Régmúlt nyarakról álmodom

„T. c. Babos Jenő, kosárfonó-segéd úrnak

A vezetésem alatt álló intézetnél üresedésben lévő kosárfonó-munkavezető állás betöltése iránt benyújtott kérvényére vonatkozólag értesítem, hogy az állással egyelőre 50 korona és teljes ellátás jár. Később a fizetés emelkedik.

Ha tehát a feltételek mellett hajlandó az itteni üresedésben lévő állást betölteni, szíveskedjék munkakönyvét lehetőleg forduló postával hozzám küldeni, esetleges érkezésről pedig tájékoztatni szíveskedjék, hogy az állomásra önért küldethessek.

Szaloncza, 1912. január hó 12-ére

Fekete Győző

igazgató”

     Az odakünn lustán kibontakozó hóesés némaságba vonja a világot. Egy pisszenést sem hallani az öreg házban, magánya úgy telepszik reám, mint az utcánkban a hópihék a kopasz faágakra. Orcámat a hideg, jégvirágos ablaknak nyomom, és leheletem párájába apró mintákat rajzolgatok. Tudom, odalenn folyik az élet, ám egyetlen kósza hangfoszlány sem ér el hozzám, így nyugodtan képzelhetem magam magányosnak.

Mozdul a táj, az ablakon át látszó képe az est beköszöntével változik. A hirtelen feltámadó szél felkavarja a levegőt, lengeti a fák ágait, régmúlt idők gyermekkacaját hozza magával. Az életre kelő emlékek boldog öntudatlansága tölti el elmémet, tisztán látom magunkat, amint veszett kiáltásokkal belecsobbanunk a folyó vizébe. A nyári meleg simogatja a téli huzattól átfagyott orcámat, vérem megint forr a csínytevések izgalmától.

    Az utolsó gondtalan nyár Szalonczán, 1912-ben köszöntött ránk. Az intézeti fiúk többsége a nyarat odahaza töltötte, csak mi maradtunk, akiknek nem volt hova menni.

Májusban vége szakadt a mértéktelen magolásnak, és a pedellus felügyelete mellett birtokba vettük a vízpartot. Az aranyló napsütésben hamarosan barnára sültünk, mint a kubikosok. Vásott, rossz kölykök voltunk, az intézet falain belül és a faluban egyaránt. Irgalmas Jézus, mennyit szaladtunk mezítláb a porban, a bőrünket mentve, amikor a vegyesboltból loptunk! Az elcsent bagó kesernyés ízére mindenki fanyalgott, de nem lehetett férfi, aki nem rágta, ezért gyakori vendégei voltunk az üzletnek.

A környék macskái rettegtek tőlünk, ha csak meghallották a hangunkat, azon nyomban nyomuk veszett. Erdei gombákkal meg gyümölcsökkel jóllakattunk a hasunkat, és egész délután az enyhet adó fák árnyékában heverésztünk, míg a többi fiú a gazdaságban robotolt.

Az új tanító a szünidőben érkezett, csakhogy míg az elődjében örömünket leltük, addig ezt a másikat gyűlöltük. Kosárfonó mesterséget tanított nekünk, hogy a naplopáson kívül legyen valami hasznunk is a szünidőben.

    – A kosárfonás asszonyoknak való! – háborogtunk, mikor először megmondta az igazgató, mi végett tévedt a környékre a hívatlan vendég.

Amikor először megláttuk, épp leszállt az intézeti konflisról, és egyetlen kopottas bőrönddel a kezében bandukolt az iskola felé. Szokatlan időpontban érkezett, nem értettük, mi dolga itt, mikor nyáron van a legkevésbé szükség új tanárra. A rejtély megfejtésén nem törtünk sokat a fejünket, kuncogva guggoltunk az igazgatói iroda nyitott ablaka alatt, és kíváncsian kémleltünk a hűvös iroda félhomályába.

Fekete igazgató lustán sétálgatott fel s alá egy pohár itallal a kezében, és fontos emberekre jellemző felsőséges hallgatásba burkolózott. Az új, fiatal tanár félszegen ácsorgott a szoba bejáratánál, esetlenül forgatta a kalapját az ujjai között. A direktor úr intett, foglaljon helyet.

    – Meséljen fiam, mi szél fújta erre mifelénk? Honnan is jött maga?

    – Tisztelt igazgató úr, Kecskemétről utaztam idáig, ahogy azt levelemben is olvasni tetszett.

    – Tetszettem... És hol is van ez a maga Kecskemétje? Valamerre az Alföldön, mi?

    – Pont a kellős közepén.

A fiatalembernek cinkos mosoly bujkált a szája szegletében, mint akinek egy tréfa jutott eszébe. A másik csak folytatta a vallatást:

    – Jó messze talált jönni... mekkora az a város?

    – Húszezren lakják, de még sokkal több ember van a tanyákon. Télre bejönnek lakni a földekről, olyankor, a báli szezonban nagy a nyüzsgés.

   – Van magának mátkája? Titkos szeretője? – A fiatal mélyen elvörösödött, és tagadólag rázta a fejét. Az igazgató felröhögött. – Bizony van, maga alakoskodó betyár! Mi a frászkarikának jönne el ebbe az isten háta mögötti porfészekbe dolgozni, ha nem azért hogy a lehető legtávolabb kerüljék a szívfájdalma tárgyától?! Na, nem baj, majd mi itt kikúráljuk minden bajából, ne féljen! Mit gondol, bírni fog ezekkel a suhancokkal egész nyáron egyedül? A többi tanár ilyenkor hazautazik, csak a pedellus lakik itt, meg jómagam. Néhány asszony átjár a faluból takarítani meg főzni, más senki nem lesz a segítségére.

   – Azt hiszem, uram, nem jelent majd nehézséget, hogy gondjukat viseljem. Odahaza hét fiútestvérem közül én vagyok a legidősebb. De rajtuk is túltesz egy szem húgom, akinél égetni valóbb csibészt nem hordott a hátán a föld. Egyetlen embert tisztel, és az a legidősebb bátyja. Ha otthon tartózkodom, olyankor angyallá válik, és hangját nem hallani egész nap.

   – Akkor maga rendelkezik azzal a tiszteletreméltósággal, ami egy tanárember elengedhetetlen eszköze a rend megtartása érdekében – Fekete kétkedve méregette az ifjút.

   – Katolikus?

   – Református vagyok, uram.

   – Annyi baj legyen! Igyék velem egyet!

Összenéztünk a bajtársaimmal és mindannyian ugyanarra gondoltunk. Az igazgató megelégelte a reánk érkező panaszokat, és beszerzett egy mogorva kutyát, hogy megfékezzen minket...

Persze olyasmi, hogy jó szakmát tanulhatunk a későbbi életünkre, meg sem fordult a fejünkben, csupán az ellopott szabadság okozta bosszúság emésztett minket.

   Babos Jenő kosárfonó-segéd megtartotta, amit a direktornak ígért. Nem okozott neki különösebb gondot megregulázni minket. Alig lehetett húsz éves, vagyis csupán négy évvel több minálunk. Testalkatra nem tűnt valami vasgyúró-félének, azonban lányos külsejét meghazudtoló szigort tartott. Mi, talán a kikészített nádpálca miatt, vagy Isten tudja miért, nagyon engedelmesek voltunk a keze alatt, de akárhogy igyekeztünk, a fehérnép munkájában tehetségtelennek bizonyultunk. Kevés az én tollam ahhoz, hogy elmeséljem, mennyire gyűlöltük az intézet lépcsőjén ücsörögve fonni azokat a kosarakat!.

Már kora reggel ébresztőt fújt nekünk, aztán a kötelező testmozgás és reggeli után szépen sorba ültetett minket, és kiosztotta a vesszőket. A madarak csicseregtek, a napsugarak egyre erősebben törtek át a fák lombkoronáján, a folyó illatától pedig megfacsarodott a szívünk, amikor felénk hozta a szél. Hangosan sóhajtoztunk, és gyűlölködve meredtünk az ölünkben heverő furcsa boglyára, ami sehogy sem akart garabóvá változni.

Babos türelmesen bánt velünk, és már az első nap a családjáról szóló mesékkel traktált bennünket. Miként élnek ott a távoli pusztaságban, mennyi testvére van, és azok micsoda csínytevők, bár kicsiny koruktól segítenek az apjuk műhelyében, ahol több segéddel együtt vezetik a boltot. Mivel a Patyolatból állandóan hozzák-viszik javíttatni a ruháskosarakat, állandó és biztos megélhetésük van, tudják őt nélkülözni, s így megvalósíthatja a terveit. Mi erre csak a szájunkat húztuk, mert nem szerettünk volna ezeknek a terveknek a részei lenni. Bosszút forraltunk az elszenvedett sérelmek, az ellopott vakáció miatt. Jól meg akartuk leckéztetni ezt az alföldi suhancot, aki minden áldott héten az anyjával levelezett, és sóhajtozott, ha nagy ritkán meglátott egy gémeskutat.

„Kedves Apám és Anyám!

Kedves levelüket megkaptam, és örülök, hogy semmi baj sincs, és legfőképpen annak, hogy a Mamát nem győzte le a betegsége. Adja Isten, hogy az egészsége kitartson! Nékem sincsen semmi bajom ebben a faluban, bár az igaz, hogy nagyon unalmas az intézetben, hiányzik a kecskeméti zsibvásár. De annál inkább is tartom magam az elhatározáshoz, hogy maradok (mint volt szándékomban Hét évig) mert a fizetségem a hónaptól 10 korona. Fizetésemelést kaptam, minden kérés nélkül.

…

Gyermeki szeretettel ölelem Magukat és kívánok minden jót!

1912. június havának 5. napja 

Babos Jenő”

    A fiúgyerek nagyon kegyetlenné válik, ha nincs egy atyja, aki szilárd kézzel gyúrja az erkölcseit. Nekünk nem akadt senkink, akit tisztelhettünk, és a gőg a serdülő férfilelkünket tévutakra csalta. Később hiába szánakozik az ember esdeklőn a gyóntatópadon, a múlt attól még nem változik. Mit sem gondoltuk a következményekre, amikor augusztus havában kiterveltük a tréfát Babos tanár úr ellen. Többre vágytunk annál a tiszteletnél és figyelemnél, amit tőle kaptunk.

Aznap az öreg pedellus szabadnapos volt. Gergely bácsi, ha rábíztak minket, egész nap csak heverészett a parti fák árnyékában. Inkább mi vigyáztunk őrá, nehogy megégjen a kopasz feje, ha az árnyék odébb kúszik.

Azért, hogy a fürdőzés el ne maradjék, Babost adták mellénk pesztrának, aki kosárhoz való hatalmas vesszőboglyával a hátán lépdelt mögöttünk, mi meg vágtuk az utat a parti növényzetben. Tervéről, miszerint megtanít nekünk garabót fonni, nem tett le semmi pénzért. Nekünk viszont eszünk ágában sem volt aznap újdonsült mesterségünket tökéletesíteni.

A szúnyogsereg szorgalmasan gyülekezett ebédre, ezért igencsak kapkodtuk a lábunkat. A zöld táj összemosódott a víz iszapos színével, és az augusztusi meleg fojtogató párája mindent körbelengett. Vízi madarak rikoltoztak a fák csúcsain, rejtve a szemünk elől. A reánk telepedő vidám hangulat megsúgta, ez az a nap, amikor a tréfát végrehajtjuk. Laposan sandítottunk egymásra, a visszafojtott vihogás majdnem leleplezte szándékunkat. Babos mit sem törődött gonosz jókedvünkkel, kitartóan lépkedett nyomunkban.

Az ezután következő események már csak ködösen sejlenek fel előttem, mivel elmém gyógyító homályba burkolja a fájdalmas emlékeket. Már nem tudom felidézni, ki adott jelt, és ki ugrott rá először a kosárfonóra a vízben, amikor beúszott egyik fuldoklást színlelő társunkért. Azt sem tudom, mikor kellett volna felemelnünk a fejét a víz alól ahhoz, hogy még idejében lélegzethez jusson. Csak azt hallom ma is tisztán, amint a levegőért küszködő tüdő hangosan bugyborékolva megtelik a folyó iszapjával. A hörgést elnyomta a diadalittas kiabálásunk, és a haláltusát vívó tanár karjának kétségbeesett hadonászása.

     – Ni, hogy kapálózik! – ordítottuk torkunk szakadtából, és ütöttük keskeny hátát, ahogy csak bírtuk. A kegyetlen tréfa szemtanúivá váló bús parti füzek évtizedek bölcsességének szomorú beletörődésével szemlélték, mit művelünk. A csapkodás és rángatózás hirtelen alábbhagyott, és a fiatal lélek elhagyta ezt a földi poklot. Végtelennek tűnő idő múlva néma csönd telepedett ránk az ernyedten lebegő holttest láttán. Kihúztuk a homokra, és zihálva terültünk el a parton. Lelkem vihar korbácsolta tengerként háborgott, magam sem tudtam, mit érzek.

    – Ez már nem tanít nekünk semmit! – mordult fel valaki mellettem, és hatalmas köpéssel adott nyomatékot kijelentésének. Egyikünk sem szólt, és a némaság attól fogva közénk ékelődött. Egy érzékenyebb társunk felpattant, és zokogva elrohant az intézet irányába. Szélsebesen a nyomába eredtünk, meztelen lábunk hatalmas port kavart. Az ébredező bűntudat mardosását enyhítette az arcunkba csapódó szél. Csupán attól rettegtem, mi lesz, ha egyszer meg kell állni. Úgy éreztem, a parton heverő test tekintete még mindig vádlón rám mered. Üveges szemének látványa örökre a lelkembe vésődött, akárcsak a tanár megfulladásáról kitalált mese, amit a mai napig próbálok elhinni.

Attól fogva nem volt több önfeledt csínytevésünk. Nem leltük örömünket a gyermeteg viccekben, amelyeken csak mi nevettünk, de annyi embert megbotránkoztattunk. Elszállt a nyár, kifakult a világ, vége lett a fiatalságnak. Két év múlva kitört a háború, és mindenkit a frontra vittek harcolni. Alig éltünk valamicskét, máris sokakat megöltünk, akiknek az arcát sem láttuk, nevét sem tudtuk. Ám az elsőt sosem felejti el az ember. Az a szempár elkísér a sírig, s azon túl ki tudja mi vár ránk.

    A téli zimankóban régmúlt, boldog nyarakról álmodom. A gondtalan fiatalságról, a háború előtti időkről. A házam csöndes, hideg és sötét, akár a világom, ahova bezártam magamat. A szélben hallani vélem tűnő ifjúságom önfeledt nevetését, bár jól tudom, csak a száraz ágak zörögnek odakint. Ártatlan tréfa volt csupán, egy újabb alkalom, amikor az ifjonti hév elragadott néhány suhancot. Mostanra magamra maradtam a bénító igazsággal: gyilkos vagyok, és gyávaságom miatt örök homály fedi majd rémtettünket. A kísértet nem hagy magamra, mert sosem szolgáltattam néki igazságot, születését örök rejtély övezi. Így, ha másutt nem is, hát itt bevallom: puszta kézzel megfosztottam valakit a gyönyörű élettől, aki pedig éppen a jövőjét kereste Szalonczán, 1912-ben.

 „Tisztelt Krausz Nándor úrnak

 Tisztelettel értesítem, hogy néhai Babos Jenő, volt intézeti kosárfonó-munkavezető földi maradványának végtisztessége alkalmából a következő költségek merültek fel:

…

…

A fenti összegeken kívül fel kell számítanom az elhunyt koporsójába helyezett lepedő leltári értékét, vagyis 50 kor. 50 fillért, mely összeget postafordultával az intézet címére megküldeni szíveskedjék.

Egyben fölkérem még, hogy néhai Babos Jenő által életében használt intézeti könyvet (Jókai Mór: Kőszívű ember fiai) visszaszállíttassák, mivel volt kollégái állítása szerint a többi holmival együtt el lett csomagolva, és elvive. A könyvért anyagi felelősséggel tartozom, s nem szeretném, ha az elhunyttal szemben – annak életében és elhalálozása alkalmával – tanúsított jóindulatomért még károsodásnak is volnék kitéve.

Szaloncza, 1912. augusztus 20-án

Fekete Győző

igazgató”