A túlsó part
– Kedves nézőink, mindössze néhány rövid kérdésre maradt időnk,
mielőtt az űrhajó a Hold rádióárnyékába kerül, és a kapcsolat megszakad –
hadarta a CNN szőke riporternője, aztán egy másik kamerába nézett és
folytatta:
– Chiang Ching Lee őrnagy, amikor két évvel ezelőtt a kínai kormány
bejelentette a holdbázis létrehozásának nagyszabású tervét, a
világ tudósai hitetlenkedve és kissé gúnyosan csupán a vállukat
vonogatták Senki sem vette komolyan a bejelentést, minden szakértő
egybehangzóan azt állította, hogy ehhez az önök országának még legalább
hat-nyolc év megfeszített munkájára lenne szüksége, ha egyáltalán
valaha is képes lesz ekkora teljesítményre. Mekkorát tévedtek!
Kétezer-tizenkettő óta önöknek sikerült bebizonyítaniuk, hogy a
szándékon túl rendelkeznek kidolgozott tervekkel, mi több, ezen
terveiket igenis képesek valóra váltani.
Jelen pillanatban az összes nézőnk az otthoni képernyőkön az építendő
holdállomás számítógépes modelljét nézegeti. A terveket látva
mindannyian azon tűnődünk, hogy vajon a kínai mérnökök csupán véletlenül
kölcsönözték az építménynek az ötágú csillag formáját, vagy alakja
valamiféle politikai kiáltvány szándékával is bír?
A jóképű, élénk tekintetű, harmincas évei elején járó űrhajós komoly arccal válaszolt:
– Se ez, se az. A holdbázisunk formája, természetesen, nem lehetett a
véletlen műve, de nem politikai szándék diktálta, hanem a józan
mérnöki mérlegelés. Ugyanis az adott méretek keretein belül a dokkoló
nyílások ilyenfajta elrendezése használja ki leggazdaságosabban a
rendelkezésre álló helyet, maximális funkcionalitás mellett legkisebb
anyagszükséglettel bír, és ezen felül sokban megkönnyíti a karbantartást
is.
– Őrnagy úr, értesüléseink szerint az önök hajója pont azt a központi
egységet szállítja a Hold felszínére, amely köré a későbbiekben fog
felépülni az egész állomás. Meddig szándékoznak a Holdon maradni?
– Csak tíz-tizenkét óráig. Leszállunk, letesszük a központi modult,
kinyitjuk a napelemeket és beüzemeljük az energetikai rendszereket. A
többi az utánunk jövő expedíciók dolga lesz, a lényegi munka az ő feladatuk. Ők szállítják majd a Mare Nubium platójára az öt lakóegységet,
nekik kell azokat összeszerelni, csatlakoztatni a központi modulhoz,
feltölteni levegővel, és lakhatóvá tenni a bázist. Mi csak tehertaxisok
szerepét töltjük be eme vállalkozásban.
– Azt gondolom, kedves Chiang Ching-Lee, hogy jelen pillanatban az
egész világ tisztelettel adózik ezeknek a fuvarosoknak, és a többi
nagyhatalom űrkutatója maguk miatt hosszú évekre elvesztette a békés alvás képességét! Sok sikert, biztonságos landolást és problémamentes
hazatérést kívánunk önöknek! Búcsúzóul már csak egy kérdést engedjen
meg: terveztek az állomásra nászútas lakosztályt is?
– Nem, tudtommal nem terveztek – vigyorgott szélesen az őrnagy. –
Sejtem, mire akar kilyukadni, Elizabeth! Viszonyunk Jiang Meivel
egyáltalán nem titkos, már évek óta együtt élünk, a felkészítést is
együtt csináltuk végig, szándékaink nyíltak és egyértelműek. Kedves
Elizabeth, a kimondatlan kérdésére válaszolva tájékoztatom, hogy
menyasszonyommal közvetlenül a földet érésünket követően
összeházasodunk. Igaz, Mei?
– Így van, kedvesem. Már alig várom az esküvőt, de főleg az utána
következő nászutat, na meg a hetekig tartó semmittevést! – intett a
kamera felé az őrnagy balján ülő aprócska fiatal nő, miközben másik
kezével egy érintőképernyőn dolgozott.
– Attól tartok, Elizabeth, hogy félbe kell szakítanunk a riportot,
mivel a kommunikáció perceken belül megszűnik. Viszontlátásra, és
köszönjük a jókívánságaikat! Ötvenkét perc múlva ismét beszélhetünk –
fordított el egy kapcsolót az őrnagy.
Ezt követően mindkét űrhajós arcáról azonnal eltűnt a mosoly, helyét a
feszült várakozás kifejezése foglalta el. Anyanyelvükre váltottak:
– Hála az égnek, végre leszálltak rólunk! – sóhajtotta megkönnyebbülten a férfi.
– Pedig úgy látszott, élvezed a szereplést – mormogta a lány az orra alatt.
– Dehogy élveztem! De tudod, mi Peking véleménye erről: nem elég
létrehozni valamit, azt meg is kell másokkal szerettetni, végső esetben
elfogadtatni. Politika! – mondta utálkozó grimasszal az őrnagy, és
folytatta: – Foglalkozzunk végre a munkánkkal! Jiuquan, hallotok minket?
– Minden szót, őrnagy! Hatvan másodperc múlva rádióárnyékba értek, de
ezt jól tudjátok. A telemetria adatai szerint az összes rendszer
kifogástalanul működik. Nincs más dolgotok, mint elvégezni azokat a
fékezőmanővereket, amiket már ezerszer elpróbáltatok. Találkozunk a
túloldalon! Vége!
A rádió reccsent egyet, aztán végleg elhallgatott, az összeszokott páros olajozottan tette a dolgát:
– Pozíció?
– Optimális!
– Sebesség?
– Kilenc kilométer per szekundum.
– Pályamagasság?
– Százharminc egész kilenctized kilométer és csökken.
– Rendben, kezdjünk hozzá! Sisakot lezárni! Indítom a fékező hajtóműveket: öt, négy, három, kettő, egy – most!
A hajó remegni, rázkódni kezdett, egész belsejét mély dübörgés
töltötte be. Teltek a percek, a két ember a jelentős túlterhelés alatt nyögött és nagyokat fújtatott. Már a Hold sötét oldala felett
tartó útjuk harmadát tették meg, mikor a nő fojtott hangon megszólalt:
– Ching, mi az ott a felszínen?
– Hol?
– Jobb alsó kvadráns, G-9 kocka – bökött a képernyőre Mei.
Az őrnagy kinagyította a fedélzeti kamera képét és hitetlenkedve
bámulta az eredményt: az éjszakai félteke kisebb területén száz, meg
száz különböző színű fény ragyogott. Még jobban ráközelítve kivehetővé
váltak a különböző méretű és formájú építmények csoportjai, melyeket
kígyó módjára tekeredő csőszerű járatok kötötték össze. Az egész
komplexum közepét a legalább száz méter átmérőjű kupola uralta, ehhez
négy egyforma, sötét, rombusz alakú gigászi tárgy tapadt. Egyenként
lehettek vagy ötszáz méter hosszúak, szélességük, magasságuk a százötven
métert is elérte.
– Mi ez, Ching? Mi a nyavalya ez? – kérdezgette egyre nagyobb aggodalommal Mei.
– Honnan tudhatnám? Bázisnak látszik, azok meg hajók lehetnek,
legalábbis a földi logika szerint! Egek, mi lesz ebből? Ha ezt a
Központban megtudják...! Mei, készíts pár fotót és küld át a rádió
adattárolójába. Amint kiérünk az árnyékból...
– Nézd, őrnagy! Valami történik odalent!
Az egyik épület tetejéről erős villanás kíséretében levált egy
fénypont, mely eztán sebesen a hajó felé vetette magát. Chiang Ching-Lee
vadászpilóta ösztönei azonnal működésbe léptek:
– Rakéta! – ordította és rácsapott az előtte lévő billentyűzetre.
Épp csak annyi ideje volt, hogy leállítsa az automatikus
fékezőmanővert, kézi vezérlésre kapcsoljon, és tövig nyomja a manőverező
hajtóművek gázkarjait. A testes járgány bukfencet vetett és a
becsapódó lövedékeket a leszállómodul vaskos aljával fogadta.
A nagyerejű robbanás moraja összefolyt a szakadó fém sikolyával, ezt
hasadó kompozit éles recsegése és az űrbe kiszökő levegő sziszegése
kísérte. A detonáció ereje darabjaira szaggatta a leszállóegységet, de a
pilótakabin még félig-meddig egyben maradt. A hajó roncsa pörögni
kezdett és a Hold felszíne felé vette az irányt.
– Ching, segíts! Csinálj valamit! Nem akarok meghalni! – kiabálta kétségbeesetten Mei.
De bármivel is próbálkozott a pilóta, semmi sem működött. A meghajtás
leállt, szökött a levegő, a számítógép pedig nem válaszolt egyetlen
utasításra sem. A hajó feltartózthatatlanul a Hold felé közelített, a
kráterek nőttön-nőttek az ablakban, míg teljesen el nem takarták az
egész látóteret. Az utolsó emlék, ami beleégett Ching retinájába a
becsapódás pillanatában, az a kedvese könnyes szeme volt.
Aztán ütés, fájdalom... csend.
Chiang őrnagy teljes sötétségben tért magához. Egy ideig fogalma sem
volt arról, hogy ki ő és hogyan került ide, mint ahogy arról sem, hol
van az az itt. Bárhogy meresztette a szemét, nem látott semmit, teste
sok helyen fájt, de a fájdalom leküzdése nem probléma egy felkészült
katona számára. Az akadémián jól kiképezték hasonló helyzetek
leküzdésére.
Az akadémia emléke eszébe juttatta egy kedves leány arcát, kinek pufók ajkai mindig készen álltak a mosolyra.
– Mei! Mei! Hallasz? Válaszolj! Jiang Mei másodpilóta, azonnal válaszoljon!
De nem jött válasz, a rádió hallgatott. Az őrnagy kétségbeesetten
próbált feltápászkodni, de ez csak nagy nehezen ment neki, mert valami
akadályozta minden mozdulatát. Előbb némi küzdelem árán a mellkasa alá
húzta mindkét karját, aztán többszöri próbálkozásra kinyomta magát, és
kiemelkedett az őt fogva tartó anyagból. Amint felemelte a fejét,
valamivel világosabb lett. A csillagok derengő fényénél a férfi
körülnézett, és döbbentem megállapította, hogy a szabad holdfelszínen áll.
Mivel felsőtestével ellentétben a lábai még mindig a regolit
fogságában voltak, megpróbálta kiásni magát. Bár a rendkívül finom
szemcséjű kőzetpor szorosan fogta tagjait, kezeit használva hamar
kiszabadult, és pár perccel később fel tudott egyenesedni.
– Hát, nem így akartam a Holdra lépni, az egyszer biztos! – mormogta az űrhajós és a legközelebbi sziklacsoport felé indult el.
Mikor felmászott a kőhalmaz tetejére, végre körülnézhetett: egynéhány
kilométernyi átmérőjű kráter kellős közepén tartózkodott, körülötte,
amerre csak ellátott, halott holdbéli táj húzódott. De mi az ott? Valami
világos derengett a csillagok fényénél. A hajó, a hajójuk!
– Mei, megyek már! – kiáltotta, és hatalmasakat szökellve elindult a roncsok irányába.
Minél közelebb ért, annál több törmeléket, leszakadt burkolatdarabot,
használati tárgyat talált szerte-széjjel szétszórva egy széles sávban.
Ezek mellett a porban mély gödrök és barázdák jelezték a becsapódó
hajótest útját. A nyomokból ítélve a hajójuk éles szögben ütközött a
felszínnek és pörögve-bukdácsolva, végigpattogott a kráter alján, míg
neki nem csapódott a túloldali falnak. Ő maga valahol útközben eshetett
ki, és életét a krátert borító puha por menthette meg. Veszettül dobogó
szívvel ért oda a pilótakabin maradványaihoz:
– Mei, hallasz? Könyörgöm, mondj valamit!
Tudta, hogy semmi értelme szólongatni a kedvesét, mégsem bírt
csendben maradni. Remegő kézzel szedte le a kabint borító törmeléket,
amíg végül meglátta azt, amitől a legjobban rettegett: a kabin hosszában
kettéhasadt, a baloldali pilótaszék teljesen összegyűrődött és a
kráter sziklás fala alá ékelődött. A maradványok közül kiállt Mei jobb
kézfeje, a test többi része valahol a pengeéles fémtörmelékben pihent.
Az őrnagynak nem lehettek kétségei afelől, hogy a kedvese halott.
Odakúszott az apró, kesztyűs kézhez, sisakja üvegéhez szorította és csókot
lehelt rá. Vállát zokogás rázta.
– Megyek hozzád, kedvesem, légy még egy kicsit türelemmel! – suttogta maga elé.
Az űrhajós pontosan tudta, hogy hiába úszta meg a zuhanást, ez nem
felmentő ítéletet jelent, csupán egy kis haladékot a kivégzése előtt.
Nem volt se rádiója, se hajója, ráadásul egyedül állt a Hold azon
féltekéjének kellős közepén, amit még látni sem lehet a Földről. A
szkafander tartálya húszórányi oxigént tartalmazott, feltéve, ha az
ember egy helyben ül, és nem csinált semmit. Ronda halál a fulladás, de
szerencsére akad jobb megoldás!
Az első repülések óta minden kínai űrhajós választhatott: cián vagy
pisztoly. Katona lévén az őrnagy szerencsére a pisztolyt választotta,
jelen helyzetben bajos is lett volna bevenni a ciánt. Az aprócska
revolver a combzsebében pihent speciális dobozkában.
Chiang Ching Lee őrnagy elővette a fegyvert és kihajtotta a dobtárat
(vaskos kesztyűjében ez nem bizonyult egyszerűnek), de abban csupán két
töltény árválkodott öt helyett. Hát persze, hisz csak kéttagú volt a
legénység! Már emelte sisakja üvegéhez a pisztolyt, amikor a gyász és a
kétségbeesés mellett valami más is megmozdult a lelke mélyén: harag,
gyűlölet, gyilkos indulat. Az érzés egyre nőtt, mígnem teljesen
eluralkodott rajta.
„Mocskok, rohadékok, gyáva férgek! Figyelmeztetés nélkül lőttek le
minket! Lecsaptak, mint egy kellemetlenkedő rovart. Megölték a
kedvesemet! Semmit sem ártottunk nekik, semmit! Aljas kutyák, mit
keresnek ezek itt?! Biztos, hogy nem békés kutatók!” – gondolta az
őrnagy, aztán a tekintete a kezében tartott fegyverre tévedt:
– Ráérek meghalni. Legalább egy mocskot a halálba viszek magammal.
Megkaphatja Mei golyóját! – mondta a katona és elindult megkeresni
menyasszonya gyilkosait.
Két órával később az űrhajós a központi kupola falához lapulva egy
aprócska ablakon figyelte a benti nyüzsgést. Szerencséjére a Hold eme
féltekéjén éppen éjszaka volt, ezért az ellenséges bázis fényeit gyorsan
megtalálta. Egy hatod G mellett könnyű űrruhájában nagyokat szökkenve
hamar ideért. Már egy jó ideje figyelte a kupola belsejében gyülekező
furcsa madárszerű lényeket, és ez alatt fejében kikristályosodott egy
haditerv. Miután döntésre jutott, Chiang őrnagy elrakta a revolvert és
eltűnt az éjszakában.
Órákkal később tért vissza megrakva nagy halom mindenféle tárggyal és
törmeléknek látszó dologgal, letette a terhét a fal tövében, és ismét
eliramodott a hajóroncsok irányában.
Ezúttal méretes gömbtartállyal tért vissza, kicsit később még eggyel.
Ránézett a szkafander kijelzőjére: még két és fél órája maradt.
– Sietnem kell! – suttogta és nekilátott a munkájának.
Óvatosan járt el, igyekezett minél kevesebb zajt csapni, nehogy a
benntartózkodó idegenek közül bármelyik is meghallja a kotorászását.
Nyomós oka volt az óvatosságra. Korábban az ablaknyílásnál leskelődve az
őrnagy döbbenten vette észre, hogy a termetes kupola falának
vastagsága alig érte el a tíz centimétert, és ettől az egész inkább
tűnt felfújható sátornak, mint szilárd építménynek. Minden bizonnyal a
belső nyomás tartotta fenn a szabályos félgömbformát és biztosította a
falak merevségét. A fémszálakkal átszőtt ismeretlen anyag jó erős
lehetett, de messze nem jelentett akkora akadályt, mint a központi
kupolához dokkolt csatahajók tömör páncélzata. Erre a vékony falra
épült az egész terv.
Legelőbb leszedte a könnyű kompozitból készült egyszemélyes tartalék
vészzsilip szekrényének egyik ajtaját, a nyitott peremet bekente
zselészerű fotopolimer gyantaragasztóval, aztán az egészet a kupola
falához nyomta. A ragasztó szórópisztolyának másik végén lévő
ultraibolya lámpával végigment a ragasztott felszínek mindkét oldalán,
kívülről és belülről biztosítva ezzel a tökéletes tapadást. A fényre
megszilárduló ragasztó ereje a hegesztésével vetekedett, emellett a
vákuumban is tökéletesen működött.
A zsilipszekrény oldalán lévő bemeneti csonkok közül kettőt lezárt,
kettőhöz pedig rugalmas csövekkel csatlakoztatta a gömbtartályokat.
Munka közben többször az órájára pillantott és ilyenkor fokozta a
tempót. Miután a tartályok csatlakoztatva lettek, az őrnagy a szekrény
belsejében két, arasznyi széles, hengeres tárgyat erősített rá a kupola
falára. Ezekhez két vékony drótpár vezetett, amiket előrelátóan a
gyantán keresztül vezetett be, még mielőtt az megszilárdult volna.
Gondosan rákötötte a hengerek elektromos csatlakozóira a vezetékeket és
ezt követően gondosan bereteszelte a külső ajtó mindegyik biztonsági
zárját.
Vége! A bosszú eszköze bevetésre készen állt! Chiang Ching letekert
úgy harmincméternyit a zsinórokból, és a négyből kettőt a tartalék
szkafander akkumulátorának negatív pólusához csatlakoztatta. Kezében az
akkuval ismét az ablakhoz lépett és figyelni kezdett.
Odabenn egyre többen tolongtak, százával nyüzsögtek a cseppet sem
szimpatikus idegenek. Mindenki a kupolaterem közepén álló emelvény köré
csoportosult. A jelenlévő lények dudoros fején háromfajta, bonyolult
drótfonatra emlékeztető koronaszerűség tekergett. Tömegével lehetett
látni aprókat, jó néhány közepeset és három-négy egészen terjedelmeset
is. Itt-ott dísztelen példányok futkostak, bár láthatóan igyekeztek
minél távolabb tartózkodni a koronásoktól.
„Úgy nézem a drótfejűek lehetnek a tisztek, a dísztelenek meg
közkatonák. A helyzetből ítélve itt valószínűleg katonai tanácskozás,
esetleg vezérkari megbeszélés készülődik. Gyertek csak, madárkáim,
nyugodtan dumáljatok, nekem is lesz hozzátok egy-két szavam!” – gondolta
dühöngve az ember.
Nem hallhatta, mi történik odabenn, de az ablakon keresztül mindent
látott. Egyszer csak a jelenlévők ugrálni, egy helyben pattogni kezdtek,
aztán mind megdermedtek: a központi emelvényre egy különösen
visszataszító, ráncos, dagadt, kopasz pulykára emlékeztető egyén kúszott
fel. Fején hatalmas fonat díszelgett. Megjött a főnök.
Most, hogy a delikvens egy helyben állt, Chiang őrnagynak alkalma
nyílt jobban megfigyelni az idegent. Testalkatával tényleg madárra
emlékeztetett, de halványsárga bőrét nem tollak, hanem foltokban növő
pikkelyek borították. Feje csak a két nagy szem miatt hatott
madárszerűnek, a függőleges szájnyílást csőr helyett puha és mozgékony
ajkak keretezték. Két, közvetlenül a nyak tövénél növő, hosszú, ízelt
maki ujjakra emlékeztető ujjakkal megáldott kéz tette teljessé a képet.
Szegénykém, ritka ronda egy jószág volt.
A parancsnok előtt az emelvény tetején megjelent egy háromdimenziós
kép: kékeszöld gömb, fehér felhőkkel fedve. A Föld. A kép hirtelen a
Holdra váltott, aztán megjelent a bázis kinagyított képe, ezen a négy
csatahajó emelkedett fel éppen. A következő kép ismét a Földet mutatta, a
hajók a nagyobb szárazföldek fölé navigáltak, aztán levált róluk egy
nagy csomó kisebb repülő tárgy. Egymás után jelentek meg a földfelszín
képei, rajtuk a pontos célpontok részletes ábráival: radarállomások,
teleszkópok, katonai repterek, légvédelmi állások, rakétasilók,
erőművek, elektromos csomópontok, kormányzati épületek és egy rakás
olyan dolog, amit még az őrnagy sem ismert fel. Következőként megjelent
egy animáció, ahol rakéták, taktikai nukleáris töltetek, egyéb
robbanóeszközök csapódtak be a megjelölt célpontokba. A képek
folyamatosan váltották egymást, telt az idő, míg nagy sokára a lista
végére értek. Ez a rész jó hosszan tartott, nyilván minden tiszt
megkapta a maga konkrét feladatát.
Nem kellett katonának lenni, hogy megértse az ember, mit akarnak
elérni a szarháziak. A Föld minden fejlett államának észlelési,
kommunikációs és légvédelmi létesítményeinek a módszeres megsemmisítése,
a légierők és az országok infrastruktúrájának megbénítása volt a terv.
A következő képnél viszont Chiang ereiben megfagyott a vér: az első
hullám által lefegyverzett és megbénított Föld felett gigantikus,
városméretű anyahajók jelentek meg, és kezdetét vehette a tényleges
invázió.
A nagykoronás még magyarázott volna valamit, amikor hirtelen
abbamaradt a bemutató, és minden szempár arra az ablakra irányult, amely
mögött az űrhajós ácsorgott. Észrevették! A lebukást magának
köszönhette, mert annyira belefeledkezett a látványba, hogy óvatlanul
kilépett az árnyékból.
– Sebaj, pajtikáim! Íme, az én köszöntésem! Élvezzétek! – mondta az
ember, és hozzányomta az egyik drótot az akkumulátor érintkezőjéhez.
A roncsok közül kiguberált irányított robbanótöltetet eredetileg a
leszállóegység leválasztására tervezték, de ereje ahhoz is elég volt,
hogy kéttenyérnyi lyukat üssön a falba. Odabenn nagy futkosás támadt, de
az őrnagynak nem volt ideje kárörvendeni, mivel a robbanás bosszújának
csak a legelső lépése volt. Odasietett a kupola falára erősített
zsilipszekrényhez és tövig megnyitotta a tartályok szelepeit. A
manőverező hajtóművekhez való kétkomponensű hajtóanyag és oxidálószer
több száz atmoszféra nyomással zúdult a szekrény belsejébe, ott
összekeveredett, és a permet a robbanás ütötte lyukon egyenesen a kupola
légterébe tódult.
A dimetilhidrazin és a dinitrogen tetraoxide külön-külön is igen
mérgezőek, összekeveredve pedig gyilkos elegyet képeztek. Chiang őrnagy
ismét az ablakhoz sietett és belesett. Odabent súlyosnak látszott a
helyzet: többen már a földön vergődtek, talpon maradt társaik menekülni
próbáltak. Egy félig megvakult, füstölgő bőrű lény pont az ő ablakának
futott neki, a szájnyílásából csordogáló sárga hab az üvegre fröccsent.
Egy pillanatra az ember és az idegen tekintete találkozott, erre az
őrnagy felemelte a jobb öklét, és minden földi ember számára egyértelmű
gesztussal felmutatta a középső ujját. A lény csak nézett, lehet, hogy
már nem is látott, de lehet, hogy csupán nem értette a dolgot.
– Mit bámulsz, mocsok, szokj hozzá! – vicsorgott a katona.
A tartályok gyorsan kiürültek, elérkezett a következő lépés ideje. Az
őrnagy hátrálni kezdett és egy hosszú, több különböző színű drótból
összeeszkábált vezetéket húzott maga után. Mikor a végéhez ért, zárta az
áramkört és sietve távolodni kezdett. A második töltet begyújtotta az
elegyet. Pokoli tűz lobbant a kupola belsejében és robbanásszerűen
terjedni kezdett, az egész építmény előbb kissé felfújódott, aztán
gyorsan lohadni kezdett. Az egyik léken keresztül a távozó levegővel
együtt harmincméteres kékeslila lángnyelv csapott ki a holdéjszaka
vákuumába, megvilágítva az aprócska menekülő emberi figurát.
Ezt Chiang Ching Lee már nem látta, hátat fordítva az ellenséges
bázisnak futott, ahogy csak bírt. Most, amikor az idegenek kisebb dolguk
is nagyobb annál, hogy az eget kémleljék, már csak egyvalamit kell
megtennie: el kell küldenie az üzenetét. A roncsokhoz érve kifújta magát
és ránézett a kijelzőre. Hárompercnyi oxigén állt még rendelkezésére.
„Elég lesz, ennyi pont elég lesz!” – gondolta.
A hajója maradványai mellett egy hosszú cső meredt az égbe, benne az
állomás központi moduljának nagy teljesítményű stroboscópja pihent.
Ennek a csőnek és a lövedéknek a megalkotására ment rá az űrhajós
rendelkezésre álló idejének kétharmada, emellett minden erejére, mérnöki
tehetségére és találékonyságára szüksége volt terve megvalósításához.
Chiang nem tudta pontosan mekkora sebességet kölcsönöz az apró
testnek a csőben felszabaduló gázok nyomása, mint ahogyan azt sem, hogy
megfelelő-e a kilövési szög, mert mindezeket az értékeket műszerek
híján csak saccra állította be, ennek ellenére nagyon bízott a
sikerben.
Arra gyakorlatilag semmi esélyt nem látott, hogy a lövedék eléri a
hold körüli pályára állításhoz szükséges szökési sebességet, de nem is
ez volt a célja. Nem műholdat akart készíteni, hanem inkább
jelzőrakétát. Nem kell évekig stabil pályán keringenie, egy jó hosszú
ágyúlövés épp elég lesz. Ha minden jól megy, és az égiek is melléje
állnak, eszköze vagy kétszer-háromszor megkerülheti a Holdat, és közben
teszi a dolgát – jeleket sugároz.
Chiang kezdte érezni az oxigénhiányt, ezért odalépett a cső aljához
és teljes erejéből megrántotta a kioldókart. A villogó lövedék gázgejzír
kíséretében útjára indult.
A teljesen kimerült férfi a földre roskadt, mellkasa egyre gyorsabban
emelkedett, igyekezvén kiszűrni azt a kevéske oxigént, amit a kiürülő
tartályok még tartalmaztak.
– Megyek már, kedvesem! – hörögte légszomjjal küszködve a férfi.
Chiang Ching Lee őrnagy, a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg tisztje,
sikeres pilóta, mérnök és asztronauta, szeretett és szerelmes férfi
halántékához emelte a revolvert és meghúzta a ravaszt.
A túlsó part, ahol az ősök és nemzete hősei sorakoztak, szédítő
sebességgel közeledett, és ott, azon a távoli parton, könnyű nyári
ruhába öltözve várt rá Mei. A lány szélesen mosolygott és feléje
nyújtotta karjait.
Az űrhajózási hivatal vezetője a dolgozószobájában ülve órák óta
jelentéseket olvasott és diagramokat elemzett, de sehogy sem tudott
rájönni arra, miként és hol került hiba a számításaikba. Mert hogy volt
valahol valami hiba, az egyszer biztos, hisz ami diadalmenetnek indult,
csúfos katasztrófába fulladt. A kapcsolat megszakadásától kezdve
huszonnégy óra telt el, mégsem tudta senki, mi történt pontosan.
Kopogtak:
– Igen! – szólt ingerülten a vezetőmérnök.
– Bocsánat a zavarásért, uram, de kaptunk egy képsort a NASA-tól,
amit nem igazán tudunk értelmezi. Megnézné, kérem? – a belépő felmutatta
a kezében tartott lemezt.
– Rendben, lássuk, Han elvtárs.
A beosztott a számítógéphez lépett és elindította a felvételt. A
képernyőn a Hold csupasz, kráterverte felszíne látszott. Semmi
szokatlan. A főmérnök már kész volt ingerülten kirobbanni, amikor
észrevett a Hold arca előtt gyorsan elhaladó villogó pontot. Nagyított a
képen, hitetlenkedve bámulta egy darabig, újra, meg újra lejátszotta,
aztán papírt-tollat ragadott és jegyzetelni kezdett. Rövidesen hét szó
jelent meg a cetlin:
„Ciolkovszkij kráterben idegen bázis. Támadni fognak. Chiang.”
– Mi ez, uram? – kérdezte csodálkozva a mellette álló fiatalember az írást bámulva.
– Morze, maga idióta! Morzejeleket használt! Maguk fiatalok semmit
sem tanulnak?! Induljon, hívja össze az szakértőket. Mars kifelé,
futólépés!
Az öregember megtörölte verejtékes homlokát, kinyitotta az asztala fiókját, és remegő kézzel felvette a piros telefon kagylóját.
– Kapcsolja a vezérkart, de gyorsan!
Forrás: |