A szökevény

Petronius, a börtönhajó éltes parancsnoka, már órák óta csak mímelte az alvást, csukott szemmel, de éber tudattal feküdt kabinja teljes sötétjében. Nem tudott aludni, szorongott és feszülten fülelt minden neszre, minden hangra, amely a cellasor felől érkezett. Ha szisszent egy ajtó – összerezzent, ha lépteket hallott – kiverte a víz.

Ez a fajta nyugtalanság sosem volt jellemző Petroniusra, aki dicső fogházőr dinasztia tehetségesnek tartott tagja és tapasztalt szakember hírében állt. Az élete mostanáig kimérten és tervszerűen, mondhatni unalmasan zajlott: felvette a rabszállítmányt, elfuvarozta a szerencsétleneket a börtönbolygóig, megvárta míg az egészségügyiek törölték az elítéltek memóriáját, és ezt követően a kábult bagázst kirakta valami félreeső helyen valamelyik szárazföld területén. Egyszerű, mint egy pofon.

Így ment ez mintegy negyven évig. Óvatosságának hála Petronius ez eddig sikeresen távol tudott maradni minden politikai intrikától és hatalmi csatározástól, sőt, munkája révén családja az emberek megbecsülésének és a környezet bizonyos mértékű tiszteletének is örvendhetett. A világ hatalmasságai következetesen békén hagyták, hiába, jó börtönőrre mindig szükség van!

Mindennek tegnapelőtt éjszaka hirtelen vége szakadt.

Két napja épp az igazak álmát aludta (amiben segítette a bőséges vacsora és a jelentős mennyiségű alkohol elfogyasztása is), amikor az éjszaka kellős közepén azzal a határozott érzéssel riadt fel, hogy nincs egyedül a kabinjában. Az öreg smasszer, feszülten figyelve minden gyanús neszre, még egy kis ideig mozdulatlanul feküdt, aztán kezét a párna alá csúsztatta és előrántva az ott tartott fegyvert rekedten a sötétbe ordította:

– Ki van itt? Válaszoljon, különben tüzet nyitok!

Válaszképpen egy kimért hang szólat meg a fejében:

– Elteheted a fegyvert, Petronius! Sejted, ki vagyok én?

A halálra ijedt testes ember szánalmasan dadogni kezdett:

– Az, az U-uralkodó! Ő Császári Felsége, a belső bolygók ura, a külső gyarmatok kormányzója, a Psyhognomikus Rend lovagjainak Nagymestere, minden...

– Hagyd! Szólíts egyszerűen Uramnak! Ne fáraszd magad a beszéddel, nem kell kimondanod a savakat, bőven elég a gondolat maga. Megértetted?

– Igenis, Nagyuram! Miben lehetek szolgálatodra?

Az öreg porkoláb magában gyorsan búcsút vett az életétől és felkészült a legrosszabbakra. Az Imperátor galaxisokon átívelő gondolati látogatása általában semmi jót nem jelentett a felkeresett fél számára, ráadásul mérhetetlen mentális hatalmának sem páncél, sem gyors hajó, sem bármilyen erős anyagi fegyver nem állhatta útját. Ha el akart valakit pusztítani, csak gondolnia kellett rá, száz parszeknyi távolságból is bármikor bárkinek okozhatott pokoli fájdalmat vagy őrülettel sújthatja a bűnöst. Mit tehet az ember ily hatalom ellen?

– Semmit. – dübörgött végig az agyán a súlyos gondolat. ­ – De nem büntetni jöttem, ne remegj! Feladatom van számodra, Petronius!

– Hallgatlak és engedelmeskedem, Uram!

– Mit tudsz a külön cellában lévő fogolyról?

– Nem sokat. Valami politikai elítélt. Társadalom elleni bűnökért ítélték el, de a részleteket nem ismerem, nem néztem utána. Bocsásd meg a tudatlanságomat, Nagyuram, de nekem általában csak az a fontos, hogy mennyire hajlamos az erőszakra a delikvens, mert attól függően szervezem meg az őrzését. Esedezem...

– Petronius, az előtt kezdesz mentegetőzni, mielőtt még bármit is számon kértem volna rajtad. Hallgass és figyelj! Az a fogoly a fiam, ennél fogva fontos személy. Sok fiam van, de ő különösen kedves a szívemnek. Tehetséges, kreatív, független és idővel majdnem olyan erős lehet, mint én. Nem egy klónszemélyiség, ki engem majmol, hanem egy igazán önálló és független egyéniség. Ezer éve várok ilyen gyermekre! Szükségem van rá!

– De akkor miért van ezen a hajón, Uram? A kolóniára csak kiradírozott agyú bűnözők és azok kerülnek, kik születésük óta nem rendelkeznek semmilyen mentális képességgel, emiatt esélyük sincs a beilleszkedésre. Az evolúciósan elmaradt nyomorultak menedéke ez a bolygó, nem a hercegeké!

– Fellázadt ellenem, öreg barátom! Összeesküvést szőtt és felkelést szított. Ráadásul nem is csinálta rosszul. Persze esélye sem volt ellenem, ettől függetlenül meg kell őt büntetnem. A fiam idealista és naiv, fogalma sincs a hatalom valódi természetéről. Eszméinek a valós élethez nincs semmi közük, emellett ezek a marhaságok csak megakasztják a fejlődésben. Meg kell tanulnia a leckét!

– Miféle leckét, Uram?

 – Hogy a jó szándék és a jótett mindig elnyerik méltó büntetésüket. Ebben fogsz te nekem segíteni, Petronius!

– Én?! Hogyan? A nyomorult hármas szintű kepésségeimmel miképp szólhatnék bele a fiad dolgaiba? Ha annyira erős, mint ahogy mondod, pillanatok alatt átlát majd rajtam és eltapos, mint egy férget!

– Nyugalom. Semmi olyat nem várok el tőled, amire nem vagy képes. Egyebek iránt még egy jó ideig féken tudom tartani a herceg képességeit, így nem eshet bántódásod.

– Mit tegyek, Uram?

– Azt akarom, hogy a fiam szökjön meg. Vigyáznod kell arra, hogy azt higgye, magától tudott kiszabadulni! Sértetlenül jusson el a bolygó felszínére és ott éljen addig, míg meg nem szelídül, vagy nem jön rá elképzelései életképtelenségére. Azok odalent vademberek, a világuk pedig egy pokoli hely. A leküldött deviánsok emlékeit töröljük ugyan, de ezzel a természetüket még nem változtatjuk meg. Ölnek, rabolnak, háborúznak! Pazarolja csak ezekre a barbárokra a jóságát, meglátjuk mire megy vele! Egy kis kudarc gyakran igen jellemformáló lehet. Akkor hozod vissza, ha már kijózanodott.

– De Nagyuram, ha a helyzet odalenn ennyire súlyos, a fiad megsérülhet vagy meg is halhat!

– Ettől nem kell tartanod! Rég elérte azt a szintet, amikor fizikai síkban csaknem sérthetetlen. De ha ennyire félted, akkor nyugodtan elkísérheted. Igen, ez lesz a jó megoldás! Vele mész te is. Készülj fel arra, hogy évekig is eltarthat a folyamat, a legény makacs fajta. De ha sikerrel jársz, a jutalom nem marad el. Olyan ajándékot kapsz tőlem, amiről még álmodni sem mertél, és ezen kívül a Birodalom minden más őre fölé emellek. Számítok rád, Petronius!

A beszélgetés óta eltelt órák lázas töprengésben és a szökés előkészületeiben teltek el. A Császár látogatását követően az öreg őr egy szemhunyásnyit sem tudott aludni, de végül megtalálta a módját annak, hogy a herceg sikeresen megszökhessen, és ő maga, mint ahogy az egy jó börtönőrhöz illik, az üldözésére indulhasson. Szerencsére a fogoly sosem látta az arcát, és apja béklyójának köszönhetően az agyát sem tapogathatta le. Odalent majd melléje szegődik és eljátssza az ostoba bennszülöttet.

Petronius csukott szemmel feküdt a sötétben és feszülten várta az üzemzavart jelző sziréna hangját. Számításai szerint már csak percek maradhattak a robbanásig. Csak el ne romoljon valami, csak félre ne csússzon a terve!

Ijesztette is, meg örömöt is szerzett neki az a gondolat, hogy fogalma sem lehetett arról, mit hoz számára a holnapi nap vagy hányféle veszély fenyegeti majd a bolygó felszínén. Teste furcsamód könnyű volt, agya úgy pörgött, mint még soha, élvezettel ízlelgette a rég nem tapasztalt izgalom zamatát, és a tespedés hosszú évtizedei óta most először érezte magát igazán élőnek.

Amikor felbőgött a sziréna, Petronius azonnal kinyitotta a szemét és tettre készen felült az ágyban. Ajkai hangtalanul szavakat formáltak:

– Ha nem halunk meg kínok-kínján a vademberek kezei között, még jól is szórakozhatunk ezen a golyóbison, Jézus herceg! – mondta a börtönőr, és elindult az ajtó felé.