Szeretek a jól végzett munkát követően szabadságra menni, valahogy jobban esik ilyenkor a pihenés. Már alig várom a jól megérdemelt semmittevést, amit az elmúlt hetek megpróbáltatásai és a felgyülemlett ólmos fáradtság csak egyre kívánatosabbá tesznek. Az utóbbi napokban mind gyakrabban azon kaptam magam, hogy munka közben is folyton arról az elhagyatott tengerpartról ábrándozom, amely annak a nevenincs, minden tekintet elől elrejtett halászfalucskának a közelében fekszik, ahol legutóbb is volt szerencsém megszállni. Lelki szemeimmel már szinte láttam az állványokra kifeszített, szélben száradó hálókat, a foltozásuk közben komótosan társalgó, cserzett arcú halászokat, és az orromban érezni véltem a hal, az ócska pipadohányfüst, a sós tengerpermet és a rothadó hínár által teremtett utánozhatatlan illatot, mely olyannyira jellemezte az ottani estéket.

De mindez még nagyon távol van. Egyelőre marad az álmodozás, legalábbis addig, amíg erről az isten háta mögötti helyről ki nem jutok. Sajnálatos módon, amikor ma reggel dögfáradtan hazaindultam a magaslati terepgyakorlatról, valahol a Himalája lábánál rossz irányba fordultam, minek következtében reménytelenül eltévedtem. A GPS persze rég bedöglött, útjelző tábla meg sehol, de az alig látható ösvényt is, amin éppen haladni próbáltam, csak nehezen lehetett útnak nevezni. Az öreg terepjáró nagyokat bukkanva, zörögve-csattogva haladt lefelé a lejtőn, és miközben a menetszél igyekezett kicsavarni kezemből a térképet, a csapást borító kövek mindenáron azon munkálkodtak, hogy végleg szétzúzzák az amúgy sem túl acélos futóművet. Ilyen körülmények között komoly kihívást jelentett az úton tartani a szétesőfélben lévő járgányt, és elkerülni a szélét jelző sziklás szakadékot.

Mikor egy viszonylagosan simább szakaszra értem, és a kocsi dübörgése alábbhagyott, hirtelen valami furcsa hangot hallottam: mintha kiáltott volna valaki. Emberek! Végre kérhetek útbaigazítást. Gyorsan leállítottam hát a motort, és lehúzódtam. Térképpel a kezemben a hangok irányába siettem, átvágtam az út menti cserjésen, és kiértem egy kisebb tisztásra. Itt aztán földbe gyökerezett a lábam: pár lépésnyire tőlem két, szegényesen öltözött fickó épp hevesen vitatkozott valamin a közöttük mozdulatlanul a földön fekvő harmadik alak felett. Mint lassított felvételen a hóhér bárdja, úgy emelkedett a magasba egy ósdi kapa. A szándék nem lehetett kérdéses.

Reflexszerűen reagáltam:

– Állj! Ne tedd! – kiáltottam, és két ugrással mellettük termettem.  – Ne öld meg!

A kapát tartó fickó megdermedt, a másik pedig elkezdett valamit haragosan kiabálni. Egy mukkot sem értettem az egészből, de rajta is látszott, hogy nem fogott fel semmit abból, amit én mondtam. Pár pillanatig csak néztük egymást, és a helyzet csak annyiban változott, hogy a haragjuk már felém is irányult. Összeszedtem magam, és miközben igyekeztem nagyon nyugodtan és kimérten beszélni, kivettem a tárcámból egy százdolláros bankót. Arra gondoltam, hogy abban az esetben, ha a földön fekvő alak esetleg lopott valamit a parasztoktól, legkönnyebben úgy oldhatom meg a helyzetet, ha minél hamarabb kártalanítom őket. Pajzsként magam előtt tartva a helyi viszonylatban egész kis vagyonnak számító pénzt, lépésről lépésre a támadók és az áldozat közé furakodtam. Közben egyfolytában hajlongtam és beszéltem:

– Hagyjátok békén ezt a szerencsétlent, ne bántsátok! Itt a pénz, fogjátok! Menjetek el, menjetek! Ő is csak egy emberi lény, bármit is tett, nem érdemel olyan véget, hogy árokparton üssék agyon egy kapával, mint egy beteg kutyát! Nyugalom, emberek, nyugalom!

Vagy a pénz látványa, vagy a határozott, de nyugodt fellépésem, esetleg a megszólaló lelkiismeret megállásra kényszerítette a két férfit, az arcok megenyhültek, a kapa pedig lassan leereszkedett. Jobban szemügyre vettük egymást: a fickók első ránézésre helybéli parasztoknak látszottak, bár kissé furcsálltam a viselkedésüket, mert fajtájukra egyáltalán nem volt jellemző az agresszivitás. El sem tudtam képzelni, hogy mit művelhetett ez a szerencsétlen flótás, amivel a békés, bölcselkedő hajlamú buddhistákat ennyire felbőszítette. Ismét feléjük nyújtottam a pénzt. A kapát tartó paraszt fintorgott a bankjegy láttán, ellökte a kezem, és valamit indulatosan vartyogott, a másik némi tétovázást követően kikapta markomból a pénzt, megfordult, és elsietett. Az ottmaradt fickó egy darabig még toporgott, aztán engem megkerülve búcsúzóul rúgott egy jó nagyot a földön fekvő csontsovány alakba, és mint ki jól végezte dolgát, a társa után eredt. Nagyot sóhajtottam, és tekintetemmel hosszan követtem a távolodó alakokat. Na, ezektől sem kapok útbaigazítást!

A feszültség csak lassan csillapodott bennem, jó tíz percnek kellett eltelnie, hogy kezeim remegése alábbhagyjon. Mikor már vagy kétszáz méternyire járhattak, halk neszt hallottam a hátam mögül, és hátrafordulva, hirtelen szemtől szemben találtam magam a megvert illetővel.

Majd kitört a frász a látványától! Igen furcsa szerzet volt, az egyszer biztos! Leginkább valamiféle zarándokra vagy remetére hasonlított, de lehetett akár a falu bolondja is. Az ember errefelé lépten-nyomon találkozott ilyenforma emberekkel, a vidéken nyüzsögtek az aszkéták, az önjelölt guruk, a bölcselkedő koldusok, a kolduló bölcsek, a vándorló jógamesterek és az egyéb vallási kisiparosok. De a velem szemben álló férfinak még helybéli mércével is nagyon szokatlan volt a megjelenése: teljes ruházatát egy szál, rettenetesen mocskos ágyékkötő alkotta, testét imitt-amott friss és régebbi horzsolások, véraláfutások, hegek, na meg a legkülönfélébb tetoválások díszítették, ráadásul a hosszú, karomként meghajló körmei legalább egy éve nem láttak ollót. A képet a férfi torzonborz, csapzott, szennyes-szürke szakálla és tekintélyes magasságra tornyosuló hajkoronája tette teljessé. A sprőd szakállban apró szemét, fűszálak és rizsszemek seregei estek fogságba.

De amint találkozott a tekintetünk, a külseje azonnal másodlagossá vált. A fekete szemek országában egy ilyen áthatóan kék szempár önmagában is figyelemreméltó, de nem a színe volt az, amitől megdermedtem. A meghatározhatatlan korú férfi hangtalanul közelebb lépett, tekintetét az enyémbe fúrta, aztán a szemei és az azokat keretező, homlokát és orcáit borító bonyolult tetoválás fokozatosan betöltötte a teljes látóteremet, mindemellett hirtelen olyan érzésem támadt, hogy az illető a vesémbe lát. Megpróbáltam elhúzódni, de a lábam nem mozdult, megbénult tagokkal álltam, mint egér a kígyó előtt. A varázslat csak két másodpercig tartott: a sámánszerűség az ágyékkötője redői közül elővett valami apró tárgyat, és szó nélkül a kezembe nyomta. Lenéztem: egy kerek, szutykos érme pihent a tenyeremen. Felkaptam a fejem, és már nyitottam is a szám, hogy tiltakozzam az ajándék ellen, de az ember már nem volt sehol. Megrökönyödve forgattam a fejem körbe-körbe, de mindhiába – a fickó egyszerűen eltűnt! Levél sem rezdült, fűszál sem görbült, mégsem láttam sehol. Elpárolgott.

A legközelebbi városban kerestem egy aranyművest, és megtisztíttattam vele az érmét. A többéves kosz- és faggyúréteg alól valamiféle teljesen ismeretlen, bonyolult minta bontakozott ki, de hogy mit is jelentett a dombormű, arról az ékszerésznek fogalma sem volt. Viszont a mesterember egész jól beszélt angolul, és lefordította nekem az érme élére vésett szöveget: „A sorsok könyvében az összes cselekedet előre meg van írva.” A mosolygós mester azt is elmondta, hogy az érme láthatóan nagyon régi, gyűjtők számára bizonyára komoly értéket képvisel, és szívesen meg is venné tőlem. Udvariasan elutasítottam az ajánlatát, és arra kértem, hogy alkudozás helyett inkább forrasszon hozzá egy fület, és akassza aranyláncra.

Mire sikerült végre elhagynom Indiát, a nyakamban lógó medál érintését már egészen megszoktam. Részemmé vált.

Huszonhárom évvel később

Ostoba, könnyelmű hibát követtem el, ezért most az életemmel fogok fizetni! Hogy lehettem ekkora barom? Alapszabály: soha, sehova ne menj egyedül, pláne nem terepmunkára! Más körülmények között mint a földtani, pardon, marstani részleg vezetője, egy ilyen kihágásért bármely beosztottamat rettenetesen leszidtam volna. A butaságomra nincs mentség, bár könnyelműségem részben érthetőnek tekinthető, hisz vizet találtam!

Az éjszakai műszak kellős közepén az egyik robotszonda vízgőzt jelentett a Pavonis Mons lábánál. Vizet! Ezt keressük már hónapok óta! A víz a kulcsa a tartós emberi jelenlétnek a Marson, mert ha van víz, akkor van oxigén, ha van oxigén, akkor van élet, üzemanyag, élelem! A második marsi küldetés vezető geológusaként a víz megtalálása volt az elsődleges feladatom. Munkám sikerén múlott az, hogy az emberiség eddigi leghatalmasabb szellemi teljesítménye és legnagyobb szabású pénzügyi és mérnöki vállalkozása sikerrel jár-e, vagy tartalékainkat felélve kénytelenek leszünk szégyenszemre visszakullogni a Földre.

Az itt-tartózkodásunk öt kemény hónapja alatt időm minden egyes percét a lehetséges vízlelőhelyek felkutatása és módszeres feltárása töltötte ki. Minden szóba jöhető helyszínt feltúrtunk a környéken, de eddig sosem bukkantunk értékelhető mennyiségű jégre. Az életadó nedű könnyűvérű lányka módjára incselkedett velünk: imitt-amott megmutatta magát, fellebbentette a szoknyácskáját, kacéran integetett, de sosem hagyta magát elkapni. Oly sokszor vetődtünk már árnyékra, hogy a kudarcokat már senki nem számolta, ezért amikor éjjel megkaptam a szonda jelentését, eldöntöttem, hogy mindenekelőtt magamnak kell ellenőriznem a lelet valódiságát. Minek riasztani a csapatot, ha ismét vaklárma az egész? Rájuk fér a pihenés. Egyébiránt a lelőhely egész közel, marsjáróval alig egyórányira helyezkedett el. „Sec perc alatt megjárom az oda-vissza utat” – gondoltam.

A terep semmiben sem különbözött a már korábban megvizsgált több száz helyszíntől: vörös sivatag közepén sziklás hegylánc, körülötte erózió által létrehozott omladékréteg. Csakhogy az adatok alapján a hegy lábánál, a vastag törmeléktakaró alatt nem kevés jég rejtőzött, és ha ez tényleg így is van… Beleborzongtam a perspektívába.

A rendhagyó helyszíntől eltekintve, feladatom egyszerű rutinmunkának számított, részlegem bármely laboránsa játszi könnyedséggel el tudta volna végezni. A marsjáró fúróberendezését vízszintes helyzetbe hoztam, beállítottam a paramétereket, aztán a fúrót a hegyoldal egy viszonylag stabilnak látszó pontjára irányítottam. Mivel látnom és értékelnem kellett a berendezés által a felszínre felhozott kőzetmintákat, egészen közel mentem a marsjáró hátuljához. Már huszonnyolc méternél jártunk, amikor a talaj remegni kezdett, és a hegyoldal elindult felém.

Mázsás sziklával a mellkasomon ocsúdtam fel. A kődarab nem roppantotta szét az űrruhámat, de annyira összepréselte a tüdőmet, hogy alig kaptam levegőt. Végtagjaim mélyen a törmelék alatt lehettek eltemetve, mert bárhogy is erőlködtem, nem bírtam megmozdítani egyiket sem. A rádió hallgatott, nyilván megsérülhetett a mellkasi panelen elhelyezett kommunikációs egység. Sakk-matt. Ha a marsjáró kamerái fel is vették a történteket, mire a helyszínre ér a mentőcsapat, én már rég halott leszek, számításaim szerint már csak perceim lehettek hátra. Hiába minden, pusztulásom elkerülhetetlen. Csak abban reménykedtem, hogy tényleg van itt víz, és a halálom nem lesz teljesen felesleges. Az oxigénhiány miatt a tudatom kezdett elhomályosulni, a mellemre nehezedő súlyt egyre elviselhetetlenebbnek éreztem, míg végül a természet megkönyörült rajtam, és elvesztettem az eszméletemet. Pislákoló tudatom utolsó világos pillanatában arcom előtt mintha látni véltem volna egy ragyogóan kék villanást, meg valami mozgó sötét foltot, de többre már nem maradt időm, mert elnyelt a sötétség.

Mikor ismét visszanyertem az öntudatomat, legalább harmincméternyire a hegyomlás peremétől feküdtem arccal a föld felé. Szédültem, erős hányinger környékezett, fájt minden tagom, a tüdőm pedig zihálva igyekezett bepótolni a lemaradását, és csökkenteni a csaknem végzetes oxigénhiányt. Első gondolatom az volt, hogy szerencsémre a szkafander kibírta a megpróbáltatást, mert ellenkező esetben már halott lennék. Kezemre támaszkodva először féltérdre emelkedtem, aztán nagy nehezen felegyenesedtem.

Fokozatosan tisztuló tekintetemet körbehordoztam, de még jó pár percbe beletellett, mire felfogtam a látottakat: ott a hegy, a friss omlás nyoma, a félig betemetett marsjáró, törött fúróberendezéssel a tetején, körülötte rengeteg emberméretű szikladarab és kisebb kövek kupacai. A járműtől kezdődően a puha talajban mély barázda húzódott irányomba, mintha egy magatehetetlen embert hurcoltak volna végig a földön. Döbbenten eszméltem rá, hogy az a valaki csakis én lehettem! Engem ástak ki a törmelék alól, és én voltam az, akit biztonságba vonszoltak! Na, de ki tette? És hova lett az illető? Senkit sem láttam a környéken, csak a szél süvített egyre hangosabban. Lehajoltam, és szemügyre vettem a talajt: a puha, rozsdavörös homokban a csizmám sarka által szántott barázdák között tisztán látható nyomok vezettek a baleset helyszínétől egészen addig a pontig, ahol éppen álltam, itt aztán a lábnyom folytatás nélkül félbeszakadt. Csak néztem, és nem akartam hinni a szememnek: a nyomokat nem egy szkafander otromba csizmái, hanem keskeny, csupasz emberi talpak hagyták a homokban!

Agyam megtagadta a szemeim által közvetített látvány befogadását, lábaim remegni kezdtek, és ismét térdre rogytam. Hosszú percekig bámultam magam elé a földre. Szívem vad dübörgését csak a megingathatatlannak hitt racionális világom összeomlását kísérő robaj múlta felül.

A Pavonis Mons lejtőjéről leszakadó hajnali szél viszont fittyet hányt a lelkiállapotomra, és azon nyomban nekilátott eltüntetni a Mars felszínéről az oly idegen lábnyomokat, a pergő, rőtvörös homokszemek pedig már félig be is temették a porban fekvő, hosszú évek óta szerves részemmé vált, de most már az ősi medáliájától megfosztott aranyláncomat.