Az én nagypapám Rendi Elemér. Szuperhős. Marci a nevem, már tinédzser vagyok, de akkor, amikor papit elrabolták, még épp csak a tizediket tapostam. Nekem személy szerint semmilyen szuper erőm nincs, mégis azonnal elkezdtem a felkészülést az ő kiszabadítására. Ha pedig lesz, aki a történetemet nem hiszi el, annak javaslom, hogy próbáljon meg több bizalommal lenni az emberekhez, különösen énhozzám. Én igazat mondok, papi és Péter szerint, aki hazudik, az úgyis a legjobban önmagát csapja be.
A papa öt nappal a nyári szünet előtt tűnt el, de a szüleim nem aggódtak, mert gyakran előfordult, hogy váratlanul elutazott valamilyen ürüggyel. Anyu és apu nem tudták, hogy egy szuperhős gyakran van távol az otthonától hőstettek ügyében. Nem tudták, hogy sokkal korábban a papával kirándulás közben találtunk egy meteoritot, amit a nagypapi felemelt és az nyomban átadta neki a szuper erejét. Ha én nyúltam volna előbb a kőhöz, akkor enyém lenne a sok csodás képesség és matekból például csak ötöseim lettek volna, de a papa teljesen másra használja az erejét. Éjszakánként a város felett repkedve tetten éri és foglyul ejti a bűnözőket, aztán a rendőrszékház előtt leteszi ezeket a gazfickókat, kezük-lábuk összekötözve, mindent megbánva. A filmekben a megalázott gonoszok állandóan bosszút forralnak, de a valóságban minden vagányság odalesz, amikor az embert egy erős kéz megragadja és a trolibusz vezetékei között a város egébe emeli, a szokásos alátámasztás helyett csak két lengedező lábfejjel a levegőben. Egyszer aztán majdnem őt kapták el, amikor leszállította a csomagot. Én vagyok a nagypapa cinkosa hősügyekben és ebben a minőségemben akkoriban kiollóztam és eltettem az újsághíreket, amikben papát az önbíráskodó szuperhős névvel is felcímkézték. Előkerestem azt a kivágást, amiben egy Erős Péter nevű rendőrről cikkeztek, aki majdnem elkapta papát, mert jó megérzéssel sejtettem, hogy ő lehet a segítségemre. A gyereknél mindig be van kapcsolva az intuíció - szokta mondani nagyapám, bár akkor még bajban voltam ennek a nehéz szónak a kiejtésével. A nyári szünetig hátralevő pár napot a suli mellett kemény felkészüléssel töltöttem, fekvőtámaszoztam és guggoltam, mindent megettem és a minden megevése után mindig fogat mostam, mert nagypapa sokszor mondja, hogy az erős embereknek a foguk is erős. A szünet első napján a nyakamba akasztottam a lakáskulcsot és alibi focilabdámmal leszaladtam a lakásból, de nem a játszóra mentem, ahogy máskor, hanem a Teve utcában a rendőrség nagy épületébe, ahol a portás lehívta hozzám az Erős Péter hadnagyot. Csak ezzel az intuícióval sejthettem, hogy ő lesz a papa után a legjobb barátom, bár az eszemmel féltem egy kicsit, hogy elzavar, vagy felhívja a szüleimet. Nem zavart el, hanem meghívott a közeli cukrászdába egy sokgombócos fagyira és miután meghallgatott megkérdezte, miből gondolom én, hogy elrabolták papát? Megmondtam neki, hogy több országból és hazulról is kapcsolatban vagyunk más hősökkel és, hogy ezek közül többeket is elraboltak, leginkább azért, hogy kísérletezzenek rajtuk. A prágai Libor bácsit például úgy megvizsgálták, hogy a szupererejét is elvesztette és a prosztatája is csúnyán megnagyobbodott, aztán egyszerűen kidobták egy fekete autóból. – Igazad lehet – mondta Péter és elmesélte nekem, hogy amikor ügyeletes tisztként meglátta a papámat, akkor ezt nyomozati érdekből el kellett volna titkolni, de mások is látták; civilek, ezért volt a nagy hírverés. Ő pont a jelentését írta, amikor három fekete öltönyös nemzetbiztonsági tiszt fölényesen becsörtetett az irodájába és kihallgatták. Adtak neki egy pisztolymarkolat alakú eszközt, azzal az utasítással, hogy ha legközelebb találkozik a szuperemberrel, az eszközzel kikapcsolhatja annak a hőserejét. El kellett volna fognia a papámat és nekik átadni, ez volt a parancs. Péter hivatkozott a szabályzatra, az fekete öltönyösöket nem jelölt meg feljebbvalójaként. Az egyik ember akkor fenyegető bemutatót tartott, a tenyerében szikrázva, sercegve megformázott egy gömbvillámot, a hadnagy feje körül körbereptette és végül a szemetes kosarat a gömbvillámmal szanaszét robbantotta. Péternek be kellett látnia: komisz ügybe keveredett. Sajnos ekkor a testületbe vetett hite is romba dőlt. Eltette az öltönyösök mobilszámát, de tudta, hogy nem fog velük együttműködni. Az utolsó gombócot nyalogattam mikor megegyeztünk, hogy segít nekem megtalálni és kiszabadítani a nagypapámat. Megvártam az épület előtt, amíg leadta a szolgálatot, utána hazavitt a terepjárójával. Délutánra már a szüleim is hazaértek a munkából, így el tudott kérni engem a következő napokra. Megtudtam róla később, hogy nem szeret hazudni, de most a cél érdekében azt mondta anyunak, hogy egy bűnmegelőzési táborba mehetek másnap, ahol rendőrök foglalkoznak velünk, gyerekekkel, a szüleim persze örömmel elengedtek, úgysem volt idejük rám. Még meg is köszönték, mi pedig nem is füllentettünk olyan nagyot, mert bűnmegelőzésre készültünk, a papámon kísérletezgetni az én szememben felért egy főbűnnel! Másnap a Péter angyalföldi panellakásába mentünk és elkezdtük a nyomozati munkát. Én az útitáskámba a ruháim mellé csak a környezetismeret füzetemet készítettem be, mert a hátsó borítóoldalra még otthon bemásoltam papa noteszéből az ismerős hősök telefonszámait. Mindegyikről elmondtam, amit tudtam, sikerült is Péternek kiválasztania négyet, telefonon beszéltünk velük és ők rögtön el is indultak hozzánk, a Fiastyúk utcába. Amíg rájuk vártunk Péter kijelölte a célobjektumot. Teljesen bizonyos volt benne, hogy ott tartják fogságban a szuperembereket, mert az már régen feltűnt neki, hogy a rendőrségre ebből a körzetből sok bejelentés érkezett. Ufókat és titokzatos eltűnéseket jelentettek innen a budafoki építkezésről, kivizsgálva mégsem lett egy sem, felsőbb utasításra kellett leállítani az ügyeket. Persze az öltönyösök voltak. Péter nagyon haragudott rájuk. Új barátom ezeket a hatalom mögött megbújó alakokat a rend és az igazság ellenségeinek tartotta, pedig ő azért választotta fiatalon a rendőréletet, mert hitt a törvény erejében. Mesélte, hogy kiskorától küzdősportolt, karatézott és kendózott, úgy hitte, hogy neki a gyengébbeket kell megvédeni. Volt egy igazi kardja is, amit az igazság pallosának nevezett és a nappali falán tartott. A szolgálati pisztolyának nem adott nevet, szerintem azért az is megérdemelt volna egy kis becézést, mondjuk Fürge Golyóköpködőnek elnevezhette volna. Péter megokosított, miszerint a lövedék az nem golyó, csak simán lövedék, ahogy egy pisztoly is csak simán egy pisztoly. Kati érkezett legelsőként Esztergomból, ő a papához hasonlóan ügyes repülő volt, de még annál is többet tudott, mert a levegőben irányított hanghullámokat volt képes kibocsájtani. A híres ultrahang sugarát használva, száz méteren belül hajszálpontosan célba talált. Berepült a nyitott ablakon, a szúnyoghálót átlukasztva. Rátekeredett darabjaitól alig tudtuk megszabadítani, a repülő embereket bizony sok tereptárgy akadályozza a városok légterében, ezt a papától is tudom. A hagyományos módon lifttel, csöngetve és az ajtót használva érkeztek további segítőink Tamás, DJRóka, és Nogua. Tamás átlagos fiatalembernek nézett ki, de csak első pillantásra, mert a rövid haj alig fedte el fejének két oldalán a kopoltyúit. A víz mestereként a levegő páratartalmát kisebb-nagyobb vízgömbökké volt képes formázni, és ha ezt még meg is fagyasztotta, olyankor ágyúgolyóként tudta elhajítani. Amikor a helyzet súlyosbodott, akkor egy nagyobbra formázott vízgömböt önmaga és az ellensége köré képezett és így a vízgolyóba zárt emberrel együtt szaladt ide-oda, míg az fuldokolva fel nem adta a harcot. Hőskörökben ismert volt, hogy sok bennszülöttet megmentett cunami idején, a vízfalat ellenhatásokkal megtörte, így a menekülőknek időt nyert, hogy a tenger elől magasabbra meneküljenek. DJRóka magas, vékony, ugyanakkor vagány és nagydumás srác volt. Kitűrve viselte piros ingét, hozzá szanaszét álló vörös haja és szemtelen vigyora tette ismertté a pesti éjszakában. Tíz ujja vége mindig kormosan szürke volt a tudománynak ismeretlen, lézerhatású tűznyaláboktól. Tetszés szerinti adagokban tudta ezeket kilőni, vagy éppen tűzgolyókkal dobálózott, ahogy a csata kimenetele és lobbanékony természete megkívánta. Amikor nem a bolygó megmentéséért tüzeskedett valami távoli földrészen, akkor lemezlovasként nyomta a Matrózvárban, egy menő szórakozóhelyen. Aznap is hozta a formáját, amikor az ablakon hiányosan lifegő szúnyoghálót tanulmányozta, majd cinikusan megjegyezte, hogy egy erősebb bogárnak azért sikerült bejutni. Utolsóként lépett a szobába Nogua. Negyven éves, tört magyarul beszélő afrikai óriás, bőre fekete, mint egy ijesztés, de a nagy feketeségből hihetetlenül fehér fogsor világított mikor a hatalmas ember mosolygott. Ő a rejtélyes képességével meglazítani tudta a talajt, de még a falak anyagát is, ilyenkor úgy nézett ki, mintha elsüllyedt volna a földben és máshol meg egyszerre előtűnt. Nagy izmos karját aztán a meglepett ellensége köré kulcsolva, azt mellközépig belehúzta a földbe, vagy a fal kötőanyagából ügyesen formázott béklyóval az embert odaragasztotta, mint egy domborművet. A szerencsétlen csak a vésővel, kalapáccsal érkező zsarukban bízhatott, hogy egy Nogua mentes cellába kísérjék. A négyes mindegyik tagja a nagypapám jó barátja volt, gyakran akcióztak együtt földön-vízen-levegőben egymás hátát fedezve. Elus bácsinak hívták egymás között, amolyan rangidőse volt a társaságnak. Az elrablása miatt mérgesek és tettre készek voltak. Egy kis megbeszélés eredményeként a csapat egyhangúan elfogadta Erős Pétert az akció parancsnokának, ezután különböző eszközöket osztottunk szét egymás között. Elemlámpára DJRókának például semmi szüksége nem volt, ő izzó tenyerével világítani is tudott, adó-vevő viszont mindenkinek kellett, mert ebben a csapatban nem volt telepata. Ha ilyenünk is lett volna, nem kellett volna magamra ragasztanom a kis nyomkövetőt sem, mert a telepata e nélkül is tudhatta volna, merre vagyok. Péter találta ki nekem a nyomkövetőt, ha túl nagy lenne a zűrzavar, és elvesznék. El kell majd számolnia velem a szüleimnél darabszámra – ezzel viccelődött. Mire kidolgoztuk a behatolás részleteit késő este lett, Péter még utoljára ellenőrizte az öltönyösöktől kapott hőstelenítő fegyver töltöttségét és a terepjáróval elindultunk, át a városon, át a Petőfi-hídon, aztán a rakparton az egyre kisebb forgalmú külvárosba. Az épületegyüttes egy foghíjas drótkerítéssel körbevett telken volt, mellette sóderbánya, amit Nogua szakmai érdeklődéssel nézegetett. Az udvaron két elgyengült fényű rozsdás térlámpa világított. Embernek, mozgásnak nyomát sem láttuk, csapatunk zavartalanul jutott a repedezett betontéren keresztül a bejáratig, ami egy lelakatolt fémkeretes ajtó volt, koszos üvegén át sötét raktárszerűen bepolcozott helység látszott. Körbe kellett járni az épületet, hogy használható bejáratot találjunk, közben Kati halkan surrogva a levegőben járőrözött. Tamás vett észre egy falba süllyesztett rejtekajtót, aminek sarokvasait DJRóka egyszerűen kiolvasztotta, csuda volt látni, ahogy az izzó zsanérokat kiemelte, és a kezéből a járdára csurgatta a pirosra olvadt fémet. Bementünk, de addigra Nogua már átjutott a falon, a sötétben az a nagy fehér mosoly jelezte: bent vagyok! Mikor Kati is bereppent és elemlámpáinkat felgyújtva beljebb lépkedtünk, láttuk, hogy jó helyen járunk, egy modern, irányfényekkel felszerelt folyosó kezdődött a következő ajtónál, volt vagy hatvan méter hosszú és lefele lejtett, aztán egy forduló után újabb hosszú szakasz jött, persze itt már nagyon óvatosan haladtunk. Mikor ennek is vége lett, résre nyitott széles tolóajtóhoz értünk, ami mögül többféle zaj és emberi beszéd hangjai hallatszottak, épp csak megtorpanni volt időnk, mert kilépett két biztonsági ember. Az arcukra kiülő döbbenet elmosódott a Tamás által köréjük manifesztált vízgömbben, kijutni nem tudtak belőle, viszont Tamás besétált és a két kapálódzó alakot műanyag gyorsrögzítőkkel ügyesen megkötözte, a vízgömböt nyomtalanul megszüntetve pedig a két fickónak egy lélegzetvételnyi szünetet engedélyezett, majd módszeresen a szájukba gyömöszölt valami rongyot. Megmaradnak, az látszott, de sokkal rosszabbul néztek ki, mint fél perccel azelőtt. Péter lefegyverezte a két elázott alakot és a szokásos pisztolyon kívül az övéhez hasonló hőstelenítő szerkentyűt is talált náluk. Bent a hangok tulajdonosai rólunk még nem tudhattak, ezért Péter intett Naguának, hogy hozza az egyik partra vetett halacskát, és hátrább vonultunk kihallgatáshoz. Az izomember fél kézzel felkapta és könnyedén tartotta mellmagasságban a méretes fickót, akinek a meghallgatása fél perc alatt eredményt hozott. Valóban ezen a helyen volt a papám más alanyokkal együtt, mert ezek a szemét disznók alanyoknak nevezték az elhurcolt embereket. A hősképességeket próbálták tudományosan elemezni, a mintavételt gazdaságosan, fájdalomcsillapítás nélkül eszközölték, az alanyok szenvedésével mit sem törődve. Meglepve hallottuk, hogy szintén itt tartják fogva Pirézia nagyhercegének egyetlen leányát, titokzatos okokból, felsőbb utasításra. Péternek felcsillant a szeme, hiszen a pirézekről szóló híradásokban gyakran mutatták a gyönyörű hercegnőt, akkoriban meg minden média az eltűnéséről beszélt. Aranyszőke szépség Barbie-baba alakkal. Erős Péter gyakran elképzelte barátnőként, ábrándjaiban hosszan együtt voltak, aztán beszélgetett a lánnyal. (Nem is volt olyan furcsa ez a képzeletbeli társalgás, a piréziai menekültdráma óta az országban kötelezően oktatják a magyar nyelvet.) A tolóajtónál őrségben lebegő Kati harci kiáltásai eseményt jeleztek, Péter engem hátraparancsolt és a csapat támadásba lendült. Ami ezután történt, azt a barátaimtól később tudtam meg: Kati két biztonsági embert harcképtelenné süketített, a fiúk pedig benyomultak a terembe. Bent valamit megsejthettek, mert a papámat meg a többi alanyt éppen lecsatlakoztatták a gépekről, készültek a helységet kiüríteni, de erre nem maradt idejük, Tamás, DJRóka, Nogua és Kati, ki-ki a saját harcmodora szerint elnáspángolta a terem védőit. Az ellenállás bősz hangjai pillanatok alatt szánalmas nyögdécselésbe és jajgatásba váltottak. A megszabadított foglyok fájós tagjaikat dörzsölgetve, majd a kiszabadítókat ölelgetve élvezték új helyzetüket. Péter eközben mindent megvizsgált, így talált rá egy különszobára, oda benyitva fekete öltönyös, sárkányfejű mutáns látványa fogadta, de még valami, az óriási szörny karmos kezével egy riadt szépséget szorított, Serena Pirez hercegnőt. A bestia hátrapenderítette a hercegnőt és Péterre vetette magát, de az időben felkapta az állófogast és lesújtott a sárkányfejre, az viszont ettől még bőszebben támadott. Kiverekedték magukat a terembe, ahol a megmentett emberek körbe állva, elismerőn szemlélték az eseményeket. Péter ugyan beleszaladt néhány gyomrosba, de évtizedes harcművészi gyakorlatának köszönhetően inkább adott, mint kapott. A fogasból letört darab a kezében kardként villogott, a sárkányfejű pedig hiába csapkodott eszementen, a fegyver a következő összefutásban keresztüldöfte a szívét. A nézők tapsoltak a hercegnő pedig Erős Péter karjaiba vetette magát és érzéki csókkal üdvözölte megmentőjét. Én közben folyosón a hangokat figyeltem, az örömujjongásból tudtam, hogy mehetek ünnepelni, de ezzel még várnom kellett. Hátulról rám ugrott és elkapott egy öltönyös, a nyakamban éreztem a kolbászos leheletét. Egyik karjával leszorított, a másik kezében pedig egy kisebb gömbvillámot formázott fegyverként, így kezdett vonszolni magával. Egy szerviz ajtón keresztül valami csatornafolyosóba cipelt, hogy elkerülje a barátaimat. Persze Péter a csóktól elbűvölten is meghallotta a nyomkövetőm vevőjének csipogását és pontosan tudta merre keressen. Szólt a papinak, most már ő is Elus bácsinak nevezte és oda adta neki a hőstelenítő ketyerét. A nagypapám az elektromos emberre szemből, a levegőből támadott, már repülés közben ráirányította a hőstelenítőt, így a fickó tehetetlenül hadonászott, hogy a megszokott kis villámaival védekezzen. A papa kikapott engem a kezei közül, tíz méterre óvatosan letett és rárepült a még mindig értetlenül kalimpáló öltönyösre. Elmondhatom, hogy utána nagyon beteges látványt nyújtott a szerencsétlen. Visszajött hozzám a papi és a nyakába ugrottam, ő meg ölelt, csak ölelt, azt nem láttam, hogy könnyezett-e, mert az én szemem tele volt homállyal. Visszamentünk a terembe, majd az egész társaság ki az épületből, magunkkal cipelve az elázott, megsüketült, megégett és kőporos-téglabilincses legyőzötteket. Odakint aztán nagy robajjal és tűzijátékkal a hősök legyőzték az épületet is. Egy perccel később, ott ahol érkezésünk előtt föld alatti termek, meg szupermodern berendezések voltak, már csak ötven méter mély izzó kráter és magasra szálló füstoszlop szemtelenkedett a műholdakkal, a technikusok azóta is törhetik a fejüket, hogy itt mi történt? Péter szerint annyi, hogy leromboltuk a sárkány barlangját!
A mai napig összefut a számban a nyál, ha arra a sok finomságra gondolok, amit Serena és Péter esküvőjén a tányéromra pakoltam. Persze a barátom Erős Péter Pirézia főhercege lett, és ebben a minőségében tavaly hivatalosan is felfedte a világ előtt a szuperhősök létezését, de hát ez már történelem. Én azóta is járom az iskolát itt Budapesten, a papámmal nagyokat kirándulunk, Péterrel pedig sokat beszélgetünk az interneten web kamerával. Büszke vagyok rá, hogy hőserő nélkül is boldogultam, Péter és a papi szerint minden szuperembernél erősebb vagyok, hiszen helyén van az eszem és a szívem és nem félek kiállni az igazamért!
