Reccs.

A kínzómester elégedett mosollyal szemlélte hangtalanul vergődő áldozatát. Itt ő volt az úr, ő parancsolt, és bármit, bármit megtehetett. Mind a maga szórakozására.

Reccs.

A kis test megvonaglott. Mást nem tehetett, mert ha még lett is volna ereje odébb kúszni, béklyói fogva tartották. A fölé tornyosuló alak pedig minden kétséget kizáróan gyorsabb és erősebb volt nála. Ezt mindketten jól tudták.

Reccs.

Az áldozat bármit bevallott volna, bármit megtett volna. De senki sem kérdezte, és senki sem utasította. Az óriás idegen semmit nem akart megtudni tőle. Azt akarta, hogy szenvedjen; ő pedig engedelmeskedett.

Reccs.

A fiú puszta kézzel szeretett fájdalmat okozni. Nem tartotta sokra az eszközöket, amiket maga fabrikált néha, így végül mindig eldobta őket. Egész testét átjárta a gyönyör, ahogyan a csontok összeroppantak az ujjai között.

Reccs.

Tudta, hogy még sokat kell tanulnia. Arra már rájött, hogy ha a kisebbtől építkezik a nagyobb felé, jóval hosszabban tart az érzés, és az adrenalin még sokáig buzog az ereiben. Először az ujjakkal kell kezdje, mert ha a hozzájuk tartozó lábat töri el először, az összes ujjhoz külön-külön tartozó élvezet odaveszik. Így azonban csak most érkezett el az első végtag.

Reccs.

Mámorosan hunyta le a szemét. A bódulat fátyola mögött elméjének tisztán maradt darabkája megállapította: igen, mindenképp jó taktika a kivárás. Azt is felfedezte, hogy érdemes felkutatni a megfelelő méretű prédát, mert a kisebbekkel csak az idejét vesztegette, ha viszont túl nagyot fogott el, az több zűrt okozott, mint élvezetet. Éktelen hangzavart tudtak csapni, ami könnyen elárulhatta, és persze a nyomaik eltüntetése is problémásabbnak bizonyult. Ez viszont… ez maga volt a tökély. Ideális méretű, csendes, mégis a fájdalom minden apró jele kiütközött rajta. Már bőre apró rezdüléseiből sütött a kín, riadtan, fókusz nélkül köröző, néha kiforduló szemei hangok nélkül is mindent elé tártak. A gyötrelem ritmusát pedig ő diktálta, csakis ő. Ő volt az úr, az élet ura, a világ ura… az egész univerzumé.

- Ted! Hol vagy? Hallod? Hol bujkálsz?

A türelmetlen hang kirántotta a kéj burkából. A fiú türelmetlenül megrázta a fejét, és megpróbált nem odafigyelni.

- Hallod? Gyere már elő! Akarok valamit mondani!

- Na persze – dünnyögte maga elé Ted. – Majd pont elhiszem. Mindig ezt csinálod, hogy előcsalj.

Most már azonban a közeledő lépéseket is ki tudta venni, és tudta, hogy nincs tovább. Lebukott, és most be kell avatnia az érkezőt a titkába. Tulajdonképpen nem is egészen bánta. Talán megérti. Talán együtt még jobb móka lesz. Az ágak már alig egy karnyújtásnyira zörögtek, így felegyenesedett, és mogorván odavetette: - Mit akarsz, vakarcs?

Társát váratlanul érte megjelenése, és ijedten összerezzent.

- Mi?

- Az előbb mondtad, hogy akarsz valamit. Ki vele.

- Jaj, csak meg akartalak találni! Folyton bujkálsz, olyan vagy!

- Talán mert van rá okom – dörmögte Ted, azzal eltűnt a bokorban.

- Mi okod? – csattant fel éles, vékony hangján a másik. – A húgod vagyok, előttem minek titkolózol?

- Pont azért – mormogta maga elé a fiú úgy, hogy testvére ne hallja. – Menj vissza a házba, Julie.

Talán szándékosan mondta túl későn. Talán azt akarta, valahol tudat alatt, hogy a kislány bedugja a fejét a levelek között, és meglássa... Julie halkan felsikított.

- Megmondalak anyunak, hogy megint azt csinálod!

- Jaj, ne legyél már pólyás – torkollta le húgát Ted.

- Szegény!

- Tudtam, hogy ez lesz. Inkább menj innen, mini-Bundy!

A kislány mérgesen hátravetette szőke tincseit, és kurta sóhajjal letelepedett a földre.

- Ha elküldesz, megmondalak – jelentette ki, mintegy a vitát lezárva. Ted kissé ingerülten és értetlenül megrázta a fejét, de nem válaszolt. Néha egy kicsit ijesztőnek találta Julie-t, és ez tetszett neki. Ilyenkor érezte, hogy az ártatlan vonások mögött valahol mégis ugyanaz a vér folyik az ereikben. Talán nemsokára tudnak is majd rendesen együtt játszani. Julie egészen közel hajolt az áldozathoz, és figyelmesen megszemlélte.

- De olyan szép! Most miért kell így bántani?

- Hát pont azért, mert szép – magyarázta erősen gesztikulálva a bátyja. – Ettől még szebb lesz, nem látod? Pont olyan lesz, amilyen én akarom, hogy legyen. Azért, mert az enyém!

- De ez gyík, akkor ki fog nőni a farka! Meg biztos a lába is! Ugye kinőnek megint? Nekem jobban tetszik úgy.

Ted hevesen megrázta a fejét, aztán hirtelen gondolt egyet, és homlokát ráncolva közelebb hajolt, hogy alaposan szemügyre vegye a csonka kis testet.

- Tényleg? Mennyi idő alatt nő vissza?

Úgy bámulta, mintha azt várná, hogy a hiányzó farok azon nyomban növekedésnek eredjen. Amikor nem tette, a fiú csalódottan pöckölte meg az apró, fényes pikkelyeket.

- Legközelebb segíts keresni, de olyat, aminek rögtön kinő – utasította húgát. „Akkor újra és újra le lehet tépni,” gondolta, ám Julie tűrőképességét ismerve ezt nem tette hozzá. Inkább megint orron pöckölte a gyíkot, ami erre kelletlenül tekergette a fejét. Mozdulatai lassúak, lomhák voltak. Látszott, hogy már nem sokáig húzza, így kezdte untatni kínzómesterét.

- A feje is visszanő, nagyokos?

Reccs.

Julie akaratlanul is felkiáltott, majd felpattant, és futásnak eredt. Tökéletesen fésült szőke copfját megtépték a feje fölött ringó ágak, amelyekről elfeledkezett, de ő hátra sem nézve rohant el a ház irányába, ahonnan az imént érkezett.

- Anyu!

Az elhaló hang már alig-alig szűrődött vissza a bozótba. Ted megcsóválta a fejét, de ajkára észrevétlenül kúszott a szokott kaján mosoly, igazán tükrözve a helyzet mókásságát. Julie nélkül fele ilyen élvezetes sem lett volna ez a játék. Húga hisztériás kitörései legalább annyit megértek, mint egy fél gyík – és persze az élvezet, amit az idő előtti kivégzéssel veszített.

Ekkor azonban új, ismeretlen érzés töltötte el, valami furcsa melegség, amit még sosem tapasztalt. Ahogy félmosollyal az arcán, tűnődve bámult az elcsendesült léptek irányába, hatalmába kerítette a testvéri büszkeség. Julie sokkal jobban fogadta ezt a játékot, mint korábban a hangyaégetést, pedig azok aztán fele ilyen viccesek sem voltak. Határozottan javuló tendenciát mutatott… talán még lesz is belőle valami. Talán egy nap még játszhatnak együtt – igazán együtt. Még a gondolatba is beleborzongott. Összetartozni valakivel, aki megérti őt, aki maga is azt érzi, amit ő – maga volna a tökéletes lét.

- Kisfiam, gyere már be segíteni anyádnak!

Ez a hívás egyet jelentett. Mivel nem a jól ismert „Most azonnal idejössz, Ted Bundy!” hangzott el, a fiú rögtön tudta, hogy húga fenyegetőzése ellenére nem árulta be. Csak a szája volt nagy – kezdett tényleg hasonlítani a bátyjára. Ted gyors mozdulatokkal beszórta a játék maradványait homokkal.

- Jövök már! – kiáltotta a hóhér, felpattant, és a ház felé lépegetve még maga elé dünnyögte: - Legközelebb olyan kell, aminek több lába van. Hernyó, vagy ilyesmi…