Hely: északi szélesség 47° 4’; keleti hosszúság 21° 56’

Idő: 2211. Vasmarók havának tizennyolcadik napja

A látóhatáron szürke egyhangúság uralkodott, de mi töretlenül haladtunk előre a kopár, sivatagos tájon. Célunk még nem látszott. Elszenesedett facsonkok mellett mentünk el, és az egyik öreg azt mondta, ezek valaha zöldek voltak, a talpunk alatt réges-régen fű burjánzott, és a tőlünk nem messze tekergő árokban víz folyt. Persze senki nem hitt neki, így inkább nem léptem közbe, és nem büntettem meg a Központ ellenes szavakért. A hátsó sorokból nyöszörgések foszlányai értek el hozzám, de visszaintettem, hogy csak a következő latrinaállomásnál fogunk pihenni. Fölnéztem az égre, pedig tudtam, nincs ott semmi érdekes, de szokásommá vált, hogy mindennap fölnézzek, és a felhők nyomai után kutassak. Észak felé tartottunk, amerre néha savas eső esett. Mindig vágytam az esőre. Az ég üres és szürke volt, a nap sugarai vakítóan tűztek a szemembe, még az ultraibolya biztos szemüvegemen keresztül is, így tekintetem megint a földre és a következő lépésre irányítottam. Bé ötszázhuszonnyolcas szerint meg fogok vakulni, ha nem hagyom abba, de erről a kis rituáléról nem tudtam lemondani. Benyúltam a köpenyem alá, és megtapogattam a tarisznyámat. Öntudatlan mozdulat, de szükségem volt rá nap mint nap, hogy tudjam, érezzem, még megvan a könyv.

Időnként elfogott a félelem, hogy valaki észreveszi: tiltott holmit őrizgetek. Ugyanakkor legszívesebben elmondtam volna mindenkinek a titkokat, amiket az írás tartalmaz. Amikor nem látta senki, elővettem, belelapoztam, és élvezettel betűzgettem az anyáim, nagyanyáim, szépanyáim szálas kézírásával rótt sorokat. Ez a régi, elfelejtett nyelv mágikus erővel vonzott, még ha nem is értettem minden szavát. Ha anyám nem súgta-búgta, énekelte volna a fülembe esténként, ma valószínűleg én is csak az egyetemes humána nyelvet beszélném, és végleg elfelejtettem volna a múltat. A lapok megsárgultak, az írás kezdett elhalványulni, és attól féltem, egyszer csak végleg megsemmisül. Jobban vigyáztam rá, mint az életemre.

A nap végén a távolban felsejlettek egy régi város maradványai. Előreküldtem a takarítókat, mert az utat szemét és törmelék borította. Az elcsigázott hárompúpúak a vizeshordókkal megrakott szekérrel csak nehezen tudtak haladni. A jellegzetes doboz alakú latrinák körvonalai is kirajzolódtak előttünk. Lassan bekecmeregtünk a romvárosba. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az emberek izgatottan szaladnak felém, a Figyelőt hívják. Még az oxigénmaszkokat is levették, hogy kiabálásuk hangosabb legyen, és biztosan meghalljam.

– Mi történt? – álltam elébük.

– Egy halott! Egy halottat találtunk! – Alfa kétezertízes hangja remegett a feszültségtől.

Megparancsoltam, hogy tegye vissza a maszkját, és mutassa az utat. Mindannyian sietve követtük. Hófehér köpenyt, maszkokat és vastag fekete szemüveget viseltünk. Olyanok lehettünk, mint egy csapat óriási izgő-mozgó lárva, amelyeket vacsorára szoktunk enni.

Egy félig leomlott gyárfal tövében, műanyag zacskók és téglák alatt feküdt a holttest. Csak a törzse látszott ki. Közelebb léptem, hogy megvizsgáljam. Erősen bomlásnak indult, ráadásul az azonosító kártyája is hiányzott. Csak az arca maradt ép, abból annyit tudtam megállapítani, hogy vénséges vén nő volt, legalább ötven éves, ha nem több. Görcsbe rándult a gyomrom, mert vonásai nagyon hasonlítottak a tizenöt évvel ezelőtt meghalt anyáméra. Erőt vettem magamon, és arra gondoltam, hogy az öregségben mindenki megráncosodik és egyformává lesz. A többiek iszonyodva elhúzódtak, a látvány valószínűleg örökre az emlékezetükbe vésődött.

– Most mit csináljunk? – kérdezgették tőlem.

– Csakis a központ utasításai szerint járhatunk el! – feleltem a már jól begyakorolt, tettetett nyugalommal, pedig legbelül csak úgy kalapált a szívem. Egy Figyelő sosem mutatkozhatott gyengének, így azt tettem, amit a szabályzat minden váratlan helyzetre előírt: igyekeztem kapcsolatba lépni egy operátorral.

A csoport letáborozott, kiosztottam a napi vízadagokat, szigorúan megtiltottam, hogy bárki a holttest közelébe menjen, és elindultam kontakt-pultot keresni. Hamar megtaláltam, egészen közel volt a táborhelyhez. Kulcsomat a nyílásba illesztettem, és beütöttem a kódot. Kivilágosodott a képernyő, és megjelent a kérdező ablak. Bepötyögtettem a kérdést: „mi a teendő, ha holttestet találtam?” Az emberek irigykedve néztek, számukra felfoghatatlan tudással rendelkeztem. A lakosság nagy része ugyanis írástudatlan, a betűket csak a Figyelők ismerik. Ujjaim idegesen doboltak a billentyűzeten, egy teljes órán keresztül vártam, de válasz nem érkezett. „Lehet, hogy az operátor nagyon elfoglalt”, gondoltam. „Vagy el sem jutott hozzá az üzenet, ha a kontakt-pult rendszerhibás. Minden megtörténhet.” Kezdtem kétségbeesni. Visszasiettem a csoportomhoz, szétkergettem két fiatalt, mert átlépték a testközeliség-határt, és felhörpintettem a vízadagomat. Akkorra már mindenki hangosan gondolkodott:

– Lehet, hogy bűntény áldozata lett!

– Vajon mióta halott?

– Lehet, hogy egy másik csoporthoz tartozott, útközben meghalt, és a társai itt hagyták! Magukkal vitték az azonosító kártyáját is, hogy értesítsék a hozzátartozókat!

– Nem – ingattam a fejemet –, az ilyesmit jelenteni kell, a Központ kiküldte volna a halottvivőket!

– Szerintem ne nyúljunk hozzá, hagyjuk itt és menjünk tovább! – okoskodott valaki, de leintettem.

Fölöttébb rejtélyes ügy. Igazság szerint senki nem tudta, hogy mi történik a halottakkal. Ha valaki eltávozott az élők sorából jöttek az egyenruhás halottvivők és elszállították ki tudja hová. Így ment ez évszázadok óta, és a gyászt törvény tiltotta.

Mindannyian éreztük, hogy ezt a helyzetet nem hagyhatjuk ennyiben. Tőlem várták a megoldást; döntést kellett hoznom. Kiválasztottam négy fiatalt, elindultunk a romok között alkalmas eszközöket keresni. Találtunk éles fémtárgyakat, vasrudakat, törött cserépdarabokat. Egy magas, tornyos épület mellett aránylag tiszta volt a terep, itt ásni kezdtünk. Egy elkerített részen régi, fej nélküli ércszobor feküdt a földön, kezében kard. Talapzata elborulva, rajta kivehetetlen írás. A szobor vasrácsos kerítésének négy sarkán egy-egy oroszlán állt. Mikor nagyon elfáradtunk, nekidőltünk az oroszlánoknak. Nehezen, keservesen haladtunk, mert gyenge izmaink nem voltak hozzászokva a fizikai munkához. Miután elkészültünk, kiszabadítottuk a testet a téglák alól, becsavartuk egy fehér köpenybe és leeresztettük a gödörbe. Visszafelé már sokkal könnyebben hánytuk a földet.

Dermedten álltunk a halom körül, és Bé ötszázhuszonnyolcas csendesen megjegyezte, hogy talán mondanunk kellene valamit. Nem tudom, honnan jött az ötlet, de furcsa módon nekem is ez jutott az eszembe. Mindenki zavartan vonogatta a vállát, senki nem mert megszólalni. Életemben először úgy gondoltam, nem akarom tovább rejtegetni a titkom. Elővettem a könyvet, és fellapoztam a huszonötödik oldalnál, szépanyám naplóbejegyzésénél. Levettem a maszkomat, hogy hangosabban tudjak beszélni, és lassan, tagoltan olvasni kezdtem. Természetesen egyből humánára fordítottam, hogy mindenki megértse, miről is van szó.

Nagyvárad, 1995. november 2

Ma, Halottak Napján, vendégek érkeztek hozzánk! Zsuzsikáék jöttek keresztapával Hunyadról! Egész nap a konyhában voltam, sütöttem-főztem, kicsi Anna is segített. Ebéd után kimentünk a temetőbe, Zsuzsiék mécseseket hoztak, keresztapa pedig egy tucat virágcsokrot. Mama és tata sírját körberaktuk, negyven szál gyertyát gyújtottunk! Ma temettek is tőlünk nem messze, szörnyű volt hallani, ahogy a földet lapátolták arra az idegen koporsóra, miközben olyan szépen énekelt a kántor! Sírva fakadtam, mert féléve ugyanígy hullott a föld tatára, és eszembe jutott minden szomorúság akkoriból. Istenem, milyen furcsa is az élet! Egyik nap még itt van velünk valaki, megsimogathatjuk, beszélhetünk hozzá, másnap pedig lehet, hogy csak az üres helyét találjuk. Megrohantak az emlékek, elérzékenyültem! Megtartottunk egy szál gyertyát, hogy kifelé jövet rátegyük Rulikowski sírjára a többi sok száz gyertya mellé, ahogy az évek óta szokás. Nem vártuk meg, míg csonkig ég, mert beborult és a szél is feltámadt. Kocsiba ültünk, és igyekeztünk hazafele. Pedig milyen szép, napsütéses idő volt egész nap! Aztán meg – bábazüle! Alig bírtunk a Békedombra fölkaptatni. Az olaszi temető mellett mentünk el, és keresztapa megdöbbent, mert már az egész fel volt túrva. „Mi van itt?”, kérdezte. Elmondtam neki, hogy felszámolják a régi temetőt, parkot csinálnak belőle. A csontokat és a koporsó-maradványokat szétszórták a temetőben, a földgyalu egyszerűen leradírozta a sírokat. „Micsoda istentelenség”, háborgott keresztapa. Én is dühös lettem, de mit lehet itt tenni? Jaj, mi lesz veled, emberi méltóság?! És mi lesz a mi csontjainkkal száz év múlva? Csak az Istenben bízhatunk, hogy adjon mindenkinek örök nyugodalmat.

Elfáradtam, elszédültem. A szennyezett levegő égette a tüdőmet, az agyam pedig megsínylette a ritkás oxigénbevitelt. Bé ötszázhuszonnyolcas visszatette rám a maszkot, mert úgy elbágyadtam, hogy le kellett ülnöm. Szavaim viszont óriási zűrzavart keltettek. Felbolydult a csoport, sokaknak igen tetszett a beszámoló, és meghatódtak tőle. A szereplők számomra teljesen ismeretlenek voltak, csak annyit tudtam, hogy egyik ősöm emlékét olvastam. Az emberek rám zúdították kérdéseiket:

– Mi az, amiből olvastál?

– Könyv.

– Az mi?

– Információhordozó. Papírból van, nagyon sérülékeny. Az olyan anyag… amit régen gyártottak – fákból.

– Mi az, hogy Isten? Mi az, hogy koporsó? Mi az, hogy bábazüle?

– Ezeknek a szavaknak a jelentését én sem tudom.

– És mi miért nem értjük úgy, ahogy ott le van írva?

– Mert ez nem humánául íródott, hanem egy régi, kihalt nyelven: magyarul.

A vallomásba belepirultam, és kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Lezártam a beszélgetést, és a napi teendőkre tereltem a szót. Hosszú út állt még előttünk, de a felzaklatott embereket már nem lehetett megzabolázni: felelevenedtek bennük is az emlékek édesanyákról, ismeretlen nyelveken dúdolt dalokról, elfeledettnek hitt történetekről. Régen az emberek eltemették a halottaikat! Régen az emberek különféle nyelveken beszéltek! Régen az emberek… emberek voltak! Valami végleg megváltozott, és nem tudtam, hogy örüljek-e neki, vagy féljek tőle. Egyre csak azon a törött szobron járattam az agyam. Anyáim könyvében volt róla egy megsárgult kép, mely még teljes pompájában mutatta, a négy oroszlánnal együtt. Az írás itt is elmosódott, de annyi látszott belőle, hogy: … szló király… Nem ismertem a szót, de feltételeztem, hogy magas rangú valaki lehetett. Úgy keltünk útra ismét, hogy engem a sírás fojtogatott, mint mindig, ha ezen az állomáson álltam meg táborozni a csoportjaimmal. A mai nap eseményei csak még jobban felborzolták az idegeimet. Még Bé ötszázhuszonnyolcasnak sem mertem elmondani, hogy én minden egyes alkalommal itthon vagyok.