A túlsó part

– Kedves nézőink, mindössze néhány rövid kérdésre maradt időnk, mielőtt az űrhajó a Hold rádióárnyékába kerül, és a kapcsolat megszakad – hadarta a CNN szőke riporternője, aztán egy másik kamerába nézett és folytatta:

– Chiang Ching Lee őrnagy, amikor két évvel ezelőtt a kínai kormány bejelentette a holdbázis létrehozásának nagyszabású tervét, a világ  tudósai hitetlenkedve és kissé gúnyosan csupán a vállukat vonogatták Senki sem vette komolyan a bejelentést, minden szakértő egybehangzóan azt állította, hogy ehhez az önök országának még legalább hat-nyolc év megfeszített munkájára lenne szüksége, ha egyáltalán valaha is képes lesz ekkora teljesítményre. Mekkorát tévedtek! Kétezer-tizenkettő óta önöknek sikerült bebizonyítaniuk, hogy a szándékon túl rendelkeznek kidolgozott tervekkel, mi több, ezen terveiket igenis képesek valóra váltani.

Jelen pillanatban az összes nézőnk az otthoni képernyőkön az építendő holdállomás számítógépes modelljét nézegeti. A terveket látva mindannyian azon tűnődünk, hogy vajon a kínai mérnökök csupán véletlenül kölcsönözték az építménynek az ötágú csillag formáját, vagy alakja valamiféle politikai kiáltvány szándékával is bír?

A jóképű, élénk tekintetű, harmincas évei elején járó űrhajós komoly arccal válaszolt:

– Se ez, se az. A holdbázisunk formája, természetesen, nem lehetett a véletlen műve, de nem politikai szándék diktálta, hanem a józan mérnöki mérlegelés. Ugyanis az adott méretek keretein belül a dokkoló nyílások ilyenfajta elrendezése használja ki leggazdaságosabban a rendelkezésre álló helyet, maximális funkcionalitás mellett legkisebb anyagszükséglettel bír, és ezen felül sokban megkönnyíti a karbantartást is.

– Őrnagy úr, értesüléseink szerint az önök hajója pont azt a központi egységet szállítja a Hold felszínére, amely köré a későbbiekben fog felépülni az egész állomás. Meddig szándékoznak a Holdon maradni?

– Csak tíz-tizenkét óráig. Leszállunk, letesszük a központi modult, kinyitjuk a napelemeket és beüzemeljük az energetikai rendszereket. A többi az utánunk jövő expedíciók dolga lesz, a lényegi munka az ő feladatuk. Ők szállítják majd a Mare Nubium platójára az öt lakóegységet, nekik kell azokat összeszerelni, csatlakoztatni a központi modulhoz, feltölteni levegővel, és lakhatóvá tenni a bázist. Mi csak tehertaxisok szerepét töltjük be eme vállalkozásban.

– Azt gondolom, kedves Chiang Ching-Lee, hogy jelen pillanatban az egész világ tisztelettel adózik ezeknek a fuvarosoknak, és a többi nagyhatalom űrkutatója maguk miatt hosszú évekre elvesztette a békés alvás képességét! Sok sikert, biztonságos landolást és problémamentes hazatérést kívánunk önöknek! Búcsúzóul már csak egy kérdést engedjen meg: terveztek az állomásra nászútas lakosztályt is?

– Nem, tudtommal nem terveztek – vigyorgott szélesen az őrnagy. – Sejtem, mire akar kilyukadni, Elizabeth! Viszonyunk Jiang Meivel egyáltalán nem titkos, már évek óta együtt élünk, a felkészítést is együtt csináltuk végig, szándékaink nyíltak és egyértelműek. Kedves Elizabeth, a kimondatlan kérdésére válaszolva tájékoztatom, hogy menyasszonyommal közvetlenül a földet érésünket követően összeházasodunk. Igaz, Mei?

– Így van, kedvesem. Már alig várom az esküvőt, de főleg az utána következő nászutat, na meg a hetekig tartó semmittevést! – intett a kamera felé az őrnagy balján ülő aprócska fiatal nő, miközben másik kezével egy érintőképernyőn dolgozott.

– Attól tartok, Elizabeth, hogy félbe kell szakítanunk a riportot, mivel a kommunikáció perceken belül megszűnik. Viszontlátásra, és köszönjük a jókívánságaikat! Ötvenkét perc múlva ismét beszélhetünk – fordított el egy kapcsolót az őrnagy.

Ezt követően mindkét űrhajós arcáról azonnal eltűnt a mosoly, helyét a feszült várakozás kifejezése foglalta el. Anyanyelvükre váltottak:

– Hála az égnek, végre leszálltak rólunk! – sóhajtotta megkönnyebbülten a férfi.

– Pedig úgy látszott, élvezed a szereplést – mormogta a lány az orra alatt.

– Dehogy élveztem! De tudod, mi Peking véleménye erről: nem elég létrehozni valamit, azt meg is kell másokkal szerettetni, végső esetben elfogadtatni. Politika! – mondta utálkozó grimasszal az őrnagy, és folytatta: – Foglalkozzunk végre a munkánkkal! Jiuquan, hallotok minket?

– Minden szót, őrnagy! Hatvan másodperc múlva rádióárnyékba értek, de ezt jól tudjátok. A telemetria adatai szerint az összes rendszer kifogástalanul működik. Nincs más dolgotok, mint elvégezni azokat a fékezőmanővereket, amiket már ezerszer elpróbáltatok. Találkozunk a túloldalon! Vége!

A rádió reccsent egyet, aztán végleg elhallgatott, az összeszokott páros olajozottan tette a dolgát:

– Pozíció?

– Optimális!

– Sebesség?

– Kilenc kilométer per szekundum.

– Pályamagasság?

– Százharminc egész kilenctized kilométer és csökken.

– Rendben, kezdjünk hozzá! Sisakot lezárni! Indítom a fékező hajtóműveket: öt, négy, három, kettő, egy – most!

A hajó remegni, rázkódni kezdett, egész belsejét mély dübörgés töltötte be. Teltek a percek, a két ember a jelentős túlterhelés alatt nyögött és nagyokat fújtatott. Már a Hold sötét oldala felett tartó útjuk harmadát tették meg, mikor a nő fojtott hangon megszólalt:

– Ching, mi az ott a felszínen?

– Hol?

– Jobb alsó kvadráns, G-9 kocka – bökött a képernyőre Mei.

Az őrnagy kinagyította a fedélzeti kamera képét és hitetlenkedve bámulta az eredményt: az éjszakai félteke kisebb területén száz, meg száz különböző színű fény ragyogott. Még jobban ráközelítve kivehetővé váltak a különböző méretű és formájú építmények csoportjai, melyeket kígyó módjára tekeredő csőszerű járatok kötötték össze. Az egész komplexum közepét a legalább száz méter átmérőjű kupola uralta, ehhez négy egyforma, sötét, rombusz alakú gigászi tárgy tapadt. Egyenként lehettek vagy ötszáz méter hosszúak, szélességük, magasságuk a százötven métert is elérte.

– Mi ez, Ching? Mi a nyavalya ez? – kérdezgette egyre nagyobb aggodalommal Mei.

– Honnan tudhatnám? Bázisnak látszik, azok meg hajók lehetnek, legalábbis a földi logika szerint! Egek, mi lesz ebből? Ha ezt a Központban megtudják...! Mei, készíts pár fotót és küld át a rádió adattárolójába. Amint kiérünk az árnyékból...

– Nézd, őrnagy! Valami történik odalent!

Az egyik épület tetejéről erős villanás kíséretében levált egy fénypont, mely eztán sebesen a hajó felé vetette magát. Chiang Ching-Lee vadászpilóta ösztönei azonnal működésbe léptek:

– Rakéta! – ordította és rácsapott az előtte lévő billentyűzetre.

Épp csak annyi ideje volt, hogy leállítsa az automatikus fékezőmanővert, kézi vezérlésre kapcsoljon, és tövig nyomja a manőverező hajtóművek gázkarjait. A testes járgány bukfencet vetett és a becsapódó lövedékeket a leszállómodul vaskos aljával fogadta.

A nagyerejű robbanás moraja összefolyt a szakadó fém sikolyával, ezt hasadó kompozit éles recsegése és az űrbe kiszökő levegő sziszegése kísérte. A detonáció ereje darabjaira szaggatta a leszállóegységet, de a pilótakabin még félig-meddig egyben maradt. A hajó roncsa pörögni kezdett és a Hold felszíne felé vette az irányt.

– Ching, segíts! Csinálj valamit! Nem akarok meghalni! – kiabálta kétségbeesetten Mei.

De bármivel is próbálkozott a pilóta, semmi sem működött. A meghajtás leállt, szökött a levegő, a számítógép pedig nem válaszolt egyetlen utasításra sem. A hajó feltartózthatatlanul a Hold felé közelített, a kráterek nőttön-nőttek az ablakban, míg teljesen el nem takarták az egész látóteret. Az utolsó emlék, ami beleégett Ching retinájába a becsapódás pillanatában, az a kedvese könnyes szeme volt.

Aztán ütés, fájdalom... csend.

Chiang őrnagy teljes sötétségben tért magához. Egy ideig fogalma sem volt arról, hogy ki ő és hogyan került ide, mint ahogy arról sem, hol van az az itt. Bárhogy meresztette a szemét, nem látott semmit, teste sok helyen fájt, de a fájdalom leküzdése nem probléma egy felkészült katona számára. Az akadémián jól kiképezték hasonló helyzetek leküzdésére.

Az akadémia emléke eszébe juttatta egy kedves leány arcát, kinek pufók ajkai mindig készen álltak a mosolyra.

– Mei! Mei! Hallasz? Válaszolj! Jiang Mei másodpilóta, azonnal válaszoljon!

De nem jött válasz, a rádió hallgatott. Az őrnagy kétségbeesetten próbált feltápászkodni, de ez csak nagy nehezen ment neki, mert valami akadályozta minden mozdulatát. Előbb némi küzdelem árán a mellkasa alá húzta mindkét karját, aztán többszöri próbálkozásra kinyomta magát, és kiemelkedett az őt fogva tartó anyagból. Amint felemelte a fejét, valamivel világosabb lett. A csillagok derengő fényénél a férfi körülnézett, és döbbentem megállapította, hogy a szabad holdfelszínen áll. Mivel felsőtestével ellentétben a lábai még mindig a regolit fogságában voltak, megpróbálta kiásni magát. Bár a rendkívül finom szemcséjű kőzetpor szorosan fogta tagjait, kezeit használva hamar kiszabadult, és pár perccel később fel tudott egyenesedni.

– Hát, nem így akartam a Holdra lépni, az egyszer biztos! – mormogta az űrhajós és a legközelebbi sziklacsoport felé indult el.

Mikor felmászott a kőhalmaz tetejére, végre körülnézhetett: egynéhány kilométernyi átmérőjű kráter kellős közepén tartózkodott, körülötte, amerre csak ellátott, halott holdbéli táj húzódott. De mi az ott? Valami világos derengett a csillagok fényénél. A hajó, a hajójuk!

– Mei, megyek már! – kiáltotta, és hatalmasakat szökellve elindult a roncsok irányába.

Minél közelebb ért, annál több törmeléket, leszakadt burkolatdarabot, használati tárgyat talált szerte-széjjel szétszórva egy széles sávban. Ezek mellett a porban mély gödrök és barázdák jelezték a becsapódó hajótest útját. A nyomokból ítélve a hajójuk éles szögben ütközött a felszínnek és pörögve-bukdácsolva, végigpattogott a kráter alján, míg neki nem csapódott a túloldali falnak. Ő maga valahol útközben eshetett ki, és életét a krátert borító puha por menthette meg. Veszettül dobogó szívvel ért oda a pilótakabin maradványaihoz:

– Mei, hallasz? Könyörgöm, mondj valamit!

Tudta, hogy semmi értelme szólongatni a kedvesét, mégsem bírt csendben maradni. Remegő kézzel szedte le a kabint borító törmeléket, amíg végül meglátta azt, amitől a legjobban rettegett: a kabin hosszában kettéhasadt, a baloldali pilótaszék teljesen összegyűrődött és a kráter sziklás fala alá ékelődött. A maradványok közül kiállt Mei jobb kézfeje, a test többi része valahol a pengeéles fémtörmelékben pihent. Az őrnagynak nem lehettek kétségei afelől, hogy a kedvese halott. Odakúszott az apró, kesztyűs kézhez, sisakja üvegéhez szorította és csókot lehelt rá. Vállát zokogás rázta.

– Megyek hozzád, kedvesem, légy még egy kicsit türelemmel! – suttogta maga elé.

Az űrhajós pontosan tudta, hogy hiába úszta meg a zuhanást, ez nem felmentő ítéletet jelent, csupán egy kis haladékot a kivégzése előtt. Nem volt se rádiója, se hajója, ráadásul egyedül állt a Hold azon féltekéjének kellős közepén, amit még látni sem lehet a Földről. A szkafander tartálya húszórányi oxigént tartalmazott, feltéve, ha az ember egy helyben ül, és nem csinált semmit. Ronda halál a fulladás, de szerencsére akad jobb megoldás!

Az első repülések óta minden kínai űrhajós választhatott: cián vagy pisztoly. Katona lévén az őrnagy szerencsére a pisztolyt választotta, jelen helyzetben bajos is lett volna bevenni a ciánt. Az aprócska revolver a combzsebében pihent speciális dobozkában.

Chiang Ching Lee őrnagy elővette a fegyvert és kihajtotta a dobtárat (vaskos kesztyűjében ez nem bizonyult egyszerűnek), de abban csupán két töltény árválkodott öt helyett. Hát persze, hisz csak kéttagú volt a legénység! Már emelte sisakja üvegéhez a pisztolyt, amikor a gyász és a kétségbeesés mellett valami más is megmozdult a lelke mélyén: harag, gyűlölet, gyilkos indulat. Az érzés egyre nőtt, mígnem teljesen eluralkodott rajta.

„Mocskok, rohadékok, gyáva férgek! Figyelmeztetés nélkül lőttek le minket! Lecsaptak, mint egy kellemetlenkedő rovart. Megölték a kedvesemet! Semmit sem ártottunk nekik, semmit! Aljas kutyák, mit keresnek ezek itt?! Biztos, hogy nem békés kutatók!” – gondolta az őrnagy, aztán a tekintete a kezében tartott fegyverre tévedt:

– Ráérek meghalni. Legalább egy mocskot a halálba viszek magammal. Megkaphatja Mei golyóját! – mondta a katona és elindult megkeresni menyasszonya gyilkosait.

Két órával később az űrhajós a központi kupola falához lapulva egy aprócska ablakon figyelte a benti nyüzsgést. Szerencséjére a Hold eme féltekéjén éppen éjszaka volt, ezért az ellenséges bázis fényeit gyorsan megtalálta. Egy hatod G mellett könnyű űrruhájában nagyokat szökkenve hamar ideért. Már egy jó ideje figyelte a kupola belsejében gyülekező furcsa madárszerű lényeket, és ez alatt fejében kikristályosodott egy haditerv. Miután döntésre jutott, Chiang őrnagy elrakta a revolvert és eltűnt az éjszakában.

Órákkal később tért vissza megrakva nagy halom mindenféle tárggyal és törmeléknek látszó dologgal, letette a terhét a fal tövében, és ismét eliramodott a hajóroncsok irányában.

Ezúttal méretes gömbtartállyal tért vissza, kicsit később még eggyel. Ránézett a szkafander kijelzőjére: még két és fél órája maradt.

– Sietnem kell! – suttogta és nekilátott a munkájának.

Óvatosan járt el, igyekezett minél kevesebb zajt csapni, nehogy a benntartózkodó idegenek közül bármelyik is meghallja a kotorászását. Nyomós oka volt az óvatosságra. Korábban az ablaknyílásnál leskelődve az őrnagy döbbenten vette észre, hogy a termetes kupola falának vastagsága alig érte el a tíz centimétert, és ettől az egész inkább tűnt felfújható sátornak, mint szilárd építménynek. Minden bizonnyal a belső nyomás tartotta fenn a szabályos félgömbformát és biztosította a falak merevségét. A fémszálakkal átszőtt ismeretlen anyag jó erős lehetett, de messze nem jelentett akkora akadályt, mint a központi kupolához dokkolt csatahajók tömör páncélzata. Erre a vékony falra épült az egész terv.

Legelőbb leszedte a könnyű kompozitból készült egyszemélyes tartalék vészzsilip szekrényének egyik ajtaját, a nyitott peremet bekente zselészerű fotopolimer gyantaragasztóval, aztán az egészet a kupola falához nyomta. A ragasztó szórópisztolyának másik végén lévő ultraibolya lámpával végigment a ragasztott felszínek mindkét oldalán, kívülről és belülről biztosítva ezzel a tökéletes tapadást. A fényre megszilárduló ragasztó ereje a hegesztésével vetekedett, emellett a vákuumban is tökéletesen működött.

A zsilipszekrény oldalán lévő bemeneti csonkok közül kettőt lezárt, kettőhöz pedig rugalmas csövekkel csatlakoztatta a gömbtartályokat. Munka közben többször az órájára pillantott és ilyenkor fokozta a tempót. Miután a tartályok csatlakoztatva lettek, az őrnagy a szekrény belsejében két, arasznyi széles, hengeres tárgyat erősített rá a kupola falára. Ezekhez két vékony drótpár vezetett, amiket előrelátóan a gyantán keresztül vezetett be, még mielőtt az megszilárdult volna. Gondosan rákötötte a hengerek elektromos csatlakozóira a vezetékeket és ezt követően gondosan bereteszelte a külső ajtó mindegyik biztonsági zárját.

Vége! A bosszú eszköze bevetésre készen állt! Chiang Ching letekert úgy harmincméternyit a zsinórokból, és a négyből kettőt a tartalék szkafander akkumulátorának negatív pólusához csatlakoztatta. Kezében az akkuval ismét az ablakhoz lépett és figyelni kezdett.

Odabenn egyre többen tolongtak, százával nyüzsögtek a cseppet sem szimpatikus idegenek. Mindenki a kupolaterem közepén álló emelvény köré csoportosult. A jelenlévő lények dudoros fején háromfajta, bonyolult drótfonatra emlékeztető koronaszerűség tekergett. Tömegével lehetett látni aprókat, jó néhány közepeset és három-négy egészen terjedelmeset is. Itt-ott dísztelen példányok futkostak, bár láthatóan igyekeztek minél távolabb tartózkodni a koronásoktól.

„Úgy nézem a drótfejűek lehetnek a tisztek, a dísztelenek meg közkatonák. A helyzetből ítélve itt valószínűleg katonai tanácskozás, esetleg vezérkari megbeszélés készülődik. Gyertek csak, madárkáim, nyugodtan dumáljatok, nekem is lesz hozzátok egy-két szavam!” – gondolta dühöngve az ember.

Nem hallhatta, mi történik odabenn, de az ablakon keresztül mindent látott. Egyszer csak a jelenlévők ugrálni, egy helyben pattogni kezdtek, aztán mind megdermedtek: a központi emelvényre egy különösen visszataszító, ráncos, dagadt, kopasz pulykára emlékeztető egyén kúszott fel. Fején hatalmas fonat díszelgett. Megjött a főnök.

Most, hogy a delikvens egy helyben állt, Chiang őrnagynak alkalma nyílt jobban megfigyelni az idegent. Testalkatával tényleg madárra emlékeztetett, de halványsárga bőrét nem tollak, hanem foltokban növő pikkelyek borították. Feje csak a két nagy szem miatt hatott madárszerűnek, a függőleges szájnyílást csőr helyett puha és mozgékony ajkak keretezték. Két, közvetlenül a nyak tövénél növő, hosszú, ízelt maki ujjakra emlékeztető ujjakkal megáldott kéz tette teljessé a képet. Szegénykém, ritka ronda egy jószág volt.

A parancsnok előtt az emelvény tetején megjelent egy háromdimenziós kép: kékeszöld gömb, fehér felhőkkel fedve. A Föld. A kép hirtelen a Holdra váltott, aztán megjelent a bázis kinagyított képe, ezen a négy csatahajó emelkedett fel éppen. A következő kép ismét a Földet mutatta, a hajók a nagyobb szárazföldek fölé navigáltak, aztán levált róluk egy nagy csomó kisebb repülő tárgy. Egymás után jelentek meg a földfelszín képei, rajtuk a pontos célpontok részletes ábráival: radarállomások, teleszkópok, katonai repterek, légvédelmi állások, rakétasilók, erőművek, elektromos csomópontok, kormányzati épületek és egy rakás olyan dolog, amit még az őrnagy sem ismert fel. Következőként megjelent egy animáció, ahol rakéták, taktikai nukleáris töltetek, egyéb robbanóeszközök csapódtak be a megjelölt célpontokba. A képek folyamatosan váltották egymást, telt az idő, míg nagy sokára a lista végére értek. Ez a rész jó hosszan tartott, nyilván minden tiszt megkapta a maga konkrét feladatát.

Nem kellett katonának lenni, hogy megértse az ember, mit akarnak elérni a szarháziak. A Föld minden fejlett államának észlelési, kommunikációs és légvédelmi létesítményeinek a módszeres megsemmisítése, a légierők és az országok infrastruktúrájának megbénítása volt a terv. A következő képnél viszont Chiang ereiben megfagyott a vér: az első hullám által lefegyverzett és megbénított Föld felett gigantikus, városméretű anyahajók jelentek meg, és kezdetét vehette a tényleges invázió.

A nagykoronás még magyarázott volna valamit, amikor hirtelen abbamaradt a bemutató, és minden szempár arra az ablakra irányult, amely mögött az űrhajós ácsorgott. Észrevették! A lebukást magának köszönhette, mert annyira belefeledkezett a látványba, hogy óvatlanul kilépett az árnyékból.

– Sebaj, pajtikáim! Íme, az én köszöntésem! Élvezzétek! – mondta az ember, és hozzányomta az egyik drótot az akkumulátor érintkezőjéhez.

A roncsok közül kiguberált irányított robbanótöltetet eredetileg a leszállóegység leválasztására tervezték, de ereje ahhoz is elég volt, hogy kéttenyérnyi lyukat üssön a falba. Odabenn nagy futkosás támadt, de az őrnagynak nem volt ideje kárörvendeni, mivel a robbanás bosszújának csak a legelső lépése volt. Odasietett a kupola falára erősített zsilipszekrényhez és tövig megnyitotta a tartályok szelepeit. A manőverező hajtóművekhez való kétkomponensű hajtóanyag és oxidálószer több száz atmoszféra nyomással zúdult a szekrény belsejébe, ott összekeveredett, és a permet a robbanás ütötte lyukon egyenesen a kupola légterébe tódult.

A dimetilhidrazin és a dinitrogen tetraoxide külön-külön is igen mérgezőek, összekeveredve pedig gyilkos elegyet képeztek. Chiang őrnagy ismét az ablakhoz sietett és belesett. Odabent súlyosnak látszott a helyzet: többen már a földön vergődtek, talpon maradt társaik menekülni próbáltak. Egy félig megvakult, füstölgő bőrű lény pont az ő ablakának futott neki, a szájnyílásából csordogáló sárga hab az üvegre fröccsent. Egy pillanatra az ember és az idegen tekintete találkozott, erre az őrnagy felemelte a jobb öklét, és minden földi ember számára egyértelmű gesztussal felmutatta a középső ujját. A lény csak nézett, lehet, hogy már nem is látott, de lehet, hogy csupán nem értette a dolgot.

– Mit bámulsz, mocsok, szokj hozzá! – vicsorgott a katona.

A tartályok gyorsan kiürültek, elérkezett a következő lépés ideje. Az őrnagy hátrálni kezdett és egy hosszú, több különböző színű drótból összeeszkábált vezetéket húzott maga után. Mikor a végéhez ért, zárta az áramkört és sietve távolodni kezdett. A második töltet begyújtotta az elegyet. Pokoli tűz lobbant a kupola belsejében és robbanásszerűen terjedni kezdett, az egész építmény előbb kissé felfújódott, aztán gyorsan lohadni kezdett. Az egyik léken keresztül a távozó levegővel együtt harmincméteres kékeslila lángnyelv csapott ki a holdéjszaka vákuumába, megvilágítva az aprócska menekülő emberi figurát.

Ezt Chiang Ching Lee már nem látta, hátat fordítva az ellenséges bázisnak futott, ahogy csak bírt. Most, amikor az idegenek kisebb dolguk is nagyobb annál, hogy az eget kémleljék, már csak egyvalamit kell megtennie: el kell küldenie az üzenetét. A roncsokhoz érve kifújta magát és ránézett a kijelzőre. Hárompercnyi oxigén állt még rendelkezésére.

„Elég lesz, ennyi pont elég lesz!” – gondolta.

A hajója maradványai mellett egy hosszú cső meredt az égbe, benne az állomás központi moduljának nagy teljesítményű stroboscópja pihent. Ennek a csőnek és a lövedéknek a megalkotására ment rá az űrhajós rendelkezésre álló idejének kétharmada, emellett minden erejére, mérnöki tehetségére és találékonyságára szüksége volt terve megvalósításához.

Chiang nem tudta pontosan mekkora sebességet kölcsönöz az apró testnek a csőben felszabaduló gázok nyomása, mint ahogyan azt sem, hogy megfelelő-e a kilövési szög, mert mindezeket az értékeket műszerek híján csak saccra állította be, ennek ellenére nagyon bízott a sikerben.

Arra gyakorlatilag semmi esélyt nem látott, hogy a lövedék eléri a hold körüli pályára állításhoz szükséges szökési sebességet, de nem is ez volt a célja. Nem műholdat akart készíteni, hanem inkább jelzőrakétát. Nem kell évekig stabil pályán keringenie, egy jó hosszú ágyúlövés épp elég lesz. Ha minden jól megy, és az égiek is melléje állnak, eszköze vagy kétszer-háromszor megkerülheti a Holdat, és közben teszi a dolgát – jeleket sugároz.

Chiang kezdte érezni az oxigénhiányt, ezért odalépett a cső aljához és teljes erejéből megrántotta a kioldókart. A villogó lövedék gázgejzír kíséretében útjára indult.

A teljesen kimerült férfi a földre roskadt, mellkasa egyre gyorsabban emelkedett, igyekezvén kiszűrni azt a kevéske oxigént, amit a kiürülő tartályok még tartalmaztak.

– Megyek már, kedvesem! – hörögte légszomjjal küszködve a férfi.

Chiang Ching Lee őrnagy, a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg tisztje, sikeres pilóta, mérnök és asztronauta, szeretett és szerelmes férfi halántékához emelte a revolvert és meghúzta a ravaszt.

A túlsó part, ahol az ősök és nemzete hősei sorakoztak, szédítő sebességgel közeledett, és ott, azon a távoli parton, könnyű nyári ruhába öltözve várt rá Mei. A lány szélesen mosolygott és feléje nyújtotta karjait.

Az űrhajózási hivatal vezetője a dolgozószobájában ülve órák óta jelentéseket olvasott és diagramokat elemzett, de sehogy sem tudott rájönni arra, miként és hol került hiba a számításaikba. Mert hogy volt valahol valami hiba, az egyszer biztos, hisz ami diadalmenetnek indult, csúfos katasztrófába fulladt. A kapcsolat megszakadásától kezdve huszonnégy óra telt el, mégsem tudta senki, mi történt pontosan. Kopogtak:

– Igen! – szólt ingerülten a vezetőmérnök.

– Bocsánat a zavarásért, uram, de kaptunk egy képsort a NASA-tól, amit nem igazán tudunk értelmezi. Megnézné, kérem? – a belépő felmutatta a kezében tartott lemezt.

– Rendben, lássuk, Han elvtárs.

A beosztott a számítógéphez lépett és elindította a felvételt. A képernyőn a Hold csupasz, kráterverte felszíne látszott. Semmi szokatlan. A főmérnök már kész volt ingerülten kirobbanni, amikor észrevett a Hold arca előtt gyorsan elhaladó villogó pontot. Nagyított a képen, hitetlenkedve bámulta egy darabig, újra, meg újra lejátszotta, aztán papírt-tollat ragadott és jegyzetelni kezdett. Rövidesen hét szó jelent meg a cetlin:

„Ciolkovszkij kráterben idegen bázis. Támadni fognak. Chiang.”

– Mi ez, uram? – kérdezte csodálkozva a mellette álló fiatalember az írást bámulva.

– Morze, maga idióta! Morzejeleket használt! Maguk fiatalok semmit sem tanulnak?! Induljon, hívja össze az szakértőket. Mars kifelé, futólépés!

Az öregember megtörölte verejtékes homlokát, kinyitotta az asztala fiókját, és remegő kézzel felvette a piros telefon kagylóját.

– Kapcsolja a vezérkart, de gyorsan!