– Anya, apa, vegyetek nekem löklát! Én is akarok olyat! Chris-nek már van!
– Micsoda?
– Naaa, léccilécciii…
– Állj, kisfiam, nem értettem, mit mondtál. Lekvárt? De hát van a fridzsiderben.
A kisfiú megállt szülei előtt, fújt egy nagyot, mint azok, akiket bosszant a hallgatóság értetlensége, és lassan, tagoltan, mégis olyan kisfiús stílusban mondta:
– Lök-la! Lök-la! Nem lekvár, hanem lökla. Akarok egyet.
A szülők csak még értetlenebbül néztek. Először a gyerekre, aztán egymásra.
– Drágám, a fiunk még csak tízéves, mégis van humorérzéke. Szívatja a szüleit – szólalt meg Marge, az anya, és elmosolyodott. – Bravó, drágám, ezt csakis tőled örökölhette. Vagy csak elleste, mert te oltogatod állandóan hülyeségekkel.
Remond felállt az asztal mellől, letette a tabletet, amin épp tőzsdei híreket olvasott, és odaguggolt a kissrác elé, hogy arcuk egy szintben legyen. Bár csakugyan szeretett hülyéskedni, de a gyereket mindig egyenrangú partnernek, és nem alárendelt tulajdonnak tekintette. Ezért is volt fontos számára, hogy amikor érdemben beszélgetnek, a gyermek még fizikálisan se érzékelje, hogy ő, az apja fölötte áll. Ez az „akarom” dolog amúgy is idegen volt a család filozófiájától. Náluk a „kérem” és a „légy szíves” volt rendszeresítve.
Marge is felállt, ő is leguggolt a kisfiú elé, így három arc nézett egymásra, egy szinten.
– Billy, ez most ugye valami tréfa? Nem szoktál így beszélni – mondta Marge.
– Na és mi a túró az a „lükla”? – kérdezte Remond.
– Lökla – javította ki rögtön Billy, és nyomatékként még egyszer hozzátette: – Akarom!
Néhány másodperc csend telepedett közéjük, amit Marge tört meg.
– Nos, fiatalember, értjük. Azaz nem értjük, de megpróbáljuk megérteni. A lényeg, hogy te akarsz valamit, amiről fogalmunk sincs, hogy mi az, s bár apáddal nem szoktuk meg tőled ezt a hangnemet, ha tájékoztatsz bennünket arról, hogy ez a valami micsoda, akkor tárgyalhatunk a dologról. Kérlek, világosíts fel bennünket.
A gyereken az egyre fokozódó izgatottság jelei kezdtek mutatkozni, aztán úgy nézett ki, hogy el fogja sírni magát. Mikor Marge ezt észlelte, magához ölelte. Remond a kisfiú hátára tette a tenyerét.
– Látjuk rajtad, hogy nagyon fontos neked ez a valami. Nyugodj meg, meglátjuk, mit tehetünk. Csak nyugodj meg! – suttogta Marge, miközben érezte, hogy a gyermek egész testében reszket már. Aztán kitört belőle a sírás, tőle szokatlanul, keservesen, vágyakozón, reménytelenül.
– Lö… lö… lökl… laaa…

Marge és Remond érezték, hogy most valami baj van. Mindketten következetes, gondolkodó emberek voltak, de ezt a helyzetet most nem tudták értelmezni. Billy sokáig sírt, aztán szép lassan elaludt, párnáját könnyfoltok áztatták.
– Meg kell tudnunk, mi a fene az a lökla – szólalt meg határozottan Remond. – Még soha nem viselkedett így. Azt gondolom, mindent megadunk neki, normális keretek között. Nem értem.
Marge levette a szemüvegét, és a szemgolyóit kezdte masszírozgatni csukott szemhéján át bal kezének mutató- és hüvelykujjával. Régi tapasztalata volt ez, hogy ha közelgő fejfájást sejtett, ezzel a technikával valamennyire tudta enyhíteni a lefolyását. Egy kis masszírozás után kinyitotta a szemét és a férjére nézett. Nagy, kék szemében aggodalom tükröződött.
– Remond, hívjuk fel Chris szüleit. Most rögtön, nem érdekel, hogy este van már. Érzem, hogy ezt a dolgot most nem halogathatjuk. Megvan a számuk?
– Természetesen – felelte a férfi és már a kezében volt a telefon. Mindketten tagjai voltak az iskolai szülői munkaközösségnek, minden szülőnek megvolt az összes többi telefonszáma az osztályból.

– Szervusz, Henry. Itt Remond, Billy apja. Ne haragudj, hogy ilyen későn hívlak, de Billy… szóval, ez most nagyon fontos…
– Szervusz, Remond – hallatszott Chris apjának vidám hangja a vonal túlsó végéről. – Nem zavarsz, ilyenkor még nem alszunk. Sőt, ami azt illeti… na, de miben segíthetek? Baj van Billyvel? Remélem nem beteg!
– Nem, nem beteg… legalábbis azt hiszem – mondta Remond, és érezte, hogy valami nem stimmel Henryvel. Vidám volt, jókedélyű, mint általában, de volt valami a hangjában… ááá, biztos csak képzeli.
– Henry, lehet, hogy hülye kérdés, de meg szeretném tőled kérdezni, hogy mi az a lökla? Állítólag a te fiadnak van olyan, és Billy…
A vonal végéről harsány kacagás hallatszott, de olyan erősen, hogy Remondnak távolabb kellett tartania a készüléket a fülétől. Marge arca egy eleven kérdőjellé változott, ahogy látta ezt. Még ő is hallotta a nevetést. Remond egy fintorral felhúzta a vállát, jelezve, hogy ő sem érti, aztán a kacaj enyhülése után visszatette fülére a telefont.
– Bocs, Remond, de ez a… ez a lökla! – Henry hallhatóan fel volt pörögve. – Ez egy fantasztikus cucc! Igen, van Chrisnek. Csodálatos. Ilyen… ááá, ezt nem lehet elmondani.
– Oké, de mi ez? Billy teljesen odavan, ilyennek még nem láttuk soha. Tudod, Billy nagyon jó gyerek, de ma kiakasztott bennünket Marge-dzsal. Úgy beszélt erről a lökláról, mintha az élete múlna rajta, én ezt komolyan nem értem. Bevallom, megijesztett.
Újabb kacagás volt a válasz. Marge közelebb jött, hogy ő is hallja, majd jelezte férjének, hogy hangosítsa ki, mert erre már ő is nagyon kíváncsi. Remond megnyomta a kihangosító gombot, s a harsány kacagás betöltötte a nappalit a parányi hangszórón keresztül. Nem csak Henry nevetett, de hallhatóan az egész család. Henry önfeledt nevetésébe Andrea vidám trillázó hahotája és a gyerekek élénk kacagása is belevegyült, váltakozó intenzitással.
– Re… Remond, tényleg bocs, de ezt így… hahaha… nem tudom elmondani. Egy a lényeg: a lök… hahahaha… lökla maga a csoda! Hidd el, ismersz. A csoda! – azzal Henry és kis családja tovább nevetett. Éjjel tizenegykor.
Ezúttal Marge szólalt meg:
– Szia, Henry! Én is itt vagyok, Marge. Örülök a jókedveteknek – Marge érezte, hogy a nevetés kezdi neki is csiklandozni a belsejét, hallva a gurgulázó, gyöngyöző kacajt. – De megnézhetnénk milyen ez a lökla? Komolyan kíváncsiak lettünk.
– Hát persze! – rikkantotta Henry.
– Oké, akkor holnap beugranánk, ha nem gond – mondta Remond, és érezte, hogy neki is kezd nevethetnékje támadni, de uralkodott magán. Henry elhallgatott. Kicsit lihegett a nevetéstől, a háttérben a család még tovább nevetett.
– Holnap? Ugyan! Hiszen ti sem alszotok még! Hallhatjátok, fenn vagyunk, gyertek át most!
– Nemsokára éjfél, Henry. Nem hinném, hogy…
– Két utcára laktok, ne hülyéskedj! Gyertek, nézzétek meg a löklát! Nem bánjátok meg! Gyertek át! Gyertek ááát! Hahhhhahaha…
Tudták mindketten, hogy már amúgy sem tudnának elaludni. Az izgalom, a kíváncsiság megölné őket másnapig, szóval elhatározták, hogy még az éjjel meg kell tudniuk, mi az a lökla. Legfeljebb röhögnek egy jót ők is. A nevetés meg jó, nem igaz?
Bár Marge is ugyanolyan izgatott és kíváncsi volt, mégsem akarta az alvó Billy-t egyedül hagyni a házban, ezért úgy határoztak, hogy csak Remond megy át. Remond el is indult, gyalog, nem látta értelmét, hogy ilyen rövid távot autóval tegyen meg, meg a történtek után úgy gondolta, jót tesz neki az éjszakai friss levegő. A környék, ahol laktak, biztonságos volt, errefelé még kocogók is akadtak éjszaka.
Tudatosan visszafogta magát, lassan, mélyeket lélegezve gyalogolt Henryék utcája felé. Az éjszaka tiszta volt, az őszi lombok sajátos fűszert leheltek a kertvárosi levegőbe. A Hold ezüst tányérja olyan szépen világított, hogy még közvilágítás nélkül is tökéletesen lehetett volna látni.
A környéken csak Henryék házában égtek a fények. Nevetést nem hallott, amikor a kocsifelhajtón gyalogolva a bejárat felé lépkedett. A házban csend volt.
„Lehet, hogy mégis elaludtak, amíg ideértem?” – gondolta, és egy darabig habozott, hogy megnyomja-e a csengőt. Végül becsöngetett. Semmi válasz. Mégis alszanak? De hát ég az összes villany!
A házat körben szépen gondozott mályvabokrok szegélyezték, a bokrok és a fal között egy keskeny, betonkövekkel kirakott járda körbe keretezte az egész házat. Remond elindult balfelé a járdán, amíg el nem ért egy alacsony, fonott kerítésig, ami a hátsó udvart zárta el. Belekapaszkodott a kerítésbe, ellenőrizte, mennyit bír ki. Kinézete ellenére elég masszív volt, így könnyedén átlendült rajta, és máris a hátsó udvaron állt, éppen a grillsütő mellett. Ellépkedett a homokozó mellett, ahol egy felborult műanyag dömper üres lámpalyukai, mintha kétségbeesett szemekként merednének rá, és azt sugallnák: „Menj innen, menekülj!”
Megrázta a fejét. Tovább lépkedett lassan, amíg a teraszajtóhoz nem ért. Gertrude, a karthauzi cica kaparászta kétségbeesetten az üveget belülről, apró mancsával képtelen volt elhúzni a résnyire nyitva hagyott ajtót. Amint Remond elhúzta, a macska felálló szőrrel rohant ki és egy pillanat alatt eltűnt az éjszakában.
Remond rosszat sejtett, nagyon rosszat. Először azt gondolta, nem kockáztat, és inkább a rendőrséget hívja. De mi van, ha tényleg csak lepihentek? Mi van, ha Henryék egyszerűen csak kicsit bepiáltak és most csak eldőltek, mint a zsák? De az egész család? Két felnőtt és két gyerek? Henryt nem úgy ismerte, mint aki iszik. Ha pedig nincs semmi baj, akkor hiába hívná a zsarukat, azzal csak kellemetlenséget okozna. Henryéknek is és önmagának is.
Végül kíváncsisága kerekedett felül és belépett a nappaliba. Már amikor belépett, valamiért úgy érezte, hogy mosolyognia kell. Nem értette, hogyan húzódik mosolyra a szája, amikor belül nagyon rossz érzései vannak.
Henry Drafter ott ült a kanapén a kikapcsolt tévé előtt, kiguvadt szemmel, szája szinte fülig ért, látszott, hogy hahotázva halt meg. Szívroham? De hát makkegészséges volt! A kanapé mögül egy pár női láb lógott ki, az egyikről hiányzott a papucs. Andrea, Chris anyjának lábai. Remond odébb lépett, hogy láthassa az arcát, bár előre sejtette, hogy mit fog látni. Andrea arca a kacagásba merevedve, szájából habos nyál folyt a szőnyegre, orcáját még a nevetés könnyei áztatták.
Remond megszédült. A gyerekek!
– Chris! Angela! – kiáltotta teli torokból. – Merre vagytok?
Berohant a gyerekszobába, először a fiúéba, aztán a lányéba, de a gyerekek ott sem voltak. Angelát végül a tévészekrény mellett találta meg összeesve, látszott, hogy a nevetéstől rogyott össze, arcán ugyanaz a grimasz, de szeme már élettelenül meredt a szőnyegre.
A gardrób felől hallotta meg a nyöszörgést.
– Lök… la… lök… la… – vinnyogta kis kócos, szőke Chris, valamit rejtegetve, szorongatva az ölében. Hátát a gardrób falának támasztotta, ütemesen dülöngélt előre-hátra, mint az imádkozó zsidók a Siratófal előtt, és egyre csak kántált.
– Chris, itt vagyok! Remond bácsi vagyok, Billy apukája. Itt vagyok, nyugodj meg!
Remond érezte, hogy bár belül majd’ megőrül, mégis mintha valami csiklandozná az oldalát és a nevetés ingere kezdett kúszni fel benne.
„Rohanj! Tűnj innen!” – ordította benne valami, de nem akarta otthagyni a gyereket. De aztán mégis megfordult és rohant, rohant úgy, mint ahogy még soha életében, mert Chris kántálás közben felemelte a fejét és meglátta a szemét. Te jó ég, azok a szemek…!
– Lökla! Lökla! Lökla…

Két hónap is eltelt, mire a környéken lecsillapodtak a kedélyek. A Drafter család esete rejtély maradt. Azt beszélték, hogy bekábítószerezett az egész család, talán az apa kattant be és mérgezett meg mindenkit. Senki sem tudott semmi biztosat, csak azt tudták, hogy fura véget értek a saját házukban. A ház már üresen állt, teljesen kipakolták, a közegészségügyiek minden bútort és személyes tárgyat elhamvasztottak, mindent kifertőtlenítettek, mert nem tudták mi történt, lehetett akár vírus is.
Csak Remond tudta, hogy mi történt. Néhány hete még gesztenyebarna haja most szinte teljesen ősz volt, de úgy-ahogy rendbe jött már. Már csak ritkán nyilallt bele annak a szempárnak a rettenetes látványa és a fájdalmas felismerés, hogy Henry kacagó „gyertek át”-ja valójában segélyhívás volt.
Ismét beszélgettek, Billy fura mániája is elmúlt már. Marge figyelmesen, türelmesen dolgozott családja lelki állapotának javulásán, úgy tartotta, jobb, ha minél hamarabb elfelejtik a történteket. Volt egy megtakarítási számlája, amit sikerült titokban tartania, azért, hogy egyszer valamivel meglephesse férjét és kisfiát. Úgy érezte, a meglepetésre most van szükség, úgyhogy befizetett egy utazásra Balira, ahol az egész család egy teljes hónapig egy cölöpökön álló luxusbungalóban fog élni. Sok finomságot esznek, úsznak, napoznak, élvezik az életet.
Viccelődve, mosolyogva pakolták ki bőröndjeiket. Talpuk alatt a tenger nyaldosta a cölöpöket, odakinn a többi bungaló felől néha kedves kacajok hallatszottak. Evezők csobbanásai, sirályok rikoltása. A tenger illata és a langyos trópusi szellő, ami akadálytalanul áramlott be a nyitott ablakokon, úgy ölelte körbe őket, mint meleg, ölelő karok. Valahonnan egy gitár hangja szólt, és valami egzotikus madár rikácsolása.
Chris is pakolta kis bőröndjét. Egy ezüstös ragasztószalaggal átkötött kis papírdoboz is előkerült.
– Az meg mi? – kérdezte Marge vidáman.
Chris felvonta a vállát.
– Nem tudom. Mielőtt elutaztunk, akkor hozta a postás.
– Ki küldte? Remélem, nem valami hülyeséget rendeltél a netről a tudtunk nélkül!
– Nem, nem, dehogy. Az van ráírva, hogy „a barátaidtól”.
Marge szemébe könny szökött. Billy a történtek után nem járt iskolába, sokáig otthon volt. Iskolatársai folyton érdeklődtek felőle, aggódtak miatta. Most pedig biztosítva őt szeretetükről, valami gyermeki ajándékkal kedveskedtek neki.
– Megmutatod nekünk is? – kérdezte Marge.
– Persze, anya! Tök jó, bontsuk ki együtt! – lelkendezett Billy és le is huppant a padlóra. – Hívd apát is!
Ott ültek hárman, kis kört alkotva, izgatottan a bungaló padlóján, és nézték, ahogy Billy csomagolja ki az ajándékát.
Ott volt. A lökla. Még soha sem láttak ilyet, de tudták hogy az. Egyikük sem szólalt meg. Csak mosolyogtak. Mosolyogtak, egyre szélesebben. A langyos trópusi levegőben három ember egyre harsányabb kacaja terjengett a bungalók közt az azúrkék víz felett.