. Itt nem akadály, ha Ön már ölt vagy meghalt. Ez a hely itt az újrakezdés szimbóluma.

- A jövő nemzedékének legjobbjait nevelik itt – bólogatott Silas. – Míg saját ügyeit intézi az otthon éjszakájában, ebben a világban nem csak arról gondoskodtak, hogy utódját már jó előre megteremthesse, hogy az századok múltán átvehesse a helyét, de a legmodernebb oktatást is biztosítják hozzá. Az Ön neve pedig Ruth által sosem merül majd feledésbe.

- „Az én anyám a legkirályabb a világon” – suttogta maga elé Alex. – Igen, azt hiszem, végre megtaláltam.