A MEZTELEN ÜGYNÖK Szórakoztató Irodalmi Magazin alkotóinak törzshelye...

      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Aardvark
Aardvark irodalmi alkotásai
Alfredo Sagittarius
Alfredo Sagittarius irodalmi alkotásai
AlieNeetah
Alie irodalmi alkotásai
Andy Baron
Andy Baron irodalmi és grafikai alkotásai
Ardens
Ardens irodalmi alkotásai
A-G-Stone
A-G-Stone irodalmi alkotásai
Bori
Bori irodalmi alkotásai
Craz
Craz irodalmi alkotásai
damien
Damien irodalmi alkotásai
darklight
Darklight képzőművészeti témájú alkotásai
De_Profundis_Clamavi
Profundis irodalmi alkotásai
Dworks
Dworks grafikai alkotásai
Freeb
Freeb irodalmi alkotásai
Ili
Ili irodalmi alkotásai
kampeter
Kampeter írásos (prózai és verses) alkotásai
Krakatit
Krakatit rajzos alkotásai
Lehel
Lehel irodalmi alkotásai
LisaBlake
Lisa irodalmi alkotásai
Lylia
Lylia Bloom irodalmi alkotásai
Mab Tee
Mab Tee irodalmi alkotásai
maggoth
Maggoth irodalmi írásai
MasonMurray
MasonMurray irodalmi alkotásai
memphisraz
Memphisraz komoly és humoros írásai
menma
Menma irodalmi alkotásai
Mickey
Mickey Long irodalmi alkotásai
Mookus
Mookus irodalmi alkotásai
Ndy
Ndy irodalmi alkotásai
newenglandi87
Newenglandi87 irodalmi alkotásai
Nimretil
Nimretil irodalmi alkotásai
ordassykaroly
Miszter Ordassy irodalmi remekei. Abszurd és humor, elgondolkodtató és csak úgy...
pintyő
Pintyő irodalmi alkotásai
randolph
Randolph irodalmi alkotásai
Remete
Remete irodalmi alkotásai
Rozványi
Rozványi irodalmi alkotásai
Shaera
Shaera irodalmi alkotásai
szujonor
Szujó N. irodalmi alkotásai
Tejlor
Leslie Tejlor főképp rajzos alkotásai
Torkin
Torkin irodalmi és népszerűsítő tudományos írásai
tyllforest
tyllforest irodalmi alkotásai.
vilmosgal
Vilmosgal prózai alkotásai
Zora
Zora irodalmi alkotásai
MŰKEDVELŐ ALKOTÁS
FELHASZNÁLÓK által feltöltött alkotások
ITT IS FELTÖLTHETED ALKOTÁSODAT!
Ha nem találsz megfelelő kategóriát, töltsd fel ide és mi majd rendszerezzük! Ide azok is feltölthetnek, akik még nem regisztráltak...
      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG



Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Tegyük-e az alkotásokhoz egyenként a rádióműsorba készített, onnan kiollózott hangoskönyveket?
Összes válasz: 30
      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Belépési neved: Vendég · Felhasználói csoportod: "Vendégek"  Jó szórakozást, Vendég! · RSS 2017-10-22, 02:39:33
NYITÓLAP » ALKOTÁSOK TARTALMI LEÍRÁSSAL » » menma [ Alkotás hozzáadása ]

Kupula 1. rész

 

Volt egy világ, melyet Kupulának hívtak. Hatalmas, gazdag fergeteg, sokszínű lakossággal, törvényekkel, szokásokkal és környezettel. Kúp alakjának hála az emberek gondosan rétegződtek, s ki-ki a maga fajtáját megillető helyen élt. Szinteken. A legfőbb szinten, a kúp csúcsán élt Király, – kinek más neve nem is volt – megannyi csatlósával együtt. Számolókkal, gondolkodókkal, elemzőkkel és döntéshozókkal, akik együttesen egy maszkos gárdában tömörültek. Ők voltak maguk az élet Kupulán. Ha rossz napjuk volt, hát akkor mást se csináltak, csak mérgelődtek, ha egyiküknek több jutott egy szál fűnél, mint másnak, akkor irigyen háborúztak, majd ünnepeltek, napokon át tartó dínomdánommal, s persze állandóan lesték Király minden szavát, szeszélyes óhaját. Erről még legsürgősebb teendőik közepette sem feledkeztek meg. Hogy is tehették volna?! Hogy feljuthassanak a kúp csúcsára, szó szerint a lelkükkel fizettek, s aki eladja a lelkét, tudja, bármire készen kell állnia. Beavatásuk pillanatában feltették a királyságtól kapott maszkjukat, és soha többé le sem vették, hacsak Király nem döntött úgy, hogy hűtlenségért Kupula legmélyebb szintjére száműzi valamelyiküket. Ha eljött ez a pillanat bármelyik maszkos életében, csak imádkozni tudott, hogy zuhanás közben ügyes legyen, és megbírjon kapaszkodni egy felsőbb szinten, ha kell, akár segítség nélkül is.

Közvetlenül alattuk éltek a vastagnyakúak. Király és a maszkosok teljeskörű kiszolgálói, piszkos munkák végrehajtói. Általánosan nagy fejméretüket meghazudtolva alacsony intelligenciával rendelkeztek. Kapacitásuk néhány feladat elvégzésében kimerült, de akik valamivel tehetségesebbnek bizonyultak, bejutottak a maszkosok gárdájába.  A vastagnyakúak amennyire szerény értelemmel rendelkeztek, annyira voltak hűségesek és kegyetlenek. Zsíros tokájuk miatt soha nem néztek le, így nem igen törődtek Kupula alacsonyabb szinteken élő lakóival. Mindig piros fülük csak a magasból érkező utasításokat hallotta, amelyeket végrehajtottak bármi áron.   

Alig kicsivel lejjebb, a következő  szinten dolgoztak a tintanyűvők. Karikás szemű, sápadt emberkék, akik napkeltétől napnyugtáig egy asztal mögött ültek, fejükön elmeszívó sisakkal, és létrehozták azt, amit Király megálmodott. Lényegében olyanok voltak, mint a maszkosok, csak több munkával és kevesebb megbecsüléssel. Minden egyes fárasztó nap után kábán, élőholtakként sétáltak hazafelé, s némi éjszakai pihenéssel később, reggel ismételten szürke dobozaikba kullogtak, így folytatva az öregkorig. Már aki megérte a tisztes kort. Sokuk egészen fiatalon az elhasználódás miatt izomrángásoktól és reszketéstől szenvedett, s ha az elmeszívó túl intenzíven működött, egyszerűen szétrobbant az agyuk. De még így is szerencsésnek mondhatóak, ha figyelembe vesszük az utolsó szint lakóit, a kúp legalsó, ám legnagyobb rétegét.

Termeszlábúak. Kevés az a szomorú szó a világon, melyekkel le lehetne írni egy termeszlábú életét.  Ők a társadalom legkiszolgáltatobb népe. Látástól vakulásig dolgoznak attól a perctől kezdve, hogy megtanulnak járni, s addig folytatják, míg képesek megtenni az utolsó lépésüket.  Eszük csekély, de nem abból az okból kifolyólag, mint a vastagnyakúaké. Azok csökönyös, korlátolt képességű lények, míg a termeszlábú ember azért nem művelt, mert egyszerűen nem teheti meg, hogy az legyen. Könyvet csak akkor tart a kezében, ha egy tintanyűvő megkéri, hogy cipelje neki, s ha volna is rá ideje, hogy olvasson, nincs hozzá energiája. Ha pedig gyújt energiát, kedvet  akkor sem talál, hisz a termeszlábú számára a tanulás olyan,mint a kútba dobott pénz. Bár a tudás, ahogyan az apró is, valahol mélyen mindig ott lesz, a gazdája sosem veheti hasznát. 

Júra csak fiatal korában próbálkozott a tanulással. Akkoriban még más idők jártak. Nem jobb idők, de a szegény emberek  még hitték, hogy ha igazán kitartóak, felkerülhetnek egy magasabb, egy jobb szintre. Aztán ahogy a termeszlábú öregszik, tagjai egyre kopnak a nehéz munkától, megtanulja, - ahogyan Júra is megtanulta - hogy Kupulán a Létrát zöld kövek nélkül még megközelíteni sem szabad.  A Létra hatalmas, Kupula csúcsáig, Királyig ér. Súlyos lépcsőfokainak színe és értéke magasságukkal arányosan változik a réztől kezdve, a vason és aranyon át, a ragyogó gyémántig.  Amelyik lépcsőfokkal egyezik meg a szinted, a világ szemében annyit érsz.  

Júra, az öreg termeszlábú nem becsülte sokra az életét. Tisztában volt vele, hogy nem okos és különösebben nem is erős, de elvégzett munkájára mindig is büszke volt.  Talán ezért is dolgozott  keményebben másoknál. Zöld köveket bányászott már olyan régóta, hogy a szerszámok nyelének lenyomata tetoválásként beleégett tenyerébe, haja mintha a sok portól őszült volna meg, s arcának redői olyan mélyek voltak, mintha tulajdon csákányával lettek volna kifaragva.  Amikor a fiatalabb bányászok viccelődtek a korán és a ráncoktól rongyos arcán, mindig azt felelte mosolygósan, hogy neki soha nem volt ideje naplót írni, ezért életének fontos emlékeit az arcára jegyezte fel.

  Ezt a ráncot akkor szereztem, amikor édesapám elesett a háborúban – mesélte  szerény közönségének, csontos ujjával  relikviáira mutogatva . – Ezt meg itt ni, amikor elhagyott a feleségem – bökött a száját keretező két mély barázdára.  

A többiek jót szórakoztak az öreg bemutatóján, ami közben mindig előadott néhány keserédes történetet. Ekképp kapcsolódtak ki a tízperces szünetben, zsebkendőre  megterített ebédjük felett.

– És azt észrevetted, hogy a két szemed nem egyformán ráncos? – komiszkodott az egyik fiatal fiú.

– Ez a szemem – majd’ belenyúlt bal szemgolyójába – mindig is rossz volt. Kicsit kancsal, eres, vizenyős, körülötte olyan sok ránccal, hogy anyósom tőgyén nincs annyi szőrszál. Még a szempillám is kihullott! – Nagyot hahotáztak társai. Egyiküknek annyira tetszett az öregember vicce, hogy mindkét  fogát villogtatva nevetett, amely hiányosságát általában igyekezett elrejteni. Amikor lehiggadtak, s a víg kacaj után csak fáradt sóhajok maradtak, Júra komolyan, szinte meghatódva előre lépett, egész közel hajolt a kompániához.

– De ennek a szememnek muszáj jónak maradnia – mutatott jobb szemére. – Van egy értékes dolog, amire vigyáznom kell. – Elmosolyodott, s bármilyen kérdést megelőzve magához intette unokáját.

– Papó! Papó! – futott oda kissé esetlen léptekkel a lány. – Hiányoztál, Papó! – ölelte át és csókolta össze nagyapja arcát. Az öreg termeszlábú szerető törődéssel homlokon csókolta a már nagykorúvá cseperedett lányt, kócos haját megigazgatta.   A néhány napja dolgozó fiatal bányász, aki nem volt rest érdeklődni az öreg szeméről, most is hamarabb kérdezett, mint gondolkodott.

– Te öreg! Mi baja  a lánynak? Van vagy velem egyidős, de úgy beszél és mozog, mint egy óvodás. – Előre nevetve tréfáján, pozitív reakciók után kutatva nézett végig a társaságon, de még  egy mosolyt sem tudott elnyerni. 

– A lány beteg, te ökör! – ripakodott rá egy zömök, szakállas férfi, és mondandója kíséreteként le is pofozta a fiú sapkáját. A kölyök megszeppenve összehúzta magát, s a munkanap végéig rá sem mert nézni a nagydarab bányászra.

– Papó, én tényleg beteg vagyok? – kérdezte a lány. – Biztos azért mondja ezt, mert butának tart.

– Dehogy, Rizi kedvesem! És különben is, mit szoktam erre mondani?

– Hogy mindenki butának születik – válaszolta Rizi.

– És még mit?

– Hogyha olyan akarok lenni, mint mások, mindig figyeljek rád, és jegyezzem meg, amit tanítasz.

– Pontosan. – Újra homlokon csókolta, s amint megszólalt a szünet végét jelző sziréna, visszaküldte köveket pakolni. – Vedd fel a sisakod! 

A műszak befejeztével a bányászok fáradtan, de boldogan álltak sorba a fizetésükért. Júra is így tett, ám előtte mosakodni ment. Ha arcára nem is maradt víz, a kezére mindig megspórolt néhány cseppet, hogy ne piszkítsa össze a fizetését. Kitartotta markát és gyönyörködve bámulta a neki leszámolt zöld köveket. Rizi érdeklődve fűrkészte nagyapja arcát, s amint mindketten megkapták a munkájukért járó jutalmat, el is mondta, mi az, ami a fejében motoszkál.

– Papó! Egész nap köveket bányászol, de alig nézel rájuk. Akkor ezeket miért szereted úgy? Egyforma kövek. 

– Azért, drága Rizikém, mert ezek az enyémek.

Látszólag ez a válasz nem elégítette ki unokája kíváncsiságát, de már nem volt idő több kérdésre, jöttek a hordóhasúak. A tintanyűvők egy speciális, elit csapata, amelynek az a dolga, hogy beszedje a pénzt a dolgozóktól és elossza a vastagnyakúak, a maszkosok és Király közt.

Mindketten beálltak a sorba, hogy fizetést adjanak az államnak.

– Papó, elmondod megint, hogy melyik követ kinek adjuk?

– Persze, bogaram.  –  S ahogy haladtak, minden kő leszámolásakor tanította unokáját.

– Ezt a követ azért adjuk, mert van egy házunk.

– De Papó! Nem te szoktad mondogatni, hogy a viskónk mellett még a vakondnak is palotája van?       

– Csak haladjunk tovább. – Leintette. – Most azért fizetünk, hogy szép tisztán tartsák az utakat, ne legyen szemét vagy kátyúk az autópályán.                                                                                                                                                           

Rizi nevetett.  

– De nekünk nincs is kocsink.

Nagyapja bukdácsolt az egyik asztaltól a másikig,  egyre csak ürítve markát.

– Ezt itt most azért adom oda, hogy a rossz emberek a börtönben maradjanak és a vastagnyakúak továbbra is megvédjenek minket.

– De Papó! – Rizi felháborodott. – A múltkor egy vastagnyakú azért botozott meg, mert átszaladtál a piros lámpánál.

– Okosabb emberek találták ki ezeket a szabályokat, mint te vagy én.

– Az lehet, de nekem nem az okosságukkal van bajom.

– Uram, a lánynak is fizetnie kell – szólította fel az egyik hordóhasú.

– Mi? Dehát azt nem kell. Ő beteg! Papírom is van róla. – Zsebében kezdett turkálni, hogy előhalásszon valamilyen bizonyítékot.

– Uram, kérem, hagyja abba. Nekem mutathat bármilyen papírt, nem fogadhatom el – beszélt hivatalos, unott hangon, ami bármennyi kérlelő szó után sem hatott kedvesen Júrának. – Új törvény – magyarázta.   

– Hát persze. A törvény az törvény – dünnyögte maga elé a bányász, majd sajnálkozó tekintetét unokájára emelte.  Rizi megértette, hogy mit akar tenni, s mielőtt az öreg bármit is szólhatott, a lány könnyes szemmel  háta mögé rejtette ökölbe zárt kezét, amelyben fizetése lapult.

– Papó, kérlek, ne vedd el! – sírt. – Ma olyan sokat dolgoztam! Tényleg ügyes voltam.  Egy csomót vérzett a kezem, de nem szóltam senkinek. Papó, kérlek! – Egyre hangosabban zokogott.   

– Ebből most már elég volt! – ordított rá a sok bámészkodó láttán. Kicsavarta a lány karját, szétfeszítette az ujjait és kimarta belőle az apró köveket.

– Papó, ez fáj! Kérlek, engedj el, Papó! 

– Elég volt! Menj innen! – kiabált a vén termeszlábú és elzavarta unokáját. Feldúltságában az asztalra csapta Rizi fizetését, magából kikelve üvöltötte: – Most már ennyi elég? Ennyi elég lesz?

Érezte, ahogy könnyei elerednek, így gyorsan elfordult  és próbált lehiggadni. A kínos jelenet ellenére is emelt fővel  készült Rizi után sietni, amikor egy unott orrhang szólt az utolsó asztalnál.

– És a betegbiztosítással mi lesz?

Júra tenyerébe nézett, amiben már csak egyetlen egy darab, egészen kicsi kő csillogott.

– Valamiből ennünk is kell – mondta halkan, majd amennyire csak tudta, lehorgasztotta a fejét és unokájához futott.  

Aznap éjjel  Júra szemére borús, gyötrő álom szállt. A Létra rémképe kísértette. A magasba nyúló ördögi szerkezet végeláthatatlan fokainak sokasága. Minél magasabbra tekintett, a fokok egyre inkább  összemosódtak, s még mielőtt a csúcsát megpillanthatta volna, beleszédült a  monstrum látványába. A fokok mindegyike közt hatalmas űr tátongott, melyben a cikázó huzat visítva gúnyolta az eljövendő próbálkozások mindegyikének hasztalanságát.  Júra – annak ellenére, hogy maga sem tudta, miért – mászni kezdett. Nehezen kapaszkodott fel, a Létra hideg volt és csúszós, de tartotta magát. Karjával átkarolta  a fokokat magába foglaló jobboldali oszlopot, s másik kezével magasra nyúlt a továbbhaladás reményében. De a következő szint túl magasan volt, mégcsak ujjának hegye sem érintette. Júra lábával aprókat rugózott az első fokon, hátha sikerül egyszerűen felugrani a másodikra, de a feljebb jutás sosem ilyen egyszerű. Bár ő úgy érezte, elég nagyot ugrott, teljes erejéből próbálkozik, alig közelítette meg a célt, s amint visszaérkezett az első fokra, az kettétört alatta, ő pedig a földre zuhant.Teste alig csapódott a talajba, már talpra is állt. Nem törődött a fájdalommal, annyira fel akart mászni a Létrára, hogy megadott volna érte bármit. De akárhányszor is próbálkozott, a végén mindig a hideg talajon találta magát. Kezdett fáradni. Lelkesedése apránként lankadt, míg végül többé nem volt ereje felállni. A koszos földön fekve bámulta a Létrát, amint az egyre csak nő, terebélyesedik, s a végén már akkora a különbség két fok között, mint ég és föld. Júra nem akart többé tudomást venni a Létra létezéséről sem. Behunyta a szemét, és saját magát is becsapva úgy tett, mintha élvezné a kemény, nyirkos talaj tapintását, megnyugvással töltené el az értéktelen kavicsok markolászása, elfogadta volna a vereségét. S végül mindenbe belenyugodott.

Talán többé nem is tér magához, ha Rizi sikítása fel nem riasztja.

Másnap hajnalban történt. A Nap első sugarai alatt egy új, eddig még sosem látott világ született. Mindig felhőtlen ég tündökölt, virágok színes forgataga sokmillió szivárvány képét utánozta, a levegő olyan friss volt, hogy akár harapni is lehetett. Minden ragyogóan tisztának és tökéletesnek tűnt. Júra kiugrott az ágyából, hogy Rizihez szaladjon, de mielőtt bármit is kérdezhetett volna tőle, a döbbenettől lábai meginogtak és térdre rogyott. Elámulva tekintett végig a helyiségen. Egy hatalmas szobában találta magát, gyönyörűséges  bútorokkal, selyempárnák között, szemet bántóan csillogó csillárral, emléktárgyakkal és ékszerekkel. Az öreg termeszlábú szemére könnyek szöktek. 

– Istenem, meghaltam!  – Felzokogott. Hangosan sírt, úgy érezte, a félelemtől menten elájul, de szája mégis  egyre csak mosolyra húzódott. – Látod ezt a gyönyörűséget, gyermekem?! – kérdezte Rizitől. – Többé már semmitől sem kel félned. Isten végre magához vett minket.

– Papó, mi ez a zaj?

Júra fülelni kezdett. Az ajtó  túloldaláról valóban hangok szűrődtek át. Egyre hangosabb kiáltások, melyek átcsaptak  kántálásba, harcias imádságként zendült ugyanaz  a néhány szó. Az öreg bányász feltápászkodott a padlóról, kézen fogta unokáját, és a kijárat felé indult. Néhány lépése alatt ezernyi gondolat cikázott végig fejében, próbálva megérteni, vajon mi történik. Amikor kitárta az ajtót, hangyákként menetelő embereket látott egy hosszú, pompás folyosón. Vakító fény felé haladtak, az út végéhez, ahol csak fehérség  tündökölt.  Az öreg csatlakozott a sorhoz, együtt ballagott a sokasággal.  Nem kérdezősködött, inkább élvezte az emberek szépen egybecsengő moraját. Ahol rázendített az egyik, követte a  mellette lévő, noha talán nem is tudta, miről van szó. Az ünneplő szellem pillanatok alatt ragadt rá mindenkire. Örömittasan ismételték újra és újra: „Mindig is ember voltam, de mától már úgy is fogok élni!” A folyosó véget ért, egy óriási, fenséges teremre nyílva. A hatalmas ablakokon át vidám nappali fény áradt be, az égig érő mennyezettől a márványköves padlóig. A sor egy színpadhoz hullámzott, amelyen egy fiatal pap várakozott kopott csuhájában. Néhány, a színpad végében álldogáló férfi hallgatásra intette a tömeget, amikor a pap jelzett, hogy szólni kíván.  

– Testvéreim! Ma reggel nem csak egy új nap virradt ránk, egy új világ kezdete is beköszöntött. Örömteli kiáltásaitok hallatán, gondolom, már sokan megértették, mi is történt velünk. Drága barátaim, termeszlábúak! Isten látta hosszú idő óta tartó szenvedéseiteket, s nem tett kevesebbet, mint feje tetejére állította az egész Kupulát. A világ tetején állunk most, abban a palotában vagyunk, ahol eddig Király és a maszkosok uralkodtak. De ettől a szent naptól fogva mindez már a tiétek! Király és a maszkosok a Létra legaljára kerültek, és soha többé nem térnek vissza. Többé nem kell meghunyászkodnunk a vastagnyakúak előtt, mert végre nekünk szolgálnak, minket fognak védeni. Többé már nem kell félnünk, és éjszaka, amikor a párnára hajtjuk a fejünket, nem azért fogunk hálát adni Istennek, mert véget ért egy újabb nehéz nap, hanem azért, mert egy újabb csodás vár ránk. Mindig is emberek voltatok, de mától már úgy is fogtok élni!

A tömeg üdvrivalgásban tört ki. Volt, aki sírt a boldogságtól, mások a mellettük lévőket nyaggatták, magyarázzák el újra, mi történt, attól félve, valamit félreértettek.

– Papó, most akkor a mennyországban vagyunk? – kérdezte Rizi, emlékezve nagyapja ébredés utáni első szavaira.

– Nem, bogaram. De ha a mennyországnak volna ikertestvére, azt hiszem, ez a hely lenne az.


A második részt erre a sorra kattintva olvashatjátok!

           



Forrás:

Csoport: menma | Hozzáadta: menma (2014-03-08) | Szerző: E W

Megtekintések száma: 499 | Hozzászólások: 3 | Tag-ek(kulcsszavak): |
Összes hozzászólás: 3
0   Spam
3 AndyBaron   (2014-03-09 16:47:25)
A végére azért tettem a második részre irányító linket, hogy a főoldalon elég legyen egyszer kitenni a címet (ami ide, az első részhez vezet)!

0   Spam
2 menma   (2014-03-09 10:12:40)
Szerintem így is jó. Nem kell fáradnod vele, de azért igazán köszönöm.

0   Spam
1 AndyBaron   (2014-03-08 23:36:46)
Majd mindjárt olvasom is, de ha akarod én felteszem Neked egyben! Én vagyok a trükkök ismerője...
wink





Szólj hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett, akkor pedig azért...