Szinte észre sem vettem, úgy suhantak el az évek, mióta elköltöztem Austin-ból Seattle-be. Ha az embernek sok a dolga, nem veszi észre, ahogy repül az idő, és gyakran megfeledkezik azokról a dolgokról is, amikről nem kellene. Az elfoglalt ember, főleg, ha a húszas éveiben jár, és minden energiáját leköti a pénzszerzés, ami marad, azt pedig feloldja a szexben és a fékevesztett bulizásban, aminek olyan másnaposság a vége, hogy újabb és újabb esküt tesz, hogy soha, de soha többé, szóval az ilyen elfoglalt fiatal lélek megfeledkezik bizonyos személyekről is, akiket hátrahagyott. Azokról, akik egyáltalán nem érdemlik meg, hogy ne hívják fel őket időnként. Ilyen ember volt az én nagymamám, aki szórakoztató történetekkel traktált gyerekkoromban, amelyekről váltig állította, hogy mind igaz és vele történt meg. Csakhogy az ember, ha elkezd tanulni, rájön néhány (sok) anakronisztikus ellentmondásra, de mivel szereti az illetőt, hajlamos szemet hunyni a dolgok felett. Nagyi állítása szerint már a múlt század nagy gazdasági válsága idején is dolgozott, ami sejtve a korát, fizikai lehetetlenség, mert bár öreg volt, de azért annyira mégsem. Itt pedig el kellett gondolkodnom, mert tulajdonképpen fogalmam sem volt, hány éves a nagyi. Olyan hetvenöt-nyolcvan körülinek saccoltam, tehát valamikor a harmincas években születhetett. Gyerekkoromban rendszeresen felköszöntöttük a nagyit születésnapján, de utólag belegondolva kellett ráébrednem, hogy sosem tudtuk, hogy hanyadikat is ünnepeljük. A nagyi a rá jellemző huncut, furmányos módon mindig úgy szőtte a szálakat, hogy ez az apróság lényegtelen maradt. Tulajdonképpen apám sem tudta, hogy hány éves a tulajdon anyja. Aztán anyám később felvilágosított, hogy apám örökbe fogadott gyerek, és a nagyim valójában nem a vér szerinti nagyim. Különösebben nem ástam bele magam őseim történetébe, nem tartottam lényegesnek. A gyermekkori ingerek, amelyekből akadt bőven, elnyomták az ilyen akkoriban lényegtelen információkat. Ahogy azt is, hogy a nagyi mellett miért nincs egy nagypapi is. Amióta az eszemet tudtam, soha még csak szó sem volt nagypapiról. Tehát apai ágon – még ilyen fogadott módon sem – nem volt nagyapám. Ugye, milyen érdekes? Na, de hagyjuk. Később pedig, amikor már serdülő éveim addig hófehér vetítővásznán elkezdtek megjelenni a szexualitás egyre tarkább festményei (amik főiskolás éveim alatt élénk és tocsogós festékpacákká alakultak át, túlszárnyalva az avantgárd határait is), ezen ingerek csak még jobban elnyomták a családommal kapcsolatos érdeklődést. Nagyi különben sem várta el, hogy vele foglalkozzanak. Lekötötte magát, soha sem unatkozott. Szellemileg mindig friss volt, ahogy fizikailag is. Ősz haját talán soha nem vágta, terjedelmes kontyszerűségbe csavarta a feje körül, állítólag kibontva a combhajlatáig is leért az ezüst zuhatag. Ráncai is alig voltak, a bőre sima volt, pedig nem használt semmi kencét. Egy ilyen nagymami mellett még egy fickós nagypapi is elfért volna. Seattle-ben az életem gyakorlatilag egy irodabokszban telt, annak a reményében, hogy egyszer kikerülök a kaptárszerű bútorlap-labirintusból, és átkerülök a Mennyországba, ami mindössze negyvenlábnyira volt tőlem, egy edzett üvegfalon túl. Az volt az a birodalom, ahol ugyan még feljebb kellett nyalni, de az ember mégis egy másik kaszthoz tartozott. Az irodaboksz valójában rabszolgamunka volt. Ahogy az üvegfalon túli világ is, de akkor ezt még nem így gondoltam, ahogy a többi terminál fölött görnyedő, rovarszerű lény, azaz a kollégáim sem. Helen állt meg két és fél négyzetméteres birodalmam bejáratánál és a rá jellemző szokásos kacér testtartással, félrebiggyesztett szájjal nézett rám. Szeme alatt mély nyomot hagyott az éjszaka, úgy tudtam, apró gyereke van, aki épp fogzik. De azért igyekezett elég jól játszani a szerepét, a kacér kolléganőt, akinél minden oké. – Robbins hívat – szólalt meg enyhén susogó hangján, a szavakkal a savanykás kávéillat is elért hozzám. Ezen meglepődtem, hiszen ha Robbins, a főnök hívat, miért nem a belső vonalon hív személyesen? Miért az egyik kolleginával üzen? Az ilyesmi nyugtalanító a pszichológiát ismerve. Az ember akkor szokott mással üzenni a közvetlen kontaktus helyett, ha rosszat akar közölni. De lehet, hogy ez csak pesszimizmus? Mint kiderült, nem csupán pesszimizmus volt. Letaglózva és megalázva jöttem ki Robbins irodájából. Tipikus „szőnyeg széle” szituáció volt, azzal az aprósággal megfűszerezve, hogy Robbins világosan értésemre adta, hogy ennél a cégnél én már csak lejjebb kerülhetek. Inkább nem írom le a bennem kavargó érzéseket, szerintem szinte mindenki megtapasztalt már hasonlót, civilizációnk egyik velejáró „fűszere” ez. Visszamentem a gálya számomra kijelölt evezőlapátjához, és azzal a tudattal, hogy talán holnap már a postázóban kell kezdenem, gépies monotonitással vittem be valamilyen adatokat valamilyen rendszerbe, valakikről, valakiknek, akikről fogalmam sem volt, hogy kicsodák. Az agyam nem ott járt, s tudtam, hogy ha ezt ma így folytatom, még valami hibát is elkövetek, s akkor már nem a szőnyeg széle, hanem a járdaszegély vár rám az épület előtt. Nem volt kedvem ebédelni, inkább belekukkantottam az e-mail postafiókomba. Ilyenkor az ember tudat alatt reménykedik, hogy jön egy jó hír, de az a tapasztalat, hogy nem jön, legfeljebb a szokásos reklámok, vagy mindenki csak akar valamit az embertől, többnyire a pénzét. Ez egy ilyen világ, intelligens vámpírokként szívogatjuk egymás életenergiáját, mert nincs más mód. Legalábbis erre vagyunk kondicionálva. Már ki akartam lépni a levelezőből, amikor megakadt a szemem valamin, ami olyannyira nem illett az általam megtapasztalt dolgokba, hogy majdnem elsiklottam felette. Az egyik e-mail feladójánál ez állt: „Nagyi”. Lehetetlen, gondoltam, hogy az én nagyimról lenne szó. Ez is csak valami cseles reklám, ami „nagyi fogfehérítőjét” ajánlja, hiszen a levélszemetek kiagyalói már semmitől sem riadnak vissza, követve a modern marketing-guruk egyre gátlástalanabb, vérszívó attitűdjét. Mégis úgy éreztem, rá kell kattintanom. A nagyim írt. Az én nagyim, Texasból. Az a nagyi, aki még a távirányítós tévét sem használta (nem is nézett tévét soha), nem hogy az internetet. Ha valamire, akkor erre igazán nem számítottam. Ó, a nagyi! Még csak fel sem hívtam, pedig azért egy telefont igazán megengedhettem volna magamnak. Annyira elsodort az általam életnek hitt valami, hogy teljesen megfeledkeztem arról, akitől mindig csak kaptam, aki sosem akart tőlem semmit. Megnyitottam az üzenetet, és olvasni kezdtem. Nem tartott sokáig, mert az üzenet nagyon rövid volt, mindössze ennyi: „Gondod van? Vedd fel a pulcsit. Elkél az ilyen jó kis meleg holmi ott, azon a szottyos éghajlaton. Ölel: Nagyi.” Nem akartam hinni a szememnek. Az én nagyim e-mailt ír. El kell mondanom, hogy a texasi nagymamákra nem jellemző, hogy pulcsit kötögetnek, mostanság legalábbis. Ahogy az én nagyimra sem, mert soha nem látta egyikünk sem kötni. Pedig azt mondta, a pulcsit ő kötötte. Ragaszkodott hozzá, hogy elhozzam magammal, azt mondta, szükségem lesz rá. Megbántani nem akartam, ezért elhoztam a pulcsit, de soha nem viseltem. Cikis viselet volt, legalábbis úgy gondoltam. Azt sem tudtam, hova tettem. Ott volt eldugva bérelt lakáskám valamelyik zugában, talán a molyok is kikezdték. Vastag fonalból kötött ruhadarab volt, s talán kissé nagy rám. Eszem ágában sem volt hordani. Még ha éppen hűvösebb is volt a lakásban, akkor is inkább a trendi melegítőmbe bújtam, de a pulcsit még csak elő sem vettem soha. Először bosszantott a dolog. Robbins lealáz, kiszívja minden energiámat, aztán a nagyikám, akitől az internet olyan távol áll, mint gyapotszedőtől a golfparti, küld nekem egy lakonikus e-mailt, amiben egy olyan ruhadarabot említ, ami abszolút nem érdekel. Viszont éreztem, hogy tennem kell valamit, szükségem volt a nagyira, de inkább a hangjára. Még volt pár perc az ebédidőből, így hát kimentem a „kaptárból” és felhívtam. Az első csengetésre felvette. – Felvetted a pulcsit? – kérdezte köszönés helyett. Először azt gondoltam, elérte őt is az időskori demencia, kezd meghibbanni. – Szia, nagyi – mondtam –, tudod, hogy imádlak. Ne haragudj, hogy nem hívtalak… – Ugyan már, te mamlasz! – vágott közbe nagyi. – Tudom én azt nagyon jól. A fiatalok dolga, hogy letojják a véneket, ne legyen emiatt lelkiismeret-furdalásod. Én is imádlak, Benny. De a pulcsi… miért nem viseled? Azért kötöttem, hogy ott viseld. – Nagyi, én… szóval… érdekes, hogy nem beszéltünk egy ideje, te meg a pulcsival jössz. Hordom, de csak otthon. – Hazudtam. Néha muszáj hazudni. De a nagyi nem volt hülye. – Már a texasi akcentusod is eltűnt, úgy beszélsz, mint egy tipikus északi pöcs! – Talán még nem említettem, hogy a nagyi eléggé szabad szájú. – De a felvett akcentusod sem tudja elleplezni, hogy megpróbálsz hazudni, csak hogy ne bánts meg. Édesem, én akkor sem voltam mimóza, amikor Pearl Harbour-ban gitároztam vigyorogva a sebesülteknek úgy, hogy tudtam, előtte egy nappal csalt meg az a szarjankó férjem. A nagyi gitározott? Pearl Harbour? Ez új. Ezt a sztorit még nem hallottam. De a nagyi visszazökkentett ámulatomból. – Ez az ímélesdi nem bonyolult, de nem az én világom. Szerencséd, hogy rögtön felhívtál, amint elolvastad. Na, csacsogj a pulcsiról! Remélem, nem dobtad ki. Ugyanis belekötöttem egy dalt. Ez egy kicsit sok volt. Voltak a nagyinak fura dolgai, de ez… – Ez valami metafora, nagyi? Mi az, hogy beleszőttél vagy kötöttél egy dalt? Tudom, tudom… a szíved-lelked benne van, én meg, a hálátlan unoka… – Ugyan, eredj már! – nevetett a nagyi. – Ilyen szentimentális vén hülyének ismersz? Nem. A nagyira ezt igazán nem lehetett mondani. – Na, akkor vedd fel azt a pulcsit, hadd szóljon az a dal! – mondta a nagyi szinte kacagva. – Milyen dal, nagyi? – Majd meghallod, ha felveszed és abban mész be a nyomorult munkahelyedre. – De nagyi… itt zakó kell… ez nem egy texasi farm. Ez… ez képtelenség. Most különben sem értem olyan jól a tréfát, mert… – itt abbahagytam, mert nem akartam a nagyinak panaszkodni. – Rád jár a rúd, érzem. Éppen ezért vedd fel a pulcsit, ha jót akarsz. A nagyinak elment az esze. Túl sokat volt egyedül, vagy…? – Nem ment el az eszem – válaszolt kimondatlan gondolatomra –, vén vagyok, de még nem hülye. Azt a dalt pedig nem véletlenül kötöttem a pulcsiba. Tedd, amit mondtam! Vigyázz magadra! Szeretlek, Benny. A nagyi letette. Még csak el sem köszöntem tőle. Ez a temperamentum jellemző volt rá, de mégis olyan fura ez az egész. Álltam bambán, kezemben a telefonnal, és éreztem, hogy valaki figyel. Megfordultam, és Robbins-t láttam meg, amint metsző tekintetével engem figyel. Körülbelül úgy nézett rám, mint a sakál a döglődő szarvasra. Az a helyzet, hogy nem is éreztem magam különbül egy döglődő szarvasnál, és ő sem késlekedett a harapással. – Egy perce lejárt az ebédidő, Trunker! – Robbins hangja olyan volt, mint Joker-nek valamelyik sötét Batman moziból – Valamiért azt akarja, hogy kirúgják innen. Ezt a kívánságát szívesen teljesítem, de tudja mit? – Nem tudom, Mr. Robbins. – feleltem ösztönösen. Nem kellett volna, mert Robbins erre is ugrott. Mellesleg láthatóan élvezte a helyzetet. – Ne pofázzon közbe, nincs abban a helyzetben! – ezt a mondatot úgy sziszegte, mint Ka a Dzsungel könyvéből. Mintha jeges ujjak kaparászták volna a bőrt a gerincem mentén. – Holnap reggelig eldöntöm, hogy mi legyen magával, Trunker! Valójában nem tudom, mi késztet arra, hogy holnap reggelig várjak, legszívesebben most rögtön összeszedetném magával a cókmókját. Most menjen vissza a helyére, tegye a dolgát abban a reményben, hogy holnap reggel nem rúgom ki. Van rá körülbelül kettő százalék esélye, hogy nem rúgom ki. Imádkozzon, hogy reggelig változzon meg a véleményem. Ha egy cseppnyi ész is szorult magába, Trunker, akkor belekapaszkodik ebbe a tetves két százalék esélyébe. Holnap reggel az irodámban.
Mondanom sem kell, a nap további része nem a felhőtlen boldogságról szólt számomra. A gyomrom görcsösen összeszorult, estére meg is fájdult, és a tehetetlenség úgy őrölt belülről, mint az a nagy, félelmetes, ezerfogú masina a készülő metróalagutat. Isabelle, akiről egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy a csajom-e vagy sem, most nem jelentett volna vigaszt, sőt, valójában örültem is, hogy nem vagyunk összebútorozva. Neki nem lehetett kiönteni a lelkem, egy vállrándítással elintézte volna, és eleinte bájos, de lassan idegesítővé váló Quebec-i franciás akcentusával csak annyit mondott volna: „Nem irigyellek, ma cherie”, majd rögtön átváltott volna egy olyan témára, ami engem még rendezett lelkiállapotban sem érdekel. Egymagam maradtam a gondommal, hogy valószínűleg holnap elvesztem az állásomat, ami ennél a cégnél dupla veszteség, ugyanis Robbins szeretett gondoskodni arról, hogy az általa kirúgottakat lehetőleg rossz hír kísérje. Egy szemét alak volt, ez a helyzet. Persze, ott, akkor, sűrű magányomban és mardosó gyötrelmemben mondtam ennél cifrábbakat is rá, főleg, amikor végre átlendültem a düh fázisába. A düh jó dolog, szükséges. Persze akkor, ha nem ragad meg benne az ember. Olyan, mint egy határozott, lendületes ugrás a gödörből. De ha az ember folyton csak dühös, akkor a függőjévé válhat, és dühe csak szánalmas egy helyben ugrálássá degradálódik. A düh segített valamelyest. Ugyanezen lendülettel, hirtelen ötlettől vezérelve, hogy gondolataimat eltereljem, s ne essek vissza a vereség és a félelem érzésébe, nekiálltam, hogy előkeressem a nagyi pulcsiját. Eltartott egy darabig, amíg megtaláltam. A molyok nem kezdték ki, ahogy a többi holmimat se, pedig biztos finom csemege lett volna számukra a tiszta pamut. Kiterítettem magam elé a szőnyegre, és elkezdtem keresni rajta a dalt. Valójában egy minta nélküli pulóver volt, s titkon abban reménykedtem, hogy tréfás nagyanyám valahogy a kötésmintát rendezte betűformákba, s ilyetén módon valóban kiolvasható belőle egy vers vagy egy idézet. Ilyen furmányosságot még simán ki is néztem volna belőle. De akárhogy forgattam, tanulmányoztam a rozsdabarna pulóvert, egy fia betűre sem akadtam rajta sehol. Sem cimkeként belevarrva, sem mintaként belekötve. Valami képletes dologra gondolt a nagyi? Vagy egyszerűen csak szívatja az unokáját, aki messzire ment, és annyira disznó, hogy még csak fel sem hívta ilyen sokáig? Mi tagadás, megérdemeltem volna a szívatást, de a nagyit ismerve tudtam, hogy képtelen volna ilyesmire. A nagyi nagyon szeretett engem. Nem azzal a szokványos majomszeretettel, hanem valóban. Akkor miféle dalról van szó? Félretettem a pulóvert a kanapé karfájára és megpróbáltan kikapcsolni a gondolataimat. Nem ment, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Az aggodalommal átszőtt gondolatok csak egyre cikáztak zaklatott elmémben, s a nagy nehezen elért ugrást – a dühöt – ismét felváltotta a félelem, az aggodalom. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, s már azon voltam, hogy hozzányúlok a hűtőben rejtegetett borhoz, de erőt vettem magamon, mondván, túl kell élnem a másnap reggelt. Szükségem volt arra az állásra, ráadásul nem akartam „priusszal” távozni a cégtől. Úgy éreztem, Robbins, ez a szemétláda a markában tartja a golyóimat. Jeges marok volt ez, ami nem csak tartotta, de szüntelenül őrölgette, csavargatta is, amit tartott. A rettegéstől elfáradva készülődtem. A villanyborotva zümmögése jólesett, de a tükörbe csak nehezen tudtam belenézni. Ekkor tört elő belőlem újra a düh. Iszonyatos dühöt éreztem, és szeretetet a nagyi iránt. Dühös lettem magamra, hogy szülőföldemtől távol egy ocsmány kaptárban húzom az igát a reménytelenben reménykedve, méltatlan gazemberek talpát nyaldosom, ebbe fektetem az energiámat, azokról pedig, akik igazán szeretnek, megfeledkeztem. Úgy szorítottam dühömben a villanyborotvát, hogy ha még egy kicsit tovább szorítom, elreped a műanyag borítás. Belenéztem a tükörbe, egyenesen a saját szemembe. Kialvatlan, véreres, karikás szempár nézett vissza rám, egy olyan arcról, ami többet érdemelt. Ki is mondtam hangosan: „Többet érdemlek ennél”. Bementem a szobába, és felvettem a rozsdabarna pulóvert. Ha mennem kell ettől a tetves cégtől, akkor legalább büszkén, stílusosan teszem, nem mint egy rettegő kis féreg. Úgy éreztem, a régi kötött pulcsi erőt ad. Mi tagadás, kissé idétlenül állt rajtam, főleg a vasalt nadrág fölött. De éreztem rajta… éreztem a nagyi simogatását. Elsírtam magam. Késve értem be, de már nem érdekelt. Jöjjön hát a kegyelemdöfés! Zakót nem vettem, a pulcsira fölösleges volt. Úgy néztek rám a kollégák, ahogy végigmentem a kaptár mellett, mint egy űrlényre. Az öltönyös, vasalt inges és kiskosztümös rabszolgák csodálkozása vegyült sajnálkozásukkal. Volt aki kuncogott, volt aki sajnálkozó megjegyzést tett, de csak halkan. Egyenesen Robbins irodájába mentem. A titkárnője utamat állta, de udvariasan félretoltam és beléptem a tágas irodába, ami akkora területű volt, ahol az összes irodaboksz fele simán elfért volna, plusz egy kávé- és szendvicsautomata. Robbins rám se nézett, a mobiltelefonját nézte, és a szabad kezének mutatóujjával jelezte, hogy „ácsi!” Természetesen, nem álltam meg, hanem az íróasztalához mentem, egész közel. Ő felnézett, szemében a felháborodás villámaival, amikor… amikor meglátta a pulóvert. Olyan volt az egész, mint ha egy moziban látnám a jelenetet. Robbins nézte rajtam a pulóvert, és az arca teljesen megváltozott. Nem az ötvenéves szarházi főnök arca volt, hanem egy gyereké. A szeme sarkából elindult egy könnycsepp. A könnycseppet újabbak követték. Ha nem látom, nem hiszem el. Nem mertem megszólalni, de nem a félelemtől, hanem, hogy ne törjem meg azt a varázslatot, ami éppen kibontakozóban volt. Robbins szája ugyanis kinyílt, és énekelni kezdett. Soha nem hallottam még azt a dalt azelőtt, és szerintem senki más sem. Öt teljes percen át énekelt Robbins, és azt kell mondanom, gyönyörűen. Acapella énekelni amúgy is nagy kihívás, de ő szépen teljesített. Rosie Stapleton, a titkárnő, aki odakinn az utamat akarta állni, szintén benn állt az irodában, mert éppen el akarta mondani, hogy ő megpróbálta, de… Rosie torkán egy hang sem jött ki a meglepetéstől. A dal rá is hatással volt, a szája széle remegni kezdett, és felszabadult zokogásban tört ki. Az éneklés kihallatszott, odakinn is hallották, de nem mertek odajönni, ismerve Robbinst. A folyosó végén, az üvegfal mögötti rabszolgahad néma, meglepett áhítattal hallgathatta a rettegett főnököt. Ami ezután történt, azt inkább csak tömören írom le. A következő nap az üvegfal szebbik oldalán találtam magam, olyan beosztásban, amiről álmodni sem mertem. Részlegvezető lettem háromszoros fizetésért, és Robbins állandóan kerti partira akart hívni a hétvégére. Nem értettem ezt a változást, olyan voltam, mint aki most ébredt a kómából. Úgy gondoltam, erre csakis egyvalaki szolgálhat magyarázattal. Nagyi a sokadik kicsengésre sem vette fel. Egyáltalán nem vette fel. Apámtól tudtam meg, hogy előző éjjel meghalt. Szép csendben, mosolyogva, a kerti székében ülve ment el, miközben a naplementét nézte. Giccsesen szép befejezése egy életnek. Egy életnek, ami, mint később, a temetésen megtudtam, száztizenöt évig tartott ezen a Földön. Legalábbis Landers tiszteletes ezt mondta a búcsúztatóbeszédében. A temetésen jó volt újra találkozni a családdal, felfrissíteni a régi emlékeket. A beszélgetések nagyrészt a nagyiról szóltak, mindenkinek volt vele kapcsolatban néhány kedves, sőt, kacagtató története. Néha könnyeztünk, kacagtunk, könnyezve kacagtunk, és még mindig nem értettem semmit, de úgy gondoltam, nem is kell. A nagyi tudott valamit, ami az ő titka. Talán épp ez volt benne a lényeg, hogy a titkot magával vitte. Amikor visszautaztam Seattle-be, tudtam, hogy nem maradok. A városban szúrós eső szitált, az emberek úgy kóvályogtak, mint a zombik. Nem is olyan rég én is egy voltam közülük. Bár a cégnél ígéretes karrier várt, amiről sokáig azt hittem, hogy az volt mindig a vágyam, de a nagyi pulcsija felélesztette egy régi vágyam, amit még azelőtt elnyomott a társadalom felé való megfelelni vágyás, mielőtt ambícióvá érett volna. Visszaköltöztem Austinba. Nem mondom, hogy minden könnyen megy, de azt csinálom, amit szeretek, és úgy látszik, értek is hozzá. Novellákat, regényeket írok, amik már erőlködés nélkül buggyannak elő belőlem. Talán nem lesz egyszerű áttörni a falakat, amelyek a szíveket és az elméket veszik körbe, de van időm. Amikor pedig hűvösebb reggeleken a nagyi pulóverét viselve, egy bögre gőzölgő kávéval a kezemben kimegyek a kis bérelt házikó hátsó kertjébe, a madarak azonnal dalra fakadnak.
Igen, én is az elején egy árnyalatnyi túlírást éreztem, de a második fele az nagyon színvonalas! Már, hogy az eleje sem rossz, de a végére beprofisodik!
