Amikor kezét végighúzta  a Nap hevítette földön, az ujjai közül kigördülő homokszemek parányi igazgyöngyökként csiklandozták. Mindegyik a maga módján, ezerfelé szórva verte vissza a napsugarakat. A Szfinx az ég felé emelte mindig szomorkás arcát, rubin-szemében tükröződöttöt az ég kékje, rajta a némán sikló fehér pamacsokkal.

Körbenézett és mindenfelé vibrálni tetszett a láthatár. A végtelen síkot csak egyik irányban törte meg a magasan a táj felé emelkedő, spirális kőlépcsővel körbefont, hatalmas piramis. Tetején szikra égett - megcsillant a fény valamin. Oda kell mennie - tudta jól. Végig kell járnia a felfelé vezető utat, hogy odafent megtalálja azt, amit minden útkereső léleknek meg kell lelnie. A kulcsot, mely ösvényt nyit a végtelenbe.

Lassú léptekkel haladt a gúla felé. Látóterét egyre inkább a gigászi építmény foglalta el, mintha az lassan araszolna feléje, hogy maga alá temesse. A lábainál megtorpant.  Jéghideg  volt az első lépcsőfok érintése és a sokadikig nem is tudta megszokni. Mögötte a sík talaj egyre mélyebbre csúszott, Ő maga egyre közelebb siklott az éghez, amely falként takart el mindent. Amikor, végigjárva a gúla első fala mentén, az első fordulóhoz ért, körbenézett. Továbbra is a síkság volt az úr, de egyfelől a távolban csillámló, tükrös délibáb igazibbnak tűnt minden eddiginél. Elfordult a látványtól és az előtte meredező újabb lépcsősor felé nézett. A lépcsőfokok, mintha érintésre belesimulnának a síkságba, lassan fogytak előtte. Egyszer sem nézett vissza – nem akarta, hogy megszűnjön az illúzió. Úgy érezte ugyanis, hogy nem megmássza a piramist, hanem maga alá gyűri, eltiporja. Amikor végigsétált az építmény második fala mentén, már érezte, hogy micsoda roppant hatalommal áll szemben. Félve fordult rá a következő oldalra. Egyszer sem tört meg lépéseinek ritmusa, ő mégis úgy érezte, hogy egyre hosszabb utat kell bejárnia, minden fok egyre magasabb és szélesebb. De amikor elért az első, nálánál is magasabb fokhoz, megkönnyebbülve tapasztalta, hogy azt is könnyedén lépi meg. Ő is gigász lett a mindennél ősibb gigász oldalában.

Újabb forduló. Emlékezett az utóbbi kettőre és tudta, hogy lennie kell még egynek. A négy háromszög egymásra borulva, összesúgva, ősi titkot alkotott. Először nézett fel a csúcsra és még olyan messzinek tűnt. De a Napot is elhomályosító szikrázás jelezte, hogy közel a cél.

Negyedik oldal. Itt már mintha simára csiszolt kőlejtőn haladna – nem törték meg lépteit bukkanók, akadályok, de érezte, hogy egyre nagyobb erőfeszítésbe kerül minden új lépés. De tudta, hogy meg kell lépnie őket és ezért meg is tette.

Majd végül felért a csúcsra, ahol kis, sík plató fogadta. A négyzet alakú tér közepén kőmonolit állt az égnek meredve. Körbenézett és a pusztaság szomorú urának érezte magát. Megvizsgálta  a kőlapot. Egy jelet véstek rá: négyszögletű spirál, a közepén egy körrel. A körbe egy fantasztikus tisztaságú gyémántot foglaltak, mely millió darabra törte a Nap sugarait. Most, hogy feljutott, a Szfinx szomorúnak érezte magát. Ő menni akart még, tovább és tovább. Minden jobb, csak az útnak vége ne legyen! Furcsán lobogó tűz gyulladt elméjében, különös gondolat. Utólag lenézve nem tudta megmondani, hogy ő sétált-e körbe a lépcsőn és ezzel együtt a tájon, vagy a táj fordult meg körülötte, ahogy emelkedett. És ahogy ezt kigondolta, a kőlapra vésett spirál sebesen pörögni kezdett, közepén a gyémánt mindent elvakítva felvillant.

És amint visszanyerte szeme világát, a Szfinx körbenézett. A pusztaság helyett zöldellő tájat látott mindenfelé. Sík mezők, dombok, erdők, tavak és megannyi furcsa épület a távolban. Millió lépés, ezernyi új lehetőség. Elindult visszafelé, le a piramisról. Lefelé már könnyebb volt az út, hiszen csak egy lépés volt csupán ahhoz az úthoz képest, amelyet ezután fog megtenni.

---

Kedves Olvasó!

A fenti történet egy nagyon régi (2009-es) írásom feljavított, kiigazított verziója. Önmagában is élvezhető, ugyanakkor egy sorozat (egy hamvába holt kreatív kísérlet) része. A sorozat címe: IDŐTLEN ÚT.

A valóság koránt sem barátságos közeg, mégis abban kell élnünk, megélnünk, túlélnünk. Néha azonban nem árt kikapcsolni és az IDŐTLEN ÚT erről szól: MENEDÉK A VALÓSÁG ELŐL. Segít ellökni magunktól a rohanó világot és pár percre átlépni egy másikba, amely nyugodtabb és elviselhetőbb.  Persze csak rövid kirándulásokról lehet szó, mert a rideg valóság sokszor megtorolja, ha nem foglalkozunk vele eléggé.

Az IDŐTLEN ÚT egy varázslatos, fantasztikus történet, mely távlati célok nélkül örvénylik az időben, amiből végtelen áll rendelkezésre. Amikor nem vagy jelen, mint olvasó, a történet is áll! Ha a huszadik fejezetnél kapcsolódsz be, akkor AZ A TE ELSŐ FEJEZETED!! Ha közben kihagysz pár fejezetet, akkor AZOK SZÁMODRA NEM IS LÉTEZTEK SOHA!! Ez egy hosszú utazás története, melyben minden állomás felüdülést, megnyugvást ad, de egyik állomás sincs hatással a másikra!

SOHA NINCS VÉGE!

Nyugalmat, békességet kívánok!